2026.05.11. // C.12410 // konyvek/html/padlasnaplo/padlasnaplo-1.htm

PADLÁSNAPLÓ

PUBLIKÁCIÓK

Ég és föld között itt áll a padlás –
Sztevanovity Dusán

----------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------

TARTALOMMUTATÓ

FEJEZETEK:

-- KIÁLLÍTÁSAIM KAPCSÁN
-- ÚJSÁGCIKKEK
-- HOZZÁSZÓLÁSOK, KÉRDEZTEK
-- TANULMÁNY
-- ÉLŐSZÓBAN, MEGNYITÓK
-- EGYÉB
-- KÖNYVEK

KIÁLLÍTÁSAIM KAPCSÁN

1966.12. Eötvös klub. kiáll., falon
1969.10. Eötvös klub kiállításunk katalógusába
1972.02. utak ELTE Műv. tört tanszék, Eötvös kollégium kiáll. katalógusba
1978.04. a Művészet folyóirat kiáll. katalógusában
1981.01. műcsarnoki kiáll. katalógusszövegem
1984.03. kérdőív kanadai csoportkiállításunk katalógusába
1984.09. Balassagyarmat, katalógusba
1985.04. kiáll. katalógusba terveztem
1987.04. Ernst Múz. Hét művész - kiáll. katalógusba
1989.07. Salgótarjáni Nemzetközi Művésztelep katalógusába
1993.02. kecskeméti alapítvány katalógusba 1. szövegváltozat
1993.03. kecskeméti alapítvány katalógusba
1993.11. kecskeméti fotókiállításra
1994.06. győri művésztelep kiáll.katalógusba
1998.06. Első Magyar Látványtár katalógusba
2002.09. Szüts Miklós megnyitóbeszéde életem végéről
2007.06. leporello az Aulich Art kiáll-on
2008.09. A Godot Galéria hírlevele, fotókiállításomhoz
2010.05. Belvedere Galéria kiáll. megnyitó
2013.01. Mester és tanítványa kiállítás meghívókártyára
2013.01. Mester és tanítványa kiállításon falon
2013.11. Próféta Galéria kiáll. megnyitón
2015.11. Életrajz Godot Gal. kiállításhoz

ÚJSÁGCIKKEK

HOZZÁSZÓLÁSOK, KÉRDEZTEK

1972.02. ez Ő, valóban Ady. Magyar Nemzetbe
1976.01. hozzászólás a Képcsarnok vitához.
1977.11. válasz az MTA Művészettörténeti Kutató Csoport kérdőívére
1979.03. Kassákról, válasz körkérdésre
1980.03. körkérdés: "Múzeum és művészet"
1981.01. norvégia, egyedül "Tájékoztató" 1981/4
1981.10. válasz: mit tartok a művészetről
1982.05. Képcsarnok Vállalatról, tapasztalataim
1988.02. Derkovits díjasok kiáll. katalógusba
1988.04. Oravecz Imre: "1972 szeptember" kötetéhez
1990.05. tévé, rádió, Asztrik püspökkel az antiszemitizmusról
1994.03. Mit jelent nekem a feltámadás?
1994.05. Derkovits ösztöndíj-kiáll., kérdeztek
1997.03. Ciszterci évkönyv - életrajz
1998.07. Új művészet szerk. - válasz vitaindítóra
2009.05. kérnek verset az Előszezonnak
2010.04. Kecskemét szerelem
2010.05. Váli Miklós dipomájához kért szöveg
2010.09. Arnolfini: küldene nekünk napi három fotót
2012.08. Ajkay Klári ünnepség a különteremben
2017.07. Olaszliszka, Helytörténeti Látványtár
2019.01. Pandula Attila heraldikus prof. 65., köszöntő kötetébe
2022.01. Mária rádió -részvételre buzdítás
2023.01. Előszó a Váli Béla naplóhoz
2023.10. Petőfi Irodalmi Múzeumnak: Zelkről

TANULMÁNY

1972.02. minimális környezet, Makovecz magánpályázat
1982.04. tanulmány: tévé műsorok elemzési szempontjai
1982.05. Kátay Mihály, a zománcképek mestere
1983.08. tanulmány – Iskolaépület és közlekedésbiztonság
2005.11. előadásvázlat Isten és a festészet /2
2013.11. Petri-70 konferencia / V.D
2014.05. MOME diplomavédés, opponensi vélemény
2017.02. ars poeticám

ÉLŐSZÓBAN, MEGNYITÓK

1971.10. mi az ördögnek kell a művészet? diákoknak
1975. .. Kassák Művelődési Ház, Bp. / önálló kiállítás, megnyitóbeszédem
1978.04. Szüts Miklós Vác 1978. ápr. 28. kiáll. megnyitóbeszédem
1981.01. műcsarnoki kiáll. megnyitóbeszédem
1982.03. Szüts kiáll. megnyitó variációk
1986.05. beszédem Bálint Endre ravatalánál
1986.05. Pünkösd - virrasztás, felkérésre
1986.07. Mátraalmási Művésztelep zárókiállítására megnyitóbeszédem
1989.07. Mátraalmási Művésztelep megnyitóbeszédem
1990.12. megnyitóbeszéd Szüts Miklós kiállításán, Pannonhalmán
1993.12. Kecskemét, Fotográfiai Múz. kiáll. megnyitóm
1995.03. Szüts Miklós kiállításán megnyitóbeszédem
1995.04. Paul Hargittai kiállításmegnyitójára
1999.04. Nádor Tibor és Mohácsi András kiáll. megny.beszéd
2002.10. Petrányi Judit élő telefonbeszélgetése
2008.06. Bartók Rádió, beolvastam VÁLINEWS-ból
2011.06. Prima Primissima díjátadás, beszédterv
2011.10. Vadas Ernő és Keleti Éva könyvbemutatójára
2011.11. Prima Primissima díjátadásra beszédterv /2.
2012.08. Megnyitószöveg Váli Miklós 30., móka-kiállításához
2015.07. Néprajzi Múz. zs.temetőfotó kiáll. megnyitóbeszéd
2016.12. Lukács uszodai kiállításunk, megnyitóbeszéd
2018.07. DESKE / Váli Miklós film szövege
2025.04. Képzőművészeti Egyetem - diákoknak

EGYÉB

1983.08. a - Tanú ez a kőhalom - hátsó borítójára
1993.03. Jánossy György emlékkönyvébe
1995.01. Szrogh-emlékalbumba
1995.06. Strindberg Egyedül fülszövegterv
1995.06. mi vagyunk a FIORETTI - Ferences plébánia körlevélbe
2000.11. Váli-oeuvre CD-borító hátoldal
2000.11. végrendelet
2000.11. első? honlap-főoldal
2001.10. ART LIMES publikál a VÁLINEWS-ból
2007.01. Dédpapám memoárja / Mozgó Világ
2008.07. Tandori Dezső 70
2010.04. Kurtág-fotóim a Muzsika folyóiratban

KÖNYVEK

1992. C. NAPLÓ – napló 1942–
1993. TANÚ EZ A KŐHALOM - zsidó temetőfotók, szerzőtárs Sáros László
1997. VÁLI monográfia
2000. VÁLI – OEUVRE CD-ROM
2000. VÁLI – OEUVRE honlap
2007. ZSIDŐ TEMETŐK festmény, grafika, fotó
2008. F. NAPLÓ fotóalbum
2008. DESKE.HU Levelek Le Meux-be 1990–2007
2008. DESKE HU hangoskönyv – kötetmelléklet
2009. B. NAPLÓ grafikák
2010. LÁTHATATLAN VÁLI – festmények közgyűjteményekből
2015. VERSNAPLÓ – versek
2018. A. NAPLÓ – festmények
2018. A. Napló DVD melléklet – válogatások
2019. SZERELEMNAPLÓ – versek
2020. V. NAPLÓ minden versem 1949–
2021. ÁRNYÉKNAPLÓ – versek, email levelezés
2022. DESKE.HU2 – Levelek Le Meux-be 2002–202
2023. K. NAPLÓ – Jávor Kata történetei 2021–2023
2024. M. NAPLÓ - Váli Miklós történetei 1981–
2025. Zs. NAPLÓ – Váli Zsófi történetei 1975–
2026. PADLÁSNAPLÓ – összegyűjtött publicisztika

----------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------

1966.12. // C.00105 // Eötvös klub. kiáll. 1970.12., falon

SZÁZÖTÖS LAP

Seneca megmutatta nekem a világban a nyugalmat
Strindberg a csendet és az egyedüllét lebegését
sok ősz emléke és Brueghel képe a természetet
és annak melankóliáját
lányok vágyása a gyönyörűség létét
a rock and roll az őrjöngés örömét
Bartók fanyar mosollyal a végtelent
Klee azt mondta, a világ nem más, mint tündéri hangulatok
látványa képzetemben
a németalfölfdiek megmutatták a kis emberek és apró dolgaik harmóniáját
Louis Armstrong, hogy minden más közömbös, amikor egy trombita szól
Zorba, a görög és Marina Vlady: - hogyan kell mosolyogni
az autóstop, a síelés, és - igen - a festés: végtelen szabadságomat
a sebesség megmutatta az igazi szenvedélyt
egy csöndes lány léte a csöndes vágyódás nyugalmát ismertette meg velem
éjjeli külvárosi séták egy fiúval - a mámort és meghatódást
és gondolataim, ötleteim úgy mutatják, alkalmas lennék
építőkockának a világ építésében -
de láttam háborúkat is
és Steinbeck megmutatta, nagyon jómódú vagyok és ez
egyáltalán nem természetes
környezetem: hogy valamennyire mindenki elrontja életét
magambafelejtkezéseim - a lineáris idő bizonytalanságát
sokfélét láttam: és fölmérve: nagyjából ott állok fejlődésben,
tudásban, ahol kell; -
mégsem értek semmit.
nem értem a dolgok jelentését és kapcsolatát
olykor meghökkentő közelségüket hozzám
használnak és használom őket
mi köze a mának a tegnaphoz
mi közöm van mindehhez
mi is vagyok én -
váli dezső 966.

●

1969.10. // C.23410 // Önéletrajz az Eötvös klub kiáll. 1970.12., katalógusába

1942-ben születtem Budán és 27 éves vagyok. Családunkban nincsen szakmabeli. Érettségi előtt kezdtem festeni. Az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, mert úgy véltem, anyag-, valóságtalajról könnyebb dobbantani. 1967-ben diplomáztam, utána két évig még belsőépítész köpenyben éltem, itt, a Ferenciek terén azt a kis antikváriumot én terveztem. Jelenleg grafika munkákból tartom fönn magam.
Hívatásomra fölkészülni leginkább Máté Gyula festő barátom segített sok jó sétákon.
69 szeptemberében szerepeltem először nyilvánosság előtt a Rákosligeti Művelődési Ház kiállításán.
Váli Dezső
(nem jelent meg)

●

1971.10. // C00381 // Mi az ördögnek kell a művészet?

előadás nagymarosi diákoknak:

Miért néz képet az ember?
ha a szépet keressük, elég a turisztika, virág a vázában
ha az újat: ott a tudomány, a természetet megmagyarázza
a kérdéshez meg kell nézni:
Milyen is az ember?
mit akar elsősorban: harmóniát
hogyan is áll az ember a harmóniával?:
- természeti környezetben (ami túl kicsi, túl nagy, hibás)
- természetfölötti tudattal és tudatalattival (ösztönökkel),
(s a tudat el tud képzelni hibátlant is)
tehát kettős lény, sem a természeti, sem a természetfölötti világban nem találja a helyét
így alapvetően diszharmonikus lény
a természetiből vágyik a természetfölöttibe (tökéletes -),
az abszolútum felé, de földi létében nem érheti el
aki ezt a föloldhatatlan ellentétét a létnek fokozottabban érzi,
s akit ez a vágy a magasba emelkedésre fokozottan nyugtalanít,
s ezt képessége van kifejezni: az művész.
    (az igazi művészet ezért nyugtalanító)
    a művész képességei:
    értelem: "látó"
    plusz szeretet, - érzelem
    akarat: meg kell kínlódni
    manuális kézség
    művészi exhibicionizmus
ennek módja: új világot alkot
(tudattal, érzelemmel, játékosan, ahol már szerepet kap a tudatalatti is,
amit már nem tud irányítani, ezért szokták mondani: mágikus alkotás)
ez a világ, a mű, utal, de különbözik is a természettől,
természeti és természetfeletti is egyben
híd a két világ között (hidat alkot)
s egy pillanatra ellentétüket föloldja: harmóniát alkot
(csak pillanatokra, ezért tragikus hős a művész)
mivel éri ezt el:
1./ először rákérdez egész életünkre, legfontosabb dolgainkra (idő, tér, szeretet, harmónia, halál stb)
(emberiség frontvonala előtti előörs szerepe; elől is kell lenni, hogy kicsit kívülről lássa a dolgokat
ha az előörs túl közel van: baj, nem tölti be a szerepét (műv. a tömegek számára)
2./ evvel rámutat alapvető diszharmóniánkra
(a nem-művész csak "ábrázolni" akar, ő könnyen is elégedett, az iparművész pedig díszíteni akar
3./ bemutat valami jobbat: irányt mutat az abszolútum felé, vágyat ébreszt és aktivizál (morális funkciója)
segít túllépni önmagunkon: KATARZIS
s evvel fel is oldja keltett feszültséget
(a giccs ilyen rákérdezés-, nyugtalanítás nélkül nyugtat meg)
ehhez a feladathoz milyen eszközei vannak?
csak az öt érzékszervünkön keresztül lehet bármit is,
a gondolat az első, de kódolni kell: anyagba önteni
ehhez alapanyag a téma
lehet bármi látvány-elem portrétól a szép színekig (nonfiguratív)
mindig csak ürügy a tartalom, a mondanivaló szolgálatában (sokszor ellent is mond)
a téma megformálási módja a stílus
ez egyéni, de ha az alkotás MŰ, a mondanivaló általános és közérdekű, korszerű + időtlen
a kép befogadása
ebből érthető, hogy a kifejezendő, a lényeg Picassonál és Rembrandtnál is azonos,
egy ok miatt festettek is: a híd keresése
s az értő néző ezt is látja benne (ő is nyugtalan kereső)
aki ezt nem látja a képben, hanem a felszínt, a témát (portré, csendélet) az joggal nem érti, miért nem a fényképezés
aki nem érti Picassot az nem értette Rembrandtot sem.
ez a nyugtalanság embervoltunk egyik lényege (aki nem felejtkezett bele a sörbe, vagy a napi munkába) - s ezért is volt mindig művészet, már az őskorban is -, és marad is meg a szerepe.
Mint ez a nyugtalanságunk, úgy ez sem avul, sem nem fejlődik.
Ezért művelik az emberek mindenféle érdekeik ellenére is, az éhenhalás küszöbén akár
(egyébként a részeg ember is ezt a nyugtalanságot akarja - nem megoldani, hanem levezetni)
összefoglalva:
az ember harmóniát keres
ezt nem éri el: kettős lény
a művészet utat mutat a föloldás felé:
hidat teremt egy tökéletes világ felé

●

1972.02. // C.00388/A // Utak ELTE Műv. tört tanszék, Eötvös kollégium kiáll. katalógusba

1942-ben születtem, háború idején, és talán ezért is muszáj napi 10 órát aludnom. A fennmaradó időt viszont kihasználom. Legintenzívebben úgy, ha műtermem sarkában üldögélve a padlót nézem órákig.

Jártam sok iskolába és sokat tudok. Ezért a zúduló információk egyre kevésbé érdekelnek. Előre tudom, ki a gyilkos.

Tudom:

- az emberek azért szeretnek és halnak meg, mert muszáj nekik

- képet azért nem néznek, mert nem tudják, hogy az nem jó, hanem fontos

- tudom, hogy századunk egyáltalán nem különleges, viszont csinálás-betegségben szenvedünk, merthogy mindig -kevés az idő-

- tudom, a világ 40 hibaszázalékkal szuperál, s ez (leginkább villamoson elleshető) sűrű panaszkodásban csapódik ki

- tudom, hogy Oidipusz végül azt mondta: minden jól van - és igaza volt.

Amit még sajnos! nem tudok: hogy az élet, és az emberek fontosabbak a munkámnál. Végül a szakmámról:

bár mindenkit sajnálok, aki nem teszi (és helyette mindenféle más dolgokkal foglalkozik):

FESTENI NEM JÓ, festeni keserves mulatság, én mondom:

VÁLI DEZSŐ

●

1972.02. // C.0392-395 // Ez Ő, valóban Ady.

Magyar Nemzet
Vitafórum rovat számára
(nem közölték le)

''nem lú ez, hanem szobor'' - szoktuk idézni Medgyessit, ha a mű megítélésekor eszmei zavart, félreértést vélünk felfedezni, s most nekem is ez jutott eszemben Melocco Miklós Ady szobrait bíráló véleményekről. (Nagyszerű dolog ez, hogy egy köztéri szobor ügye vitatéma nálunk, s ebbe az ellenvélemények is beletartoznak. Így hát kár, hogy időnként mégis úgy levelezünk, mint a rossz szomszédok; - névtelenül.)

Nos; az elmarasztaló vélemények szerint, a mű tulajdonképpen lehet, hogy jó (szerintem: nagyon jó, különösen az álló figurális változat, - bár én tudnám már a magam mondanivalóját így kifejezni -) de nem alkalmas emlékműnek, mivel az összetört, nagybeteg Adyt ábrázolja, s ez az ő haladó, harcos - forradalmi eszmeiségét nem fejezi ki.

Ez bizony súlyos érv. Az összetört Ady?! Valóban, kit érdekelne ez a vonatkozása a félszázada halott forradalmi költőnek?! De biztos, hogy a téma (a beteg ember, nagykabátban) azonos a mű mondanivalójával, ti. Ady tragikus heroizmusával?! Mert a szobor erről szól.

Nézzük csak meg a költőt ebből a szemszögből. Iskolában valahogy így tanuljuk: ...Petőfi forradalmiságához hasonlítva rögtön szembetűnik tragikus hangvétele. Petőfiben még a változás szükségességében és lehetőségében való hit él, s nem alaptalanul, hiszen egész Európa mozog. (Petőfit lehet is lobogó, feszülő-lendületes formákkal ábrázolni) ...Ady e század elején még mindig a félfeudális, de Európától már messze elmaradt Magyarországon találja magát, s ezt az állapotot már kétségbeejtőnek, behozhatatlannak érzi. Hogy mégis vállalja a harcot, pedig reményt alig lát: ez heroizmusának lényege. Ezért van szükségünk rá, túl versein is, ezért van Dózsa- Kossuth mellett a helye...

Nos, igen. Akarni, de reménytelen - reménytelen, de akarni - ez a kettőssége szembetűnik, bárhol ütjük föl kötetét:

''Azért éltem tragikusan, bután
Mert a sorsom magyar.''
(Régi énekek ekhója)

''Félelmes balsors minden faluvégen''
(Arat a magyar)

''Még magasról nézvést
Megvolna az ország''
(Ülj törvényt, Werbőczi)

S mint minden nagy művésznél, magánügyei összefolynak a köz dolgaival, így istenes verseire, szerelmes verseire is ez a hang jellemző:

''S bennünket
Milyen ellógott Isten büntet?''
(Kicsoda büntet bennünket?)

''Gondoltam: drága, kicsi társam
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.''
(De ha mégis?)

Micsoda erő, a vállalás ereje a pesszimisztikus hangvétel mellett!

És Melocco éppen ezt, ezt a tragikus heroizmust mintázta meg. Tragikumát a betegnek-ábrázoltság illusztrálja, s félelmetes lelki erejét.... nos, tréfával kifejezve: ki merné ezt a férfit megszólításával zavarni magányos sétáján?!

Ha vidéken nem tetszett, a főváros szerencsésnek mondhatná magát, ilyen szoborhoz jutva.

Váli Dezső
festőművész

●

1972.02. // C.00406 -410/B // MINIMÁLIS KÖRNYEZET
tanulmány Makovecz - Sáros - Gerle építészek magánpályázatára, 1972.06.,
kiadták egy sokszorosított brossúrában

I. ELVI RÉSZ
- az emberek nem úgy élnek, ahogy élhetnének
- az emberek egy része ordítóan nem úgy él, mint élhetne, többek között nem jól lakik
- néhány hivatás, bár a legtöbb próbál ezen segíteni: papok - építészek - búzanemesítők
- embereken akarunk segíteni, de ehhez önmaguk belső segítsége is szükséges (ezért reménytelen némely harmadik világbeli ország segítése)
- végül is minden rend, harmónia csak belülről áll elő: materiális - lelki - szellemi. ehhez kell segítséget adni
- konkrétabban, az optimális bánást kell megtanítani:
tér,
idő,
táplálék: testi - lelki - szellemi,
a külső és belső szabadság vonatkozásában

összegezve mindebből:
1. az emberek nem lakni nem tudnak jól, hanem élni, aki jól lakik, nem lakásban, hanem filozófiában lakik jól
2. megoldása korántsem gazdasági kérdés elsősorban
3. esetleges egyoldalú megoldása nem okozna harmóniát

II. GYAKORLATI RÉSZ
néhány gondolat, különösebb rendszer nélkül, tér - idő - táplálék - szabadság vonatkozásban

1. TÉR
- tartsunk rendet, évenkénti nagy szelektálása dolgainknak - ne gyűjtsünk könyveket, mert megszerezhető, nem igaz, hogy mindet olvasod, megköti érdeklődésedet, utódodnak úgyse kell
- két év alatt le lehet szokni arról, hogy az ember kötődjék a tárgyakhoz (ez a belső szabadság témaköre is)
ennek módja:
ami nem kell, bár szereted, elajándékozod, fokozatosan teljesen lemezteleníted környezetedet.
állítólag a japán hadsereg katonái nem dobálnak el semmit visszavonuláskor, mert nincs náluk fölös teher

akkor egy mély lélegzetet veszel, de az ember humanizáltságához hozzátartoznak a kedves tárgyak, ezért engeded újra halmozni őket, de most már szabad lélekkel. lecseréled, kidobod, elajándékozod kedved szerint, már nem is a tárgyat szereted, hanem a lehetőségét

az edényes-poharas vitrin nagyon okos dolog, ha él, és őszinte, tehát kevésbé helyigényes formájában, pld. rajzlappal fedett asztal, amin kedvenc kacatjaid állnak színes üvegcseréptől a mostanában nézegetett reprodukcióig. a vendégedet nem csak kávéval, ilyesmivel is meg lehet kínálni, érted, ez a gyűjtemény átmeneti, alkalmi és élő

tartósan lehetőleg semmit ne gyűjts, a tárgyaknál értékesebbek a gondolataid: írj naplót, méghozzá kétfélét, egyik napod adminisztrálása 5-10 szóban, a másik gondolati napló, mérheted és irányíthatod vele fejlődésedet

2. IDŐ (merthogy a tér idő nélkül mit sem ér)
- élj tervszerűen, válaszd le, ami lehetőséged, de nem feladatod-, rengeteg felszabaduló idő!
- készíts egyszer egy havi menetrendet szabad időd számára. barátom egyszer percnyi pontossággal
jegyezte, munkaidejéből mennyit dolgozott valójában, meglepő volt az eredmény
- korunk csinálásbetegségben szenved, tévedés, hogy akkor vagyunk hasznosak, ha sokat mozgunk. a tétlenség művészete. leginkább „homo contemplator” - tűnődő ember szeretnék lenni
- az európai átlagember max. 5 mp-ig képes egy témára gondolni. ha a keleti emberektől megtanulnánk koncentrálni
- ha valamit nem akarsz megcsinálni, de eszed mellette szól, ne felejtsd ki döntésedből az emóciót, az sokszor bölcsebb, mint az értelmünk, mi való nekünk, mire van tehetségünk
- meg kell tanulni hallgatni, tömören beszélni
- egy új telefonnyelv kialakítására lenne szükség, meg kéne adni az időpontokat, amikor nem zavarjuk egymást alvásban, szerelemben, munkában. a környező boltok telefonszámát írd föl. (vásárlás három hónapra, egyszerre ne egy csomag gombostűt vegyél)
- egy héten egyszer takaríts, és minél felületesebben
- barátaidra szánt időd egy részét csoportosítsd át: levelezz, koncentráltabb
- új hobbim a muzsikálás. időt nem szánok rá, de két munkaművelet között, ha sürgős a dolgom is, előveszem, napi fél óra biztosan jut rá

3. TÁPLÁLÉK

- testi: nem érdekel a változatossága, és hogy milyen
szeretnék egyszer egy orvostól egy minimál-étellistát kapni. a buddhista szerzetesek délelőtt pohárba rizst koldulnak. sajnos a mi szervezetünk többet kíván. vagy nem?
- lelki: a hobbik, ideológiák és a művészetek jelzik, hogy van MÁS is
keresd az újat: egy séta hajnalban a Vásárcsarnokban, egy horgászati előadás, antikváriumban idegen polcok
ne feledd, olvasmányaid egy része nem szellemi, hanem lelki táplálék kell, hogy legyen
- szellemi: ne olvass sokat. főleg ne napilapokat. szükség lenne egy napilap-koncentrátumra, gyalázatosság a fejeket lezuhant-, leégett történetekkel tömni

4. SZABADSÁG

- igen, tanítani kell, hogy szabad csak a belsőleg szabad ember. Epiktétosz bátya mondta: vannak dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, és ezek természetüknél fogva szabadok. így a véleményünk, ösztönös vágyunk, törekvésünk és ellenszenvünk. ha ezt és csak ezt tartod magadénak, sosem leszel kényszer hatalmában
- életformától való szabadságot tanulni: tudatosan a nem-szokott megoldásodat választod:
elmész operába vagy nem mész el
hozzátartozóval vagy egyedül
legolcsóbb vagy luxus helyre
frakkban vagy farmerban
taxin haza, vagy kerülőúton gyalog
elmeséled vagy hallgatsz róla
- szabadság a szituációtól. tanuljuk meg, hogy a világ 40 hibaszázalékkal szuperál, tehát kár róla fecsegni, hogy a kollegád buta, rádléptek, és nem lehet villanykörtét kapni. aki nyafog, gyanús.
- te mit javíthatsz a világon: te lökdösődsz-e, törődsz-e eleget feleségeddel, sőt magaddal, mondjuk sétálsz-e naponta (egyébként épp, mert a hiba, a bűn elkerülhetetlen, szokd meg, hogy az embereket a jószándékuk felől ítéled meg.)
- egy asszony panaszkodott: jajj, leöntöttem kardigánomat kávéval, pedig tíz éve hordom. barátom válasza: örüljön, hogy megszabadult tőle

összefoglalva: a materiális segítség nem elég önmagában
szellemi és lelki kell, először kívülről, aztán belülről
tehát okosabb-jobb lakásviszonyok megteremtése mellett az embereket megtanítani jól bánni idővel, térrel, szabadságukkal, önmagukkal.

●

1975. // Kassák Művelődési Ház, Bp. / önálló kiállítás, megnyitóbeszédem

Két gondolat arról, miért is kell egy kiállítást egyáltalán megnyitni.

Egy. Futballmeccseken a két résztvevő csapat fölsorakozik és néhány pillanatig tisztelgésképpen egyenes vonalban, fegyelmezetten áll.

Kettő. Kamaszkoromtól kezdődően nagyon sokáig elszabotáltam az ebéd előtti „jó étvágyat” kívánást, mert semmi értelmét nem találtam. Pedig nagyon fontos. Ritmusjelzés ugyanis. Figyelmeztet, hogy valamit elkezdtünk csinálni, most, és együtt kezdjük el. Evvel a gesztussal takarmányfölvételből étkezést teremtünk.

Nos, kedves vendégek, nem is kevés munkával elkészítettem ezeket a képeket. Most átadom önöknek fogyasztásra. Fogadják kérem figyelemmel, különben az egésznek semmi értelme nincs.

●

1976.01. // C.0525 // hozzászólás a Képcsarnok vitához. 76/1/28

1. A szétküldött stencil L. számú melléklet "Beküldés" fejezet egy mondata "-...idővel törekedni kell valamiféle mennyiségi limit alkalmazására a minőség emeléséért..."

Egyértelműbben ki kell mondani, hogy a Képcsarnok nem várhat átlagosan magasabb színvonalú műveket, amíg a heti egy kép beadása a gyakorlat. Már most el kell kezdeni a kialakítását egy új árazási rendszernek, mely ezt lassan kiküszöböli.

2. Kialakult egy nem is titkolt zsűrizési gyakorlat, mely egyértelműen előnyben részesíti a minden héten jelentkező kollégákat. Egyszer az egyik zsüror ki is fejtette ennek ideológiáját, hogy ugyanis: "megnézzük előbb, véletlenül sikerült-e ez a képe ilyen jóra..."
Sok fiatal panaszkodott már emiatt. Nyilvánvalóan nem mindenki tud, akar heti egy képet megfesteni. Helyes lenne ha a zsűri erre senkit nem szuggerálna.
E gyakorlat megváltoztatásához semmiféle fölső határozat nem szükséges. A Lektor személye garancia lehetne erre.
Szeretném kérni ez ügyben Tanás Ervin állásfoglalását.
Váli Dezső

●

1977.11. // C.00650 // válasz az MTA Művészettörténeti Kutató Csoport kérdőívére

1. Váli Dezső

2. szül. 1942. 10. 02. Bp.

3.
Iparművészeti Főiskola belsőépítész okl. 1967
a szakmára (festés) okítottak:
Magyarász Imre rajztanár 1960-körül
Jakuba János főisk. tanár
Gulyás Gyula főisk. tanár, festők 1962-67-ben
sokat segített Sugár Gyula festőm. 1960-tól máig
de mesteremnek, aki igazán hatott volna rám,
egyiket sem tekintem

Sokkal inkább tekintethetem mesteremnek Klee-t, mindenek előtt.
Majd megismerkedtem Bálint Endrével kb. 1969-ben, ő akkoriban erősen hatott képeimre
Valamint láttam 1970-ben Velencében egy Rothko kiállítást,
mai napig nagyon hat rám, olykor képeimben is előjön.

4.
Sráckoromban semmi külön vonzódásom nem volt valamely szakmához.
Annyira nem tudtam, hogy mi legyek, hogy pályaválasztási tanácsadáson többszöri alkalommal végzett alapos képességvizsgálat után magam is elfogadtam a javaslatot, hogy legyek építész, miután gondolkodási szintem megfelelő, valamint esztétikai és műszaki érzékem egyformán jó. Ilyen módon először építészmérnöknek jelentkeztem, hál' Isten a felvételim (fizika) nem sikerült.
Egy év múlva már az Iparművészetire jelentkeztem, de egészen más okból. Akkor már biztosan, és egyértelműen festő akartam lenni. De egy akkori festőbarátom [Sugár Gyula] tanácsára célszerűnek láttam megkerülni a Képzőművészeti Főiskolát. (Festészeti gondolkodásmódom egész más volt, meg aztán valószínűleg nem is vettek volna föl, gyengén rajzoltam. Az Iparműv. Főisk. pedig a lehető legsokoldalúbb és igen magas színvonalú művészképzést adta, máig hálás vagyok neki. Ilyenformán sokkal inkább tekinthetem mestereimnek: Szrogh György építészt, Jánossy György építészt, Szalay Ferenc statikust, Ujvári Béla művészettörténészt, nagyon sokat tanultam tőlük, nemcsak szakmailag.)

Festeni pontosan 1959 áprilisában kezdtem, 17 évesen. Azonnal fölismertem, hogy megtaláltam, amit keresek, de az első években (1961-ig) ezt megvalósíthatatlan álomnak hittem. Mikor anyám aztán megmutatta hátam mögött dolgaimat szakembereknek, akkor kezdett realizálódni a lehetőség, akkor jelentkeztem a Képzőre, majd egy hét múlva átkérettem a lapomat az Iparra a fent említett okból.

Pontosabban nem is festeni kezdtem, hanem fekete fotóalbumba színes újságpapírból díszítést csináltam fotóim, egyéb emlékeim köré. Aztán az egyik lap önálló kollázzsá sikeredett. Attól kezdve csak azt csináltam, nagy tempóban. Olajfestéket egy év múlva, érettségim hónapjában vettem először.
Még egy adatra emlékszem: 1961-62 körül egy borongós estén 105 olajképemet (kb. 40 centiméteresek, papír alapon) téptem el.
Azokban az években nagyon fontos szerepet kapott életemben a megfontolt pusztítás és az üres zsebbel továbbindulás. Egy életre megtanultam.

5.
Milyen események hatására határozta el, hogy művész lesz?
Amire vissza tudok emlékezni hirtelen:
10-11 éves koromban, s aztán később is rendszeresen eljártam (egyedül) plakát és fotókiállításokra (Nemzeti Szalon stb.)
15 éves koromban egy hónapig nézegettem nyaralás alatt a Knaur Abstrakt Lexikont, teljesen lenyűgözve. Akkor annak a könyvnek kedvéért meg akartam tanulni németül. Ma elszomorodva nézem át ugyanazt a könyvet, ha kezembe kerül: pár igazán jó képet, ha találok benne-
15-16 évesen beiratkoztam, és másfél évet jártam is Szabadegyetemre, művészettörténet szakra (Oroszlán prof., Zádor Anna nevére emlékszem.), jegyzeteltem is.
A gimnáziumi művészettörténet (negyedikben volt) - csak így tudom megfogalmazni - nagyon otthonos volt számomra, szerettem is.
És ami konkrétan elindított, a fotóalbum 59-ben. Hát igen, jellemző: az albumnak ezt a címet adtam: ''Mégis szép az élet?'' és olyan emlékeimet ragasztottam, gyűjtöttem bele, amik a fenti címet igazolták...
Nagyon tele voltam gondokkal, nem találtam a helyem.

6.
Utazásai, amik hatással voltak szakmájára.
főiskolás nyarakon sokat rohangáltam autóstoppal körben az országban, nyugtalanul.
még előtte: 1955-ben teljesen lenyűgözött a zirci kastély könyvtárterme, majd 1959-ben a fertődi Esterházy-kastély; valószínűleg egy életre. Vágyom oda időnként vissza-visszatérni.
ugyanígy, csak később, a tihanyi apátság kvadratúrája, a pannonhalmi kvadratúra és altemplom, a tihanyi kolostor folyosó sarokablakából lenézve a Balaton, ezek mindig megdöbbentő percek.
vagy akár a Normafától lenézni a téli városra, alkonyatkor, síelés közben.
és a Duna, és a dunaszag evezősversenyző koromban 1958-60.

külföld, ami fontosabb (de hát ki tudja, mi igazán fontos?)
1970-es tanulmányutam, naplómban 60 gépoldal, mi mindent láttam múzeumokban: Velence Rothko emlékkiállítás P. d. Francesca Arrezoban, a trecento Sienában (a trecentót is mesteremnek tekintem), aztán két napig a Klee archívumban Bernben, aztán látogatás Félix Kleenél (ugyan egy másik alkalommal) Paris Musee Cluny középkori iparművészete, fantasztikus másfél hónap volt.
1974: az összes lehető múzeumok és kiállítások: Franciaország, Svájc, Hollandia, Belgium, Németország, Norvégia, Svédország, Bécs; két év múlva Görögország (1976)

7.
Mit érez művészete céljának, véleménye szerint sikerült-e megvalósítania művészetében maga elé kitűzött céljait?
Nincs a művészetemnek célja. Csak útja. Ez nálam egyszerűen életmód. Azért festek, mert így látom életemet leghasznosabban eltöltöttnek, valamint minden egyebet még sokkal kevésbé szeretek csinálni.

8.
Milyen irodalmi, zenei hatások hatottak művészetére?
Zenei semmiképpen. Bartóktól Armstrongig kevés zenét ismerek, és szeretek. Nincs figyelmem se rá, türelmem se. Talán fülem se. Irodalmi érdeklődésem jóval nagyobb, de közvetlenül csak gondolkodásomra hatottak: Epiktétosz, Steinbeck, sokan. Utóbbi években végig: Thomas Mann.

9. Legjelentősebb alkotó magyar és nem magyar a XX. sz-ban.
Kissé erőltetett lenne egy embert megnevezni. na nézzük:
(nekem:) Klee, a szellemi, intellektuális és emocionális mondanivalója, színérzéke, faktúrái, a lelkiismeretessége, ahogy megmunkálja a felületet. a lírája: (Tor zum verlassenen Garten) a drámája: (Todesengel) a romantikája is a korai közel-keleti ihletésű képeim. tanulságos az is, mennyit dolgozott, óriási opuszszám. Meg a humora. Mértékletes (lehet így mondani?) élete.
Aztán Braque. az utolsó, halála előtti expresszív korszaka, amit - bárkivel beszéltem eddig - senki sem ismer. Egyébként életrajzi kötetében is (Thames and Hudson kiadó) csak egy mondat szerepel erről. Ahol vissza(?)tér Van Gogh-hoz. Irtózatos, megdöbbentő. Bölcs. És gyönyörű, még édes is. A színei. A lényeglátása. A hihetetlen egyszerűsége. Az ereje. Mindig fölizzít.

és a magyarok.
Nagy István. ahogy a tájképei döbbenetes időélmények számomra
Ferenczy nyájasabban, de ugyanaz: József, Március est, Október
Derkovits, a gyönyörű lírája (ő ugyan politikának hitte, amit fest)
Vajda, az északi tengeri képe - megintcsak az időtlenség, a szellemisége - Kondornál is.
Sok jó festőnk volt.

10. Kiállítások
1969 óta évi 15-20 közös kiállításon, munkabemutatón, Stúdiópályázaton veszek részt. Szakmához tartozó munkámnak tekintem, hogy mindenüvé küldjek, ha hívnak, akkor is, ha hatszor egymásután kidobnak (Hódmezővásárhely. igaz, tavaly már vásároltak is tőlem)
(szóval érdemes következetesnek lenni)

önálló, fontosabbak:
1970 Eötvös klub / Károlyi M. utca -
1974 Fényes Adolf terem
1975 Fiatal Művészek Klubja
1975 Kassák Művelődési Ház
1975-76 jan. Stúdió Galéria
1976 Nyirbátor - Nagykálló - Vásásrosnamény
egyébként összesen 11 volt.
terv: 80-ra megkaptam Műcsarnokot. A három jobboldali termet kértem. Kép van elég...

11. Publikációk, a fontosabbak.
Majd ha Szabó Júlia megírja azt a kis könyvecskét munkásságomról a Mai Magyar Képzőművészek - sorozatban.

12.
Fontosabb művei.
Nyugtalan ifjúkor 90x136 MNG
Az ember és a ház 70x235 MNG
panno a Miskolci Képtár felkérésére 548x314 ez kivételesen plextol (általában minden olaj!)
Nagy keresztút itthon őrzöm 80x364 olaj, itthon
Örök vadászmezők felé 136x90 itthon
Önéletrajz és a Harmincöt év (2 változat) 136x270., olaj, itthon
Hosszú út volt 136x180 olaj, itthon

13.
Dokumentumok
egy plakátot és egy katalógust tudok mellékelni. sarját tervezésűek.
s majd egyszer lehet számítani a naplómra, ha netán -
eddig 600 oldal, gépelve -

●

1978.04. // C.00763 // Szüts Miklós Vác 1978. ápr. 28. kiáll. megnyitóbeszédem, felolvasás.
alkalmi fordításom

Jegyzőkönyv

Fölvéve 1573. július 18-án, szombaton, Velencében.

Megidézve a Szent Hivatal által, Paolo Veronese, aki San Samuel egyházközségből származik, megjelenve a Szent Bíróság előtt, miután ki lett kérdezve vezeték- és keresztneve felől, a feltett kérdésekre a következőképp válaszolt:

kérdés: Mi az Ön foglalkozása?

válasz: Alakokat festek és rajzolok.

k: Tudja Ön az okát, hogy miért le beidézve ide?

v: Nem, uraim.

k: És el sem tudja képzelni?

v: De igen, el tudom képzelni.

k: Mondja el nekünk, amit Ön képzel erről.

v: Nagytiszteletű Atya, Saint Giovanni e Paolo priorja közölte velem, hogy Ti Kiváló Uraságtok iderendelték, s közölték vele, hogy festesse át velem egy képemet. Hogy fessek Magdalénát a kutya helyére. Én mondtam neki, hogy szívesen megtenném a becsületem és a kép kedvéért, ha úgy érezném, hogy az a figura ott megfelelő lenne. Azonban különböző okokból úgy érzem, hogy Magdaléna nem tartozik a képbe.

k: Mi az a festmény, amire Ön hivatkozik?

v: Az Utolsó Vacsora festménye, amin Jézus Krisztus van a tizenkét apostollal, Simon házában.

k: Hol van ez a festmény?

v. San Giovanni e Paolo szerzetesek refektóriumában.

k: Falon van, vásznon vagy táblán?

v: Vásznon.

k: Milyen magas?

v: Körülbelül 17 láb.

k: Milyen széles?

v. Körülbelül 39 láb.

k: Ön festett néhány egyéb résztvevőt az Utolsó Vacsora képére.

v. Igen, Uraim.

k: Mondja el nekünk, hány résztvevő szerepel, és részletezze, mit csinálnak.

v: Ott van először is Simon, a vendéglő tulajdonosa. Figurája mellé festettem egy szolgálót, akit úgy képzeltem, saját kedvére jött éppen be, megnézni, hogy állnak a dolgok. Ezen kívül sok más figurát is festettem, de ezekre nem emlékszem, mert hosszú idő telt már el munkám óta.

k: Ezenkívül festett Ön más Vacsorákat is?

v. Igen, Uraim.

k: Mennyit festett, és hol vannak azok?

v: Veronában festettem egyet a San Nazarro nagytiszteletű szerzetesei számára. A refektóriumban van. Egyet itt is festettem, Velencében, a San Giorgio nagytiszteletű szerzetesei számára. Ez is a refektóriumban van.

(A bíróság közölte vele, hogy az nem Utolsó Vacsorát ábrázol.)

k: Mi az Utolsó Vacsoráról kérdezzük Önt.

v: Egyet festettem a Servi számára Velencében, egyet Padovában a Santa Maddalena szerzetesek számára. Ezeken túl, másra nem emlékszem pillanatnyilag.

k: A San Giovanni e Paoloba festett Vacsorán mit jelent az a figura vérző orral?

v: Egy szolgát akartam mutatni, akinek valamely baleset következtében vérzik az orra.

k: Mi a jelentősége annak a fölfegyverzett férfinak, aki németnek van fölöltöztetve, és alabárdot tart a kezében?

v: Hogy erre alaposan válaszolhassak, szeretnék néhány szót szólni.

k: Tessék.

v: Mi, festők, némi szabadsággal rendelkezünk, akár a költők vagy a bolondok. Én egyszerűen két alabárdost akartam megmutatni, az egyik iszik, a másik eszik a lépcső mellett. Nekem úgy mondták, hogy Simon gazdag ember volt, és gondoltam, így bizonyára volt néhány szolgáló a házban.

k: És miért festett Ön egy bohócot, csuklóján papagájjal a vászonra?

v. Ornamentális okokból, mint ez már szokásos.

k: Kik ülnek a mi Urunk asztalánál?

v: A tizenkét apostol.

k: Mit csinál szent Péter?

v: A bárányt vágja, készül szétosztani.

k: Mit csinál a mellette ülő?

v: Tartja szent Péter felé a tányérját.

k: Mit csinál a következő?

v. Fogpiszkálóval tisztítja a fogát.

k: Ön gondolja, hogy ez a reális Utolsó Vacsora ábrázolás?

v: Én úgy hiszem, ott Krisztus volt a tizenkét apostollal, de mivel sok hely volt a képen, úgy gondoltam, néhány egyéb figurával is díszítem, fantáziám szerint.

(A bíróság megkérdezte, volt-e megbízása arra, hogy a képre németeket, bohócokat és más dolgokat fessen.)

v: Nem, Uraim. De megbízásom volt festeni a képet, olyan módon, ahogy én gondolom. Ez nagyméretű kép volt, s úgy véltem, abban a teremben sokan lehettek.

(Ezután a bíróság megkérdezte, vajon általában saját elgondolása szerint szokta díszíteni a képeit, s ezek a díszítések a főalak kiemelésére szolgálnak-e? Vagy saját örömére tesz különböző alakokat a képeire?)

v: Képeket festek, legjobb tudásom szerint, a számomra legmegfelelőbb módon.

(A bíróság megkérdezi, számára megfelelőnek tűnik-e bohócokat, iszákosokat, németeket, törpéket, és más hasonló szemérmetlenségeket festeni a Mi Urunk Utolsó Vacsorájára?)

v. Nem, Uraim.

k: Ismert-e Ön előtt, hogy Németországban és más helyeken is, melyek eretnekséggel fertőzöttek, szokás mocskos képekkel a Szent Katolikus Egyházat csúfolni és kigúnyolni, megtévesztve a buta, és tanulatlan embereket?

v: Igen, Uraim, ez helytelen. De ismétlem, amit az előbb is mondtam, nekem azt kell tennem, amit a legjobbak is tettek előttem.

k: Mit tettek a legjobbak? Csináltak ők is hasonló dolgokat?

v: Rómában, a főpapi kápolnában Michelangelo megfestette a mi Urunk Jézus Krisztust, az ő anyját, szent Pétert, és az egész mennyei tömeget, és mindet meztelenül, beleértve Szűz Máriát is. Azok az alakok a legkülönbözőbb pózokban állnak, nem nagy tisztelettel megfestve.

k: Tájékozott Ön arról a tényről, hogy az Utolsó Ítélet ábrázolásánál nem szükséges ruhát ábrázolni, mert feltételezve van, hogy ott sem ruhák, sem más dolgok nem fordulnak elő, ami nem szellemi? Ott nincsenek fegyverek, udvari bolondok, kutyák, vagy más efféle bolondságok. S mindezekért, vagy más efféle példákért Ön elfogadja a festészet azon útját, amelyen jár? És kitart amellett, s állítja, hogy ez a festészet jó, és nem obszcén?

v: Nagytiszteletű Uraim, én nem akarom megvédeni azt a képet, de én azt hittem, amit csinálok, az jó. Én sok dolgot nem fontoltam meg, és én egyáltalán nem úgy gondoltam, hogy a képem valakit zavarni fog, különösen mióta az udvari bolondok kikerültek abból a teremből, ahol a Mi Urunk foglal helyet...

(A bírósági ülés következményeként a bíró kihirdette, hogy Veronese festőnek a szükséges változtatásokat három hónapon belül, a saját költségén el kell végeznie. S amennyiben az átfestést megtagadná, úgy a Szent Bíróság által kivetett pénzbírságot ki kell fizetnie.)

utószó: Veronese nem végzett el minden elrendelt módosítást. Azonban megváltoztatta a kép címét, azáltal elismerve, hogy a kép nem az Utolsó Vacsorát ábrázolja. Az Inkvizíciós Bíróságot láthatóan ez ki is elégítette. A képcíme ma: Lakoma Lévi házában.

Idézet: Painters of Painting. Selected by Eric Protter

The Universal Library Grosst & Dunlap New York 1963., pp. 55-58

●

1978.04. // C.00767 a Művészet folyóirat kiáll. katalógusában

(naplómból)
...festeni: maszturbáció
a kép nem kell
fölösleges vagyok
napi munka átlépni

másnap:
mért; a cigarettaipar hasznosabb?
és:
"Babilóniában különösen nagy becsben állt
a dísznövénykertészet"

harmadnap
mégis. tudom, emlékszem.
egy-egy fölizzó öröm Rothko vagy Vermeer reprodukcióit
látva, már kisfiúkoromban is.
tanítanak és vezetnek.
megfogható valóság.

és nemcsak én.

"MŰVÉSZET A MŰVÉSZETBEN"
kiállítás 78. nyár, Siófok

●

1979.03. // C.00821 // Kassákról, válasz körkérdésre

(Horpácsi Sándor)
Miskolc

Kedves Uram!
Most jutottam a válaszadás lehetőségéhez. Megpróbálok mindent összeszedni, ami alkalmasint Önt érdekelheti - Kassákkal kapcsolatban.

1. egyszer csakugyan találkoztam Kassákkal. 1960-61 körül vitt föl hozzá Kovács Borz Sándor, az azóta meghalt, ismert belsőépítész. Mintegy 7-8 hozzám hasonló korú (kb. érettségi utáni év) jött szintén. Óbudai lakására mentünk.
- emlékszem a fogadószobára falán egy bekeretezett betűversére
- aztán bevezetett minket a belső szobába, ahol megmutatott néhány akkortájt festett, igen egyszerű formákból épülő szuprematista képet (ha jól emlékezem, Ő is használta ezt a szót).
A képeket tisztességeseknek és középszerűeknek tartottam.
- fontos volt számomra egy erre vonatkozó megjegyzése: "hogyha festészetemnek csak annyi a szerepe, hogy példát mutat a tisztességre, egyszerűségre, nem volt hiába." Nem szó, hanem értelem szerinti idézet. Határozottan én- tudatos, és szerény önvélemény volt.
- egyik, szintén kezdő képzőművész fiú belekötött, valamilyen irodalmi téma kapcsán. Érdekes volt számomra, amennyire nem kímélte az éretlen gondolkodásút Kassák, keményen vitatkozott. Én talán elnézőbb lettem volna, de nem volt ellenszenves a hangvétel.

2. Valamikor a késői 60-as években (?) láttam az Irodalmi Múzeumban egy Kassák kiállítást. Ott végleg rögződött bennem a vélemény, hogy tisztességes szakember és festőnek közepes tehetség volt. Nem tartom jelentősnek századunk magyar festészetében. Annak ellenére, hogy valóban friss szemmel figyelte meg és próbálta meghonosítani az akkor legújabb nyugat-európai vizuális - és gondolat - áramlatokat.

Ugyanis, meggyőződésem szerint ebben a szakmában nincs szerepe, értéke az "up to day" magatartásnak. Attól művei nem lettek értékesek, hogy korszerűek voltak.
Hogy még jobban pontosítsak. Becsülöm kultúrpolitikai tettét, az új gondolatok publikálását és igen hasznosnak tartom. (Folyóiratai).
És még egy. Nem kibúvónak számon. Egy festőt maradandó értékűnek és fontosságúnak tartok, amennyiben pár, valóban jó képet létrehozott életében. Lehetséges, hogy létezik ilyen Kassák-mű, s nem ismerem őket. De nem tartom valószínűnek létezésüket.

3. Jó néhány éve olvastam önéletrajzát. Néhány hangulatteli részére emlékszem. És nagy erejű korrajz volt. Egyszer majd újra elolvasom.

4. versekkel nem tudtam megbarátkozni, övéit nem ismerem.

5. Vannak tettvággyal teli, nyugtalan emberek. Az a pechesebbje, aki nyugtalanságát nem tudja egy szűk ösvényre koncentrálni, és ezért sok mindent csinál, alkalmasint középszerűt akár. A zseniális kivétel: Picasso, akiben a határtalan rendetlenkedési vágy- nyugtalanság egy ugyanakkora tehetséggel párosult.

6. A leginkább talán ott áll hozzám közel az ember, Ő, - ahol egyértelműen elbukott. Tudomásom van róla (és elhiszem a hallottakat informátoromnak), hogy Kassák nagyon tisztességtelenül és csúnyán keresztbetett József Attilának, - nyilvánvalóan a tehetségesebbnek kijáró szakmai féltékenységből. Nagyon megértem.

Vonzó és tiszteletébresztő az a tulajdonképpen igen szerény festészeti program, aminek alapján dolgozott.
Bár lehetséges, hogy félreértelmezem.

Érdekes volt ez az örök dacos-akaratos-kamaszos attitűdje.
Minden országnak, szellemi szférának azt hiszem szüksége van ilyen jelenségre, néhányra. Hogy a Kossuth-díjhoz nem volt hajlandó nyakkendőt venni - az átadáskor.
Én - ma - úgy látom, túlzott energiát köt(-ne) le, az élet minden területén egyforma energiával fölvenni a nem tetszővel a harcot.
Persze lehet, hogy kevesebb az energiám, mint az Övé volt, jobban rá vagyok kényszerítve fontossági sorrendet tenni. Én valószínűleg kikerülnék egy ilyen lelki tortúrát, mint eldönteni, hogy nem veszek föl nyakkendőt, a Parlamentben sem.

Megint csak lehetséges, hogy tévedek.
túlságosan magamból kiindulva extrapollálok,

mintha erre utalna, az állítólag irtózatosan nagy karimájú kalap-hóbortja, haláláig. Az igazán nagy szellemeknek nemigen van szükségük külső jelekre - sohasem. az ilyenfajta mókákra. (Caruso is kedvelte, ő szellemileg nem tudta földolgozni azt a nagyfokú életforma váltást, amit a gyerekkori nyomorból indulva megtett.) (Caruso kalapjáról beszélek)

7. Hogy miért támadták annyit, támadják?!
Gondolom, mindezek: agresszivitása, kamaszossága (feltételezem), részrehajlása, elfogultsága bizonyos irányzatok mellett, ellen. S ugyanakkor, mint művész, valóban nyújt támadási felületet.

Meggyőződésem, hogy nem fontos eldönteni, kinek, mikor volt igaza, neki, vagy ellenfeleinek. A szellemi élet mozgatója volt, fontos és hasznos alakja, az a fontos, hogy volt, nem a vélemények fontosak róla. És szerencsére függetlenül minden ítélettől: Ő volt.

Ennyit.
Amit leírtam, vállalom, nyilvánosság előtt is.
Hálás lennék, ha értesítene alkalomadtán, hol olvashatom cikkét Kassákról - "a kortársak emlékezetében."
Kívánom, hogy sikerüljön az enyémtől teljesen eltérő és ellentétes vélekedéseket is megszereznie.
79.3.16.
baráti üdvözlettel: Váli Dezső

●

1980.03. // C.00878 // körkérdés: "Múzeum és művészet"
(körkérdés képzőművészekhez a Művészet júniusi számához.)

1. "Szüksége van-e a ma emberének a múzeumra?"
- Nem mindenkinek, tudomásul kell venni. A kompótgyártást se szüntetik meg, pedig sokan nem szeretik.
- Van, akinek van, de még nem tudja. Figyelni kell rájuk.
- Nekem például jó, hogy van múzeum.
Szórakozni, imádkozni és gyógyulni járok oda, megérinteni az Elődök köpenye-szegélyét. Ünnep.

2. "Történetiségébe belehelyezve, vagy aktualitásként olvassa-e a múzeumi művészeti tárgyakat?"
Sajnálom azokat, (sok műtörténész-) akik a művet történetisége felöl közelítik. Mint ebédelés helyett ételkémiát olvasni.
Altamira, a trecento, Vermeer ma délelőtt feltett kérdéseimre, ma délelőtt válaszol:
- miért élek
- mi az: szeretni
- mitől féljek és mitől ne.
Az emberiség kérdései nem változnak.

3. "Mai tárgyak gyűjtésének elvi bizonytalanságai."
Valóban sok a téves múzeumi vásárlás. Ok az emberi gyarlóságon túl az ideológiai és szakmai bizonytalanság. Pedig a legendával ellentétben ezt munkát közelítő pontossággal jól el lehet végezni.

Egy (NSZK-beli) művész konzervdobozba cinkelt ürüléke talán dokumentum - talán hordoz gondolatot - de:
nem képzőművészet.
Hiányzik itt a nyersanyag tudatos megformálása. Átküldeném a kultúrtörténeti múzeumba.

4. "Mi a véleménye a magyar múzeumok kortárs gyűjteményéről és gyűjtési szisztémájáról?"
A pesti anyagot ismerem, illetve: nem ismerem. Érdekes lenne megtudni, az MNG miért szabotálja el olyan következetesességgel a mai magyar anyag megfelelő bemutatását.
Talán amiért a Minisztérium az oly fontos Tavaszi Tárlatokat.

5. "Javaslatai a jövő múzeumára vonatkozóan."
a./ Teljesítse a két ellentmondó funkciót. A közösségi és a személyes-bizalmas használat lehetősége. Hogy a turistamassza ne sodorja el a képtől. Építészeti és rendezési feladat, megoldható.
b. Ne gügyögjön.
A párizsi Modern Múzeum anyagát átköltöztették az új Pompidou Centrumba, ahol aztán minden van. Nagyon igyekeznek vonzóvá tenni magukat. Tűznyelés és virsliszag, komputeres nézőszámlálás és beszűrődő filmzene, minden, ami csak a néző figyelmét elvonhatja a képről.
Jövőre a kiállítótermeket derékig elárasztják (langyos) vízzel, hogy a lubickolni szeretők is odaszokjanak.
Csak az a baj, hogy mozgás közben a vér a fejből az izmokba szalad.
c./ ne titkolózzon.
Ha egy ausztrál tanító életében egyszer eljut Argentínába, legyen módja teljes keresztmetszetet kapni az ottani értékekről. Ne a helyhiány vagy egy mélabús muzeológus döntse el, mit láthat. Nyilvános raktár, van rá példa.
(beüvegezett tetejű fiókok, amit a látogató maga húzgálhat stb.)

6. "A jövőben milyen új intézményt képzel el esetleg a múzeumok helyett."
Helyette nem, mellette kell más is.
Az orvosok hiányolják a felcserképzést: a rutin receptírás munkáját levenné a vállukról.
A képzőművészeti népnevelés nem a festő feladata.
Legalábbis én nem tudnék két munkát egy élet alatt jól elvégezni.
Ugyanúgy nem feladata a múzeumnak sem. Az egyetem szívességből nem vállalja át az egyszeregy oktatását.
Vagyis: A képzőművészet fogyasztására fölkészítés a népnevelők legkülönbözőbb fajtáinak a feladata, a tanítóktól a művelődési ház igazgatón keresztül, a Tv szerkesztőkig.
A múzeum közvetlen előkészítője esetleg egy kifejezetten oktatási szempontokat figyelembevevő kiállítási rendszer kifejlesztése és elterjesztése lehetne.

●

1981.01. // C.00975 // műcsarnoki kiáll. megnyitóbeszédem
(nem megírt szövegek, lejegyezve magnóról)

Vizy Ottó:
(Műcsarnok, kiállítási osztályvezető)

Tisztelt megnyitó közönség, kedves barátaink! A Kiállítási Intézmények nevében tisztelettel üdvözlöm Önöket Váli Dezső festőművész kiállításának ünnepélyes megnyitóján. Tisztelettel köszöntöm állami, társadalmi és kulturális életünk körünkben megjelent tagjait, köszöntöm az alkotóművészeket, művészeti intézmények ittlévő képviselőit. Köszöntöm valamennyi kedves vendégünket a művészeti rendezvényünk megnyitásán. Frank János művészettörténész betegsége miatt nem tudja kiállításunkat megnyitni. A kiállítás megnyitására az alkotó művészt, Váli Dezsőt kérem fel tisztelettel.

V. D.:

Kedves közönség, ma reggel a kádban állva, amikor a csempét mostam le szivaccsal, mert minden baráti figyelmeztetés ellenére mindennap lefröcskölöm, azon gondolkoztam, hogy van-e valami sorsszerű abban, hogy Frank Janónak eltörött a karja. Frank Jánosnak egy Remtor gyártmányú írógép esett a karjára, és gondolkoztam rajta, hogy hogy jön ez össze, hogy végül is a kiállítás megnyitását is én vállalom el. Valahogy mindig minden így adódik, hogy a képkeretek tervezésétől, - na jó, hát a képeket én festettem - s utána a grafika, utána a képek fotózása a katalógus számára, aztán a plakát készítése, annak is a fotója, - a betűi, aztán a Frank János betegsége miatt a rendezést is én csináltam, és így akkor most ezt a megnyitó beszédet is, de valahogy, valahogy ez nekem mindig így egész, mindenbe belenyúlok.

Pedig mondanivalóm nincsen, mert amit én itt szóban el akartam, vagy el akartam volna mondani, azt a katalógus első, illetve második oldalán leírtam, azt a pár sort, - és ezenkívül vannak a képek.

De hogy mégis esemény történjen, amivel magamat ünneplem, és egymást; arra gondoltam, hogy Zsófia lányom életéből mondok el egy verset, amit valahol négy és öt éves kora között alkotott, és ezt fogják Önök hallani. A dolog úgy történt, hogy egy délelőtt nem ment óvodába, én festettem, ahogy szoktam, a szoba közepén, ő pedig az egyik ládát fölborította, beleült, és egyedül, az Adorján elefántjával - elkezdett újságosdit játszani. Kiosztotta magára a rikkancs szerepét és újságot árult. Aztán a dolgok összekeveredtek, ő volt a vevő is meg a rikkancs is egyszerre, közben egy újságot is alapított, mert ilyen újság például, hogy Magyar Eszpresszó - ez nem létezik, de nem is annyira rossz ötlet, - és aztán egy idő után abbahagytam a festést és elkezdtem jegyezni, amit mond. Úgyhogy engedelmükkel én ezt a verset olvasnám föl, sőt, miután ezt ő recitálta, én ezt megpróbálom imitálni a magam egészen más hangfekvésében:

ki kér árust?
jó árust!
erős újságom van!
ki kér újságot?
ki kér árust?
jó finom árust?
Magyar Eszpresszó!
Magyar Autó!
Eszpressz Magyar Autó!

szemtelen, kivetted ezt a sok újságot!
Dunájába rózsát tenni
Dunáról fúj a szél
az én Dunám nem fújna

kérsz újságot?
egyet, igen.
ha-ha-ha
tüske ment a lábamba
héjj, újságoskám, te mit malackodsz itten?!
egy árust!
harmadnapra öt árust!

- köszönöm, ennyit.

A kiállítást megnyitom.

(taps)

(Talán 100-120-an lehettek.
Én ismerősnek 120 meghívót küldtem ki, a Műcsarnok kb. 2900-at. 81.2.)

●

1981.01. // C.00994 // műcsarnoki kiáll. katalógusszövegem

/naplómból/

a jelenségek mintha csak arra lennének jók,
hogy sebzett töredék-voltukat jelezzék.
valami szerkezeti hiba folytán számomra soha
nem állnak össze megnyugtató tömeggé, folyamattá,
vagy netán EGÉSSZÉ.
a sok még csak nem is ismétli az EGY-et.
az EGY nekem inkább hasonlít a várt végtelenre,
az EGÉSZ-re, még hiányosságában is,
és inkább meg is értem önmagam benne.
/ezért nem élem az idő linearitását./
ezért tudok mindent csak az EGY-en keresztül megélni.
a tárgyak jönnek és mennek.
nem fogadom el békéjüket.
nem felejtek el integetni utánuk.

●

1981.01. // C. 01009/j // NORVÉGIA, EGYEDÜL
KÉPZŐMŰV. SZÖVETSÉGI ''TÁJÉKOZTATÓ'' 1981/ 4 . SZÁM

Egy oldaltáska. Ezenkívül - egy villanydróttal összekötve, a vállamon átvetve - a síbakancs.

Az ösztöndíj harminc napra szólt az oslói Rózsadomb egy műteremházába. Három faburkolatú szoba, nagy műterem, fura szagú konyha teflonedény sorozattal, még megmutatják a fűtésrendszer kapcsolóit, megkapom a kulcsokat, majd magamra hagynak. Kiválasztok egy apróbb szobát élettérnek. Sötétedő ég, a fenyőkön túl, lent az oslói öbölre látni. Kollázs-műtermemet kicsomagolom, majd vissza. A várost ismerem, az ismétlés öröme. A csak egycsillagos múzeumok csodája. Reneszánsz bútorok és monstranciák, a halk zene is korhű. 24 méteres bálnacsontváz, a folyosón lóg a fejed fölött.

Már másnap az ottani Svábhegy. Félóra fogaskerekűvel, Holmenkollen megálló. Itt lesz 82-ben a síugró világbajnokság. Voksenkollen megálló. (Sorban olyan dallamos hangzásúak, hogy följegyzem.) Öt bukósisakos kisfiú. (Itt minden gyerek gyönyörű.) A papa hátizsákjában öt egymásba illő bobszánkó. Síkölcsönző. A bőrkötényes eladó készségesen szaladgál. Négy vállalat tulajdonosa. Vörös síbakancsok százával, ijesztő mennyiségben a polcokon. Rábeszélésre végül elad egy használt amerikai lécet. Aztán a lesiklópálya. (Éjszakánként gépekkel egyengetik.) Kosarakban háromméteres piros és kék műanyag karók: magadnak kitűzheted a szlalompályát. Le, majd a sífelvonón vissza. Aztán még ezt a napok folyamán 140-szer... A lesiklás itt egyébként lenézett sport; az igazi: a sífutás (angolul kifejezőbb: crosslandíng). Családi kirándulás a fenyők alatt, órákon át. Hathónapos gyereket már visznek. A bölcsőszánkó rúdját apuka a derekára erősíti.

Aztán egyezkedés a Külügyben. (Diszkrét és tökéletes zsilipek a folyosókon, biztonsági zárakkal. Az előadó feje fölött a szobájában egy KPVDSz feliratú vörös háromszögletű zászló, Pestről hozta.) Hogy nem tudnák-e lehetővé tenni, hogy megnézzem az országot. A dolog bonyolult, keretösszeg van. Több nap után megszületik a megoldás. Ha vállalom, hogy az úticél; az észak-norvégiai alkotóház szállásdíját (105 forint 5 napra) kifizetem a napidíjamból, akkor fizetik az utamat. (13.500 forint). Vagy kilenc óra vasúttal a déli fennsíkon át. Kinn hóvihar, nem tréfa. Halott, embertelen táj. Aztán mégis: lécnyomok, egy-egy magányos turista piros foltja. Integet. Aztán kilométereken át megint semmi, egy fa se. Egyik megálló faházikóján tábla: ''2020 méteren vagyunk a tenger fölött.'' Körötte néhány ház, tetejük épp egy szintben a hóval.

Bergen. Apámtól, Kleetől néhány olyan kép, amit szégyelltem volna aláírni. Egy gyönyörű Braque, váratlanul. És persze zsírosan festett susogó erdők, patakkal - néha egy-egy magányos vándorral. Őszinte képek. A tengeri akváriumban egy iszonyú szörnyeteg; a tengeri ördöghal. Az új Zenepalotát reggel mutatták meg. Hatalmas, elegáns üveg- réz- szürkemárvány előcsarnokban még hálózsákok, tejes dobozok a földön, valamint a sarokban a város költségére egy szamovárból ingyen tea. Ugyanis aznap reggeltől kezdték árulni a jegyeket az idei nyári zenei ünnepségekre. A városból és a közeli hegyekből lejött érdeklődők előző estétől sorbaálltak jegyért. A hotel halljában este, hullafáradtan. (Gumicsizmám azonos helyi értékű a szomszéd szmokingjával.) Bőrfotelek, a TV-ben brazil film, norvég felirattal. Hiszen ezt értem: a Vizordító három halála - adaptációja.

A kikötőből minden éjjel 23 órakor indul a postahajó Északra. 12 nap lenne végig, oda-vissza; talán 35 helyen áll meg. Egyszemélyes kajüt, vörös faburkolattal. Szekrénykében mentőmellény. Szuszog a légfűtés. Kezdetben még örülök, hogy a hajó oldalán kaptam helyet, kerek ablakkal a vízre. A harmadik tengeribetegség után már nem. Télen ez a járat az egyetlen lehetőség Északra, és gyakorlatilag az egyetlen sztereotip turistaút is. 250 utasnak van hely, előszezon, nyugdíjas német turistacsoportok. A szállítmányok: napi posta, újságok, csövek, gépek, láda narancsok. Egy személykocsit másfél perc alatt beemelnek az első fedélzetre, teherautónyi csíkos postazsákot úgyszintén. Nagyobb kikötőkben 2-3 órát is adnak városnézésre. Bukdácsolunk a síkos domboldalakon. Múlnak a napok, a települések egyre kisebbek. Furcsa, angolvörös faházak, egyre több hó. Március van, ideális idő, a Golf áram működik, mínusz öt foknál nincs hidegebb. Csak a jeges szél a fedélzeten. Egy este váratlanul megafon négy nyelven: "Hölgyeim és uraim, figyelem, északi fény".
Sárga, zöld, fehér alakzatok, lassan mozogva, -
egy-egy jelenség 5-10 percig tart. Leírhatatlan.

Sokat vacogok anorákomban fönt, a harmadik fedélzeten. Egy hajnalon (még koromsötét van) bekönyörgöm magam a kormányosi fülkébe; végigmutatják a radar berendezéseket. A hajó jobbára fjordokban; a parti szigetek védelmében halad, néhol két hajó alig fér el egymás mellett. (A nyílt tengerszakaszok előtt gyomor nyugtató gyógyszereket osztogatnak. Nem hatásosabb, amit én kaptam az SZTK-ból.) Kis, lakatlan gellérthegynyi szirt-szigetek, százával. Fekete gránit és hó. A partoldalon halásztanyák, tengeri nyaralók, télre bedeszkázva, kilométer távolságban egymástól. Nem kedvelik a közeli szomszédságot. A stewardess félénk mosollyal kopog be kabinomba (ez szigorúan magánterület): egy dorogi asszonyt hoz, hét éve szolgál a hajókonyhán; azóta én vagyok az első... Mondanivaló fogytán népdalokat furulyázok neki. Aznap meleget is eszem: az ő figyelmessége. Nyugdíjas korára akar hazatelepülni: itthon olcsóbb. Negyedik nap késő este kiszállok: Lofoten szigetek, Svolvaer; kis halászfalu a sziklák alatt. Csomagommal botorkálok a kihalt, kétméteres hóba mart utcákon. Megtalálom: domboldalon, kilátással a kikötőre, hatszobás alkotóház, két műteremmel. Közös étkező, barátságos mosolyok, invitálás, gitárszó. Egy hatvan év körüli toprongyos halász is vacsoravendég, tavaly ismerkedett össze az egyik festőlánnyal egy koppenhágai nemzetközi kommunában. Most a tőkehal szezonra jött ide. Farzsebéből fenőkő: mellékesen megélesít minden kést az asztalon. Egy sokágyas barakkban alszik lent, a faluban. Most itt mezítláb van (miért?). Bort bont, angol dalokat énekel.

Másnap fölgyalogolok a hegytetőre: országos ifjúsági lesikló bajnokság. Harminc másodpercenkénti indítással zuhannak le a hegyről. Aztán a kikötő. Egy fülkéből felhívom Robit, de épp a Hirdetőben zsűrizik, a Felszabadulás téren. Halpiac. Csurog a vér mindenütt, szedik szét a halakat. Kétméteres gúlában halfejek, a kupac folyton nő. A svéd grafikuslány csinos, vörös-narancs pokróc burkolatával feltűnő is - így ráadásként egy nylonzacskóban vagy négy kiló ikrát is kapunk. Az egyik bárkából tréfából félméteres lepényhalat dobnak föl hozzánk. Az egyik kollegina finom kis fekete bőrkesztyűjével riadtan tépi a kopoltyúját, próbálja lecsavarni a halfejet: "szegény, még él!" Műterem: egy idősebb angol hölgy (mintaszerű kiejtéssel) talán szélütött, mert merev félarccal halászbárkákat fest, ügyesen. Később ragaszkodik hozzá, hogy megtanít halat elkészíteni. Ízetlen. Ennél még én is...

Negyedik nap, fogy a türelmem, hirtelen elhatározással hajóra, még Észak felé. Ez már nem Európa, - egy egészen más civilizáció, igazi egzotikum, hóba süppedve. Éjjelente a távoli parton kis falvak, millió fénypötty: itteni szokás szerint az ablakok közepébe kis lámpásokat függesztenek. (Talán irányfény az eredete, a hóban eltévedteknek?) A partvonalon a hószínt alatt félméteres fekete sáv, az apály vonala. Ketten félrehúzódva a kihalt másodosztályú dohányzóban mozdulatlanul óraszám, én egy Greene regényt szótárazok, a fegyelmezett arcú öregúr alighanem Breviáriumot olvas. Háziünnepség, ricsaj a fedélzeti társalgóban: elértük a Sarkkört. A német turisták két deci jeges vizet kapnak a nyakukba. Boldog visongás. Aztán a legészakibb város: Hammerfest, én eddig, kiszállok. Hóvihar, egy gyönyörű zöld réteges kő a tengerből. A hajnali halászok csodálkozva nézik, merre kószálok. Aztán visszafelé, egy 64-ben épült, modernebb hajó. Megint eltévedek az emeletek között. Fogy a táv, már csak 48 óra hajóút. (Elhatározom, hogy Révfülöp nekem ezentúl: közel van) Az oslói lakás jó meleg: nem szabadott erre a húsz napra lekapcsolnom a villanyfűtést. Búcsúzóul megint a Kon-Tiki múzeum, legutóbb mellétették a Rá II. papiruszhajót is, aztán a Tengerészeti Múzeum, makettek, hajómodellek kettévágva. Irtózatos, mennyi hordó fér egy ilyen tengerjáróba. Királyi vitorlásjacht és világháborús tengeri aknák; szigonyok és sárga vízhatlan halászköpeny. Még kislányomnak egy farmernadrág, az eladó bátortalanul javasolja, küldeném be inkább a feleségem. (A lányom itthon bőg: "mért kantáros?!")

Telefonok, követség, engedély: hazafelé félnapra átmegyek Dániába (útiköltség többlet 27 forint.) Európa egyik legelegánsabb magánmúzeumában ugyanis éppen most a leendő párizsi Picasso múzeum teljes anyaga. Koppenhágában még egy Derain. A sílécet hazahoztam. Valamint hoztam két üveg norvég almaszörpöt is (bár nem tartozott a szorosan vett feladataim közé) az Élelmiszeripari Kutató számára: nem tudnánk-e itthon ilyen jót gyártani? Nagyon örültek neki.)

Szakmai út volt.
(Az életem a csendéletem.)
VÁLI DEZSŐ

●

1981.10. // C.01030 // válasz: mit tartok a művészetről

(Képcsarnok Vállalat körlevelére, kiadványuk számára)

Minden jó mű az ember legfontosabb dolgairól mond fontos véleményt. A szeretet, a halál, az idő stb. örök, de mindenkinek elölről kezdődően személyes kérdés. Altamira ezért aktuális. Rembrandt és egy mai absztrakt ugyanarről beszél. Természetesen nem minden mű szól mindenkihez. Vannak boldog, nagy találkozások.

●

1982.03. // C.01076 // LÁTTUNK EGY ROSSZ PERFORMANCE-OT
A Képzőműv. Szöv. "TÁJÉKOZTATÓ” lap nem fogadta el, megjelent: Új Forrás 1994.

Hogyan működik a műalkotás:

Első lépése természetesen a figyelem fölkeltése. Teszi ezt a festészet pl. vákuumszerű, hirtelen csönddel (Vermeer), vagy leggyakrabban a szép megmutatásával (Uccello csataképei). Olykor a különössel (Bosch). A téma megtette szerepét: földre tesszük a szatyrunkat.

Kibillent köznapi gondolkodásunkból. Elfelejtkezünk a szatyorról, sőt magunkról is. Kell ez, hiszen a körülöttünk-tények rettenetesen elfedik a lényeget. És a logikus-én a legkevésbé alkalmas az univerzum megragadására. A végsőkig próbálkozunk, hiába. Ezért működni kezd az emocionális-alineáris-én.

Már lebegünk. E ritka, ihletett pillanatban hirtelen fölerősödik vágyunk a teljességre. Ívfény villan a két pólus között. Amikor újra fölemeljük a szatyrot: ugyanaz, de mégsem egészen.

És mit tesz egy rossz performance: Figyelemfelkeltésre a szépet stb. kevésnek, korszerűtlennek találja. Sokkhatással dolgozik. Fölrobbantja a síneket. A szerelvény ijedten megáll, mindenki odafigyel. Várjuk, mi történik ezután. Többnyire semmi. A művész meghajtja magát, körbejár és tányéroz. Ez van. Se vigasztalás, se villamospótló autóbusz, semmi. Vége. Nem elég. Akár egy rossz képcsarnoki kép.

Idáig jutottunk a cikkel, mikor Frank János barátunk figyelmeztetett, hogy a Tájékoztató nem kritikai lap. Nem annak szántuk, de amit leírtunk, csakugyan féllábú. Mi tavasszal valóban láttunk egy rossz performance-ot. Röviddel utána, leköltözve a Kecskeméti Alkotóházba órákat, majd fél éjszakákat töltöttünk egymás műtermében, próbálva ezt a számunkra meglehetősen idegen műfajt magunk (és egymás) számára helyére tenni. Honnét induljunk. Egy érvényes „műalkotás”-képletet kellett előállítani. Megtettük (lásd fent). Innét közelítve fogalomról fogalomra mértük be ezt a műfajt, keresve a kizáró okot, ahol fönnakad a hálón. Meghökkenés, a várt eredmény ellenkezőjét kaptuk, nincsen ilyen. Teljes jogú, sőt történelmi formáiban jól bevált műfaj (húsvéti körmenet, Mozart-opera). (Mai formáiról nincsen áttekintésünk.) A képlet érvényes rá (is). Persze jól kell csinyálni. Várjuk. Hát ennyi.
Szüts Miklós – Váli Dezső

●

1982.03. // C.01078 // Szüts kiáll. megnyitótervek

1.
a jó kép: szép
a szép kép: jó
átleng életünkön
enyhíti a bút
örömet lop napjainkba
szeressétek Odor Emíliát!

2.
Ránézek tűnődve az asztal fölött.
Azt mondja: de. Akkor is megeszem az egészet.
És még egy kis levest is fogok kérni.
Viszont egy hete nem dohányzom, na?!
Utána majd átmászunk az árkon,
és járunk egyet a töltés mentén.
Közben meg fölszed két gyöngytyúktollat,
holnap majd elküldi levélben lányainak.

3.
Szüts Miklós nem aszkéta
Szüts Miklós nem épített fényképezőgépet
Szüts Miklós nem tanul minden nap egy órát angolul
Szüts Miklós nem nevelt föl semmiféle bernáthegyit
Szüts Miklós /sajnos/ nem tornászik naponta
Szüts Miklós nem síel

Szüts MIklós festő

4. ami végül, kézírással kifüggesztve

Szüts Miklós rossz festő.
Vagy jó. – Mindegy.
Jó volt-e Z., a nubiai piramisépítő rabszolga–
A kő, amit vonszolt (vonszolunk) – jó.

Nem annyira Szüts Miklós fontos
mint a közösség (mi)
akik belőle (is)
segítségével (is) élünk.

Rajtunk múlik.

●

1982.04. // C.01090 // Tanulmány: tévé műsorok elemzési szempontjai

A "TV. Galéria" és a "Műteremben" c. műsorok elemzési szempontjai
Tömegkommunikációs Kutatóközpont megbízása

SUMMA
Vizsgálható egy műsor nyolcféle közreműködője, valamint egymáshoz viszonyulásuk is. Ez még 28 történet. Az operatőr összehangoltsága a rendezővel, stb.
A tanulmány második része 31 vizsgálati szempontot sorol. Ezek ütköztethetőek a 8+28 tétellel. - művész
- egyéb résztvevők, meghívottak
- téma, tágabban: témakör
- riporter
- operatőr + a látvány
- rendező, mögötte a stáb
- író
- néző

részt vesz még a TV hivatal, felettes hatóság.

E vázlat alapján aztán a következő tanulmányokat készítettem tv. művészeti műsorokról:

Kátay Mihály, a zománcképek mestere / Műteremben, TV.I. / 1982 április 16.
Mialkovszky Erzsébet jelmeztervező / Műteremben, TV.I. / 1982. június 13.
Polgár Ildikó keramikusművész / TV Galériája / 1982 július 7. / napló: 1129 p.
Boldizsár István festőművész / Műteremben / 1982 augusztus 29.

kivonatosan a tanulmány:

A./ Művész, Riporter
ő maga milyen?
vonzó-e? ruha, kora neme - mit csinál? - áll, ül - mozog - mutat - alkot?
milyen pozícióból beszél? - milyen szinten? - a többi meghívottal hogyan beszél, másképp?

C1./ Téma
maga, ami be van mutatva néhány tárgy
felsorolni
kapcsolatuk, arányai

C2./ Témakör:
szándékolt - jelezett - megvalósult - meg nem valósult -
mit ölel át: 1 mű - 1 sorozat- új művek egy csoportja - egy kiállítás anyaga - pályázat - életmű - stíluscsoport stb.

A nyolc közreműködőre és kapcsolataikra vonatkozó elemzési szempontok

3. Beszédmód
figyelmes, alkalmazkodó, érzékeny a másikra, és ilyen módon hajlékony - negédes, aláfekszik - anekdotázó - hideg / meleg - tudományos / kodó - "Élet és Tudomány" / népszerűsítő, közművelődés
jó - nem
riporteri - köznapi - családias - száraz - érdekesre megy

4. Idegen, bejátszott elemek
kép - hang - kép+hang - film - mű eredeti helyszínen
helyszíni pillanatkép eseményről - vélemények helyszínen

6. A műalkotás elemzése
téma - tartalom - forma - szín - technika - mérete - műfaj - stílus - elhelyezése a környezetben - az oeuvre-ben - a kortársak között - a stílusban - az országban - a világban - kapcsolata a múlttal - kapcsolata a jelennel - jövővel - országgal

7. Mire van a műsor kiexponálva
alkotó centrikus - egy mű - a tárgyalt művek - a témakör - az oeuvre - egy stílus, gondolkodásmód - maga a művészet
a szellem - a szellem diadala a sár fölött

8. Utóhatás: mire fogok emlékezni később
csúcspontok - trendek, ívek, híd amely partokat köt össze - egy gondolat - egy gag - az egésznek az íze, szaga

9. Utóhatás: mit tanultam belőle, milyen információkat adott:
szakmai: elméletei - gyakorlati - technika
egyéb: elméleti stb.
egyedi - általános
művészről - köz - magándolgairól
etikai normák - viselkedési normák - viselkedéstechnika - értékrendek - téma megközelítési módok - téma kezelésmódok

10A. Utóhatás:
mit szuggerál:
tisztességesen - nem tisztességesen (manipulál)
ez jó dolog - ez fontos - szép - nekem kívánatos - hasznos - ez kötelező - ez kötelező, ha embernek a tartom magam - ez emberi dolog

11. Mit képvisel: ...

12. Mit feltételez a partneréről: ...

13. Milyen szintre jutnak el:

13. Milyen a szaga a műsornak:
oktatás- továbbképzés - szellemi kaland - titok /bekukucskálunk - az idő múlatása, szórakozás

13B. Mi a fontos a műsorban:
az ügy - a művész - a/néhány mű - a művészet - a szellem tartománya

13C. Ki a fontos:
eredendően - prekoncepcionáltan
milyen arányban
mellé-alárendeltségi viszonyok
ki-mennyire válik fontossá az adás során
miből adódik: társadalmi - státusrang - egyéb

13.E A műsoridő belső arányai
ki mennyit szerepel
hang: monológ - dialóg- csoportbeszélgetés - zene - csönd - milyen arányban
kép: arc - figura - ketten - többen - enteriőrt mutat - műtárgyrészletet - művet - műcsoportot - helység művekkel

15. Hogyan beszél
magának - másiknak - jelenlévőknek - nézőknek: monológ
kamerába is néz, képzelt dialóg/ a nézőt is bevonja

15A. Az információátadás fajtái
nyitott: félbehagyja, félbehagyja, de segít továbbgondolni
zárt: kész gondolatot, tényt közöl
információforrás - csak továbbít, átad kapott dolgokat
vagy információhordozó
esetleg információ fölvevő

16. Hány szereplős műsor
jó-e a forma
monológ - kérdés-felelet - beszélgetés kettesben
kerekasztal

17. Hogyan beszél:
kérdez - felkiált - kijelent - óhajt - tagad

18. Kapcsolata a nézővel
státuskapcsolata: hiteles / hiteltelen
spontán megteremtett: hiteles / hiteltelen
megteremtődődött kapcsolata: hiteles / hiteltelen
néző fölötti: kioktat, szónokol, kinyilatkoztat, agresszív, szakzsargon, fölényes
néző szintjén: közérthető, de szakszerű - figyelmes - elfelejtkezik a nézőről - szolgálatnak fogja föl
néző alatt: (a kívánt szint alatt)
gügyög - bohóc - övön alul gesztus - kikacsint

20. Jól beszél - rosszul fogalmaz
csak nehézkesen
hozzáállása: lelkes - örül - jókedvű - vidám - szimpatizáns - ihletett, stb.
konok - kimért
dühös - elutasító

21. Kapcsolata a tárgyalt témához
objektív - kívülről közvetít - csak leltár
szubjektív, véleményez: jót - rosszat - mindent - közepeset!

22. Miről beszél és milyen arányban
magáról - tetteiről - gondolatairól - szakmai/ nem szakmai életéről; múlt / jelen / jövő - tervek
másikról - másokról
tárgyról: a műről - a témakörről/ a mű környékéről
a mű csoportjáról
gyakorlati / elméleti fejtegetés

25. Kapcsolata a partnerével - milyen pozícióból beszél
régi ismerős - új / alkalmi - ismeretlen lényegében - kollega, mintha munkatárs - nem derül ki - arctalan, csak közvetít
szimpatizáns - kívülálló - érdeklődő, kíváncsiskodó - akár ő is csak egy néző - egy művelt ember - a szakember
Bamba Pacák (angol tv-kellék, krikett-oktatáshoz) - Bamba Pacák, de szeretné tudni

mit nem kell tudni a riporternek: a másik szakmáját - a választ előre
mit kell tudni: kérdezni - érdeklődést kelteni - tempót diktálni - fontosat kiemelni - beszélgetést irányítani, ha kell - alázatot, nem ő a téma

26. Töménysége
előkészítettnek - spontánnak hat
rövid - jó - hosszú - kereknek hat - hiányos - unalmas - önismétlő

26A. A műsor ruhája
cím, műsorindító szignó- zene
fölvezetés - előzetes tájékoztatás a köv. percekről
levezetés - befejezés

27. Ritmusa
pergő / nem - szaggatott, vonatott / téma szerint változó - kapkod

28. Mi teszi vonzóvá / miért érdemes nézni
gyönyörű - szép - áhitatos - grandiózus téma - fontos dolog - elérzékenyítő / szívhez szóló - megvilágosító / értelemhez szóló - izgalmas - érdekes - titok - új - meglepő

29. A műsor koncepciója
kapott - várt - elvárt - vállalt - megvalósult - lehetséges - lehetséges volt, de nem valósult meg

30. Színvonala

31C. Fölkészült-e
annak hat?
(4500 forint)

●

1982.05. // C. 1108 // Kátay Mihály, a zománcképek mestere

VD.: műsorelemzés a Tömegkommunikációs Kutatóközpont számára
belső használatra!

MŰTEREMBEN - sorozat:

1982 ápr. 16. péntek TV. I.
szerkesztő-riporter: D. Fehér Zsuzsa
opertőr: Bánhegyi István
rendező: Soós Árpád
gyártásvez.: Kígyós László
RTV. műsorkalauz kísérőszövege szerint Kátay Mihály, a zománcképek mestere... vagyis nem általában képzőművész, aki kiváló, vagy kiválón űzi ezt a műfajt,
hanem egy iparművészeti (?) műfaj reprezentánsa (?), mester szó is iparra asszociál. Az előzetes megismétli: "...egyike... kik mesteri fokon bánnak az anyagukkal..."
(Az anyag elsődlegességét asszociálja. Egy szép szatyorról sem tudom, ki műve.)

A MŰVÉSZ

művész-néző Környezete: műhelynek volt megnevezve. A sorozat alcíme: Műteremben. helységet nem lehetett fölmérni, átlátni, értelmezni rendező-téma , beszélgetők mögött falrészletet láttunk, opertőr-téma amin rendezett állapotban, sorban, kész műtárgyak voltak kiállítási (installált) állapotban. A néző számára azt sugallta pld:
- műtárgyról csak ilyen, múzeumi viszonyok között szabad (illik) szólni
- mert a műtárgy ilyen ritka dolog
- vagy mert a műtárgy félig készen szégyen
- vagy alkalmatlan bemutatásra
- vagy én vagyok fölkészületlen, alkalmatlan, vagy méltatlan megtekintésére
- vagy hiszen ez hazugság, egy műhely hétköznap nem így néz ki
- vagy a művész így megbecsüli; ő tényleg így kezeli a műtárgyait
- vagy: ez árubemutató tér lehet hétköznap, a művésznek ez a forgalmazási stílusa
- vagy: amikor ilyenfélékről beszélgetünk, a rendetlenségnek nincs helye. Az ünnepinek ható öltözék is ezt sugallta.

A művész derűs, ünnepien öltözött, 45 év körüli, magyaros bajusz, határozott; beszédhez - magyarázáshoz szokott nyelvezettel. Környezetében magabiztosan mozog, a kamera nem zavarja.
Egyértemüen a sokat tudó ember pozíciójából beszél, elméleti szaktudásának érezhetően csak törmelékét adva. De érzethető az is, hogy nem kívánná a többit eltitkolni, szívesen beszélne róla többet.

Beszédmódja: művész-néző bizalmat kelt, magyaráz. Ő körön belül van. Zárt, kész tényeket közöl. Nincs módja egy gondolatot végig kifejteni. Pld. érdeklődést kelt az ősmagyar mitológia iránt. (Nem kapunk viszont további instrukciókat, riporter-néző hol lehetne ennek jobban utánanézni.) Kultúraközvetítő szerepében mozog, szorosan a tárgyáról beszél, illetve csak a legszükségesebbeket. A témát tolja előtérbe. rendező-művész A riport alatt végig ül, nem mutat be személyesen se munkafogást, se helyszínt. Nem hat tétovázó, vagy olykor tévedő embernek, mintegy egy személyben a műfajt képviselte, riporter-téma mintegy azt sugallva, hogy hazánkban ezt a műfajt ő képviseli egyedül.
művész-riporter A művész szükségesnek tartja a kapott keretet kibővíteni,a mitológiai hátét felé tolja el a hangsúlyt, ez a műsor egyik jól érzékelhető feszültséggóca. művész-néző Itt valami nagyon izgalmas dolog lehet a háttérben, amiből töredéket kaptunk.
riporter-téma A cenzúra - öncenzúra következményének tekintsük, hogy a néző a mitológiai vonatkozásokra semmi segítő magyarázatot, és értékelést nem kapott? Kényes kérdés?
művész-riporter Kapcsolatuk tiszteletteljes, baráti, inkább kollegiális, régi ismeretségnek hat, és felhőtlen.
művész-rendező A művész a mitológia-ügy kivételével láthatóan elfogadja a kapott kereteket, körülményeket.
művész-operatőr - nem működik munkájában aktívan közre
művész-néző Mikor beszél is, a riporterre néz, figyel -, nem a kamerába. A néző láthatatlan hallgató marad. Vele a művész szavaival, mozgásával nem veszi föl a kapcsolatot, csak (de) tud róla.
művész-néző ősmagyar mitológiáról beszél, a nézőtől közepes értelmiségi vagy annál több tájékozottságot feltételezve
riporter-néző - életfa
- Kökénydombi Vénusz (mi az?)
- ornamens
- hun áldozati üst
- klasszikus bizánci rekeszzománc

A RIPORTER

Korát, nemét ismerjük, ruháját most alig. Szívélyes, nyájas, bátorító. A téma fölkészült ismerőjének hat. Gyakran vált témát a partner befejezetlen gondolatai esetében is. Ő is művelt nézőt feltételez.
Zárszóként egy, az egész műsor helyét, értékét eldöntő és értelmező alapvető kérdést tesz fel, de nem kiegészítendő kérdés, hanem eldöntendő kérdés formában. A válasz - bár megkapjuk - így: töredékes és nyugtalanítóan nyitott marad. Konkrétan a kérdés: a művész munkájának ez a szellemi háttere magánmítosz-e, a művészi fantázia terméke-e, vagy tudományosan alátámasztott -, s tud-e rokongondolkodású szakemberekről? A válasz: igen.
Itt mindenképpen szükséges lett volna egy továbblépés, ha a riporter nem tud, vagy nem kíván állást foglalni, akkor is. Vagy akkor legalább ezt közölni.
A riporter nem szakmabeli, hanem művészettörténész. (Lehet, hogy elfogultan, de hátrányosnak találom.) Fogalomköri, gondolkodási stílusa a riporter-téma közvetett értékek művészettörténeti kategóriákká tisztázása. Ha szakmabelivel történne a beszélgetés, a súlypontok várhatóan eltolódnának, várhatón a mű művészi oldala felé. (Érdemes lenne megpróbálni!)
A riporter, ahol nem ítél, vagyis kívülálló marad, riporter-néző ott eldöntetlen, hogy az objektivitás szándékából teszi, (vagyis, hogy a néző szabadon dönthessen) (bár erre nem mindig elegendő a kapott információ), vagy mert esetleg nem ért vele egyet, de:
- tiszteletből hallgat
- időhiányból hallgat
- vagy mert ez nem tartozik ide
- vagy mert ezt nem illik
riporter-művész A dialógust nem vezeti olyan határozottan, hogy egy téma jól körülhatárolhatóan
- fölvezetődjék
- megtárgyaltassék
- és befejeződjék.
"Élvezettel hallgatom" - mondja a végén a riporter: kétértelmű ítélet, nem tudni, hogy a stílust, vagy a tartalmat (esetleg mindkettőt) fogadja így. A néző nem tudja meg, riporter-téma mi a tv. véleménye az ősmagyar stb. mítoszról (elnézést, hogy a itt megint visszatérek erre.)
- a XX. században ez hogy van?
- a mítoszok ilyen módon való alkalmazása?
- ebben a műfajban alkalmazása?
- időszerűsége?
- fontossági helye a magyar kultúr-gondolkodásban
- esetleges tévessége, túlzásai, provincialitása
- esetleg magánügy: hogy mennyire csak médium - hordozóanyag a művész mondanivalója számára (maga a mondanivaló egyébként lehet részben verbalizálhatatlan!)
riporter-művész-néző A riporter egyértelműen csak a művésszel beszélget, dialógus. Visszakérdezéseinél érződik, hogy szeretné a tájékozatlanabb nézővel is megértetni a gondolatsort. Igyekszik a művésszel elmagyaráztatni, amit a néző lát. Technikai vonatkozásokra többször rákérdez. Ambicionálja, hogy ha töredékesen - szaggatottan is, de a néző zománc szakmatörténetet is kapjon. Sikerrel.

A RENDEZŐ

rendező-riporter Mindig utálom, bármilyen műsorban, élőbeszédben is, ha nem lehet tudni, merre tartunk, az út mekkora szakaszát tettük meg, mik a fontosabb pontok, állomások, stb.
rendező-téma Nem volt határozott döntés észlelhető a mű értékelését illetően, hogy ez az oeuvre hol helyezkedik el:
- a magyar piktúrában
- a képzőművészetben egyáltalán, vagy félig-meddig ez iparművészet? (Vagy nem lehet dönteni?) (Lehet.)

A helyszínt nem annyira műhelynek, mint múzeumnak, vagy szentélynek állította be.
A beúsztatott zene alatt a szöveg kevésbé volt érthető. Zavaró és fölösleges. 30 év fölött romlik a hallás. Általában a zenével csínján kellene bánni. Azt sugallja: mi most itten esztétizálunk -, nem baj, ha nem érted pontosan amit mondunk, de az egész, ami itt van, nagyon szépséges és kultúrált dolog... Fontos, hogy egy rohadt pillanatra se legyen csend.
rendező-művész Bizonyos fokig különös figuraként kezelte a művészt.
rendező-riporter A riporter oldalt-háttal ül a kamerának, mintegy hangsúlyozottan kiiktatva a képből, nem kívánva testi jelenlétét. Ennek ellentmond a műsor dialóg jellege, így a riporter bizonyos fokig érthetetlenül rejtettnek hat.
rendező-téma A feldolgozott anyag talán nem volt sok, de koncepciótlanul proporcionáltnak, zaklatottnak, spontán sorrendűnek hatott.
A téma megközelítése, kezelése mindenképpen "ünnepi" volt, semmiképp az "életből ellesve" -, bekopogtattunk, vagy hogy "na, beszélgessünk erről egy kicsit, milyen érdekes", stb.

AZ ÍRÓ

(Vagyis talán ez ebben az esetben egybeesett a riporterrel?!)
író-téma A művész stílusváltásaira, szakmai fejlődésére kaptunk, de nem eléggé áttekinthető információt.
író-egyéb résztvevő Véleményezőt, ismerőst, szakértőt, stb. nem alkalmazott.
író-téma A zománctörténeti részt talán a műfaj ismert emlékeivel kellett volna bejátszott állóképekkel illusztrálni. Esetleg a munka stádiumait be lehetett volna mutatni, talán negyed-félkész munkákkal, bejátszott filmmel. Az égetés, stb. folyamatot, csak egy pillanatra legalább. Ezt indokolta volna az a tény, hogy a fölvezetés (előzetes), valamint a cím szerint sugalltan a zománc éppoly főszereplőnek számított, mint a művész. Ebből bizonyos fura kettősség adódott.
író-téma Fura mód ez szenvedett leginkább csorbát, elsősorban a bemutatásra szánt alkotások. Valami tisztázatlan légkör vette körül, valahogy nem lehetett valódi jelentőségüket, sokszor valódi méretüket sem érzékelni.
A műsoridő megfelelőnek tűnt erre célra. Legalábbis ebben a lazán szerkesztett formában ebből több: monotonná válhatott volna.
Kortársi utalás elmaradt. Ez súlyos félreinformálásnak is fölfogható.
A bemutatott tárgyak válogatási szempontja nem volt világos, túl azon, hogy egy technika szülte őket:
- időbeli sorrend
- témahasonlóság?
- ezek a fontosabb művek
- ezt szereti a művész, a riporter esetleg
- éppen ezek vannak itthon
- ezek készültek mostanában
(Ami nem minden műtárgy bemutatására vonatkozott, hanem karakterében az egész anyagra.)

AZ OPERATŐR

oparatőr-művész Sokat fotografálta a művész szép magyar fejét.
operatőr-téma Gyors kameramozgásokkal sok (túl sok) részletet mutatott, mintegy erőszakolva a nézőt, hogy így, ebben a sorrendben pásztázza és dolgozza föl a műtárgyat.
Stílusával hangsúlyozta a részletek szerepét, ill. fontosságát a műtárgy megítélésében, azonban fokig az egész rovására.
operatőr-téma Nem volt mindig szinkronban a beszélgetés tárgyával. Ezek a pillanatok azonnal az elhangzott szó hitelét rontják.
operatőr-néző Nem lehet elmondani, hogy egy néző szemével fotografált, vagyis nézett. Tempója lényegesen gyorsabb, mint amit egy műalkotás tisztességes megnézése igényelne. Tempója ugyanakkor felületességre is sarkall, a tárgy értékéből fakadó méltóságát rontja. A filmhíradó szemlélete -

A NÉZŐ

néző-téma: mire fog később emlékezni:
- csillogó (becsillogó) dolgok
- figurális, modern, esztétikus
- számomra megfejthetetlen, de igen sokrétű jelrendszer
- az egész oeuvre mögött egy speciális kultúr-, kultusztörténeti stúdium áll
- az egész nagyon magyar, vagy az akar lenni
- épül nálunk egy Nemzeti Park az Alföldön
- a művész a végén azt mondta magáról, hogy neki küzdelmes élete van. Ez a legutolsó elhangzott mondat volt, fontosságán kívül ezért is fokozottan rögződik.
- "én itten a fotelban ülök és nézem; és az egész nekem valahogy teljesen megközelíthetetlen. Eszembe se jut, hogy én valahogy egy ilyet megszerezhetnék, vagy hogy egyáltalán valahogy a közelébe jussak." (Holott Kátay keményen forgalmaz az Iparművészeti Vállalat boltjaiban !!)

Összességében, bár nem összefoglalva: a műsor érdekes volt (nekem, szakembernek) informatív. Nem unalmas. Kissé kuszált. Látványos.
82.5.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy magnófelvételem és helyszíni jegyzetelésem ellenére e jegyzetbe csúszhatott tárgyi tévedés. A munka két fázisa között ugyanis idő és egy agyrázkódás is eltelt.

(kb. 1000 forint)

●

1982.05. // C.01142 // Képcsarnok Vállalatról, tapasztalataim

Képzőművész Szövetség
Festő Szakosztály részére

Körkérdésükre: Képcsarnok Vállalati tapasztalataim.
Elmúlt években a Képcsarnokból éltem.
Kerestem havi átlagolásban:

1980 havi 4.670,- Ft
1981 havi 4.925,- Ft
1982 jan-febr. 4.150,- Ft
márciustól: 0.000,- Ft

raktárkészletem 135.000 Ft-nyi (tehát nem esem bele a 200.000-es raktárkészletes csoportba), ennek ellenére márciustól kizárólag bizományba vennének át képet, de nem hagyom ott, mert eddig sem adtak el tőlem az elmúlt években semmit. (ill. 1 darabot)
meggyőződésem, hogy a forgalmazási metódus nem megfelelő.
talán furcsa, de
néhány szót képeim minőségéről:
csak "kiállítási minőségű", - arra alkalmas képet adtam be.
Bizonyítom: az 1981-es műcsarnoki kiállításom idején javasoltam a Képcsarnoknak, hogy evvel párhuzamosan rendezzenek egy bemutatót a Csontváry-teremben elfekvő képeimből, most biztosan el tudják adni.
(tehát nem szégyelltem volna ezt a párhuzamos bemutatót) Vészits igazgató eredetileg pártfogolta az ötletet, aztán nem lett belőle semmi.

Most jött egy könnyítés a 200.00-es keretbe beletartozók számára. Tőlem éppen úgy nem vásárolnak azóta, érthetetlen módon azonban velünk nem foglalkoznak, holott anyagi problémáink azonosak: nincsen jövedelmünk.
üdvözlettel:

●

1982.06. // C.0 6405 // Adalékok Farkas István Vihar után című művéhez

Következetlenség- zsenialitás
megjelent: Művészet 1982.06.

Két prémes úrihölgy elsétál egymás mellett a sétányon. Soha ennél pihe-békésebb témát. . . A kép azonban már első rápillantásra nyugtalanítóan feszült, baljós, irracionális. Mitől? Hogyan sikerülhetett ezt a tartalmat ebbe az idilli témába belegyömöszölni? Nézzük ehhez végig a kép alkotóelemeit, s kiderül. A mű szerkezete tele van belső ellentmondásokkal, logikai törésekkel és olyan feszültséggócokkal, amelyek kényszerítően terelik a nézőt a festő udvarába.

Tehát a képépítési elemek, sorjában:

A pontokról nincs mit mondanom. Pontjellegű elem talán a két szemüreg sötét foltja, mely vonzza a figyelmet. A házak vakablakai rímelnek rá.

A vonalak. Laza, biológiai (nem mértani) egyenesek. Egy derékszög: zavarbaejtően agresszív az öregasszony könyöke. Ezt ismétli az ösvény törésvonala. Görbék: a legfeltűnőbb a vonalrendszertől elütő pontos, geometrikus óriás ív a háttérben. Fontos szerepe van.

A foltrendszer. A főtéma körül izgatottabban zsúfolódnak a foltok. Kicsik, egzaktak, szögletesek. A szélek felé a formák bágyadnak, nőnek.

A tér. Első percben még békebeli, hagyományos, reneszánsz perspektíva. Ami messzebb van, kisebb és halványabb. De mi az a vakító lila ív ott hátul? A téri rendet fölborítja. Bal felét még talán elhinnénk - az domb, de a jobb fele váratlanul sokkal közelebb van és teljesen anyagtalan. Érdemes hát a kép téri helyzetét végignézni. A tábla függőlegesen három mezőre osztott. Mindháromnak gyökeresen más a tere.

A bal oldal. Tágas, csodazöld rét, domboldalra fut. Mintha hegytetőről néznénk. Így mutatja az előtérben meredeken lefutó kerítés is. De miért látni akkor a keresztléc alsó síkját? Az alulnézet (békaperspektíva) ugyanis a középső mezőre jellemző. Ám van a kerítés téri helyzetének egy egészen más értelmezhetősége is. Éspedig egy teljesen magától értetődő: a sétányt szegélyezi. Ellenőrizhetetlen és eldönthetetlen, mert ahol a lécek talajt érnének, ott váratlanul teljesen elmosott a rajz.

A középső mező alulnézetnek hat. Talán (nem vagyok biztos benne), mert a két figura fölcsúszott a képen. Dombtetőn állnak, és mi alulról nézzük őket? Lehet. De ha a nagy ház előtti teret nézzük, hol itt a domb?! Egyébként is a lila figura vállára egyértelműen fölülről látunk rá! Mégis, leginkább alulnézet: az öregasszony így milyen monumentális!

A fa lombja és a vele összemosódó barna felhő (tőlünk kb. 20 méterre), valamint az ezzel rímelő színű előtér a két figurát mintegy enteriőrbe zárja. Szobában vagyunk, a barna kalap súrolja a barna felhőmennyezetet. Zavarja a téri rendet a lila asszony hátára ragasztott ház is. Ilyen durva kompozíciós hibát kevesen engedhetnek meg maguknak... Ez az épület egyébként is több értékű. Egyszínű az előtte lévő földdel, teteje pedig olyan sötét, akár a prémgallér a közelében. Így aztán "közel jön". Rajza, mérete szerint azonban... Az átellenes bal felső ház színe, mérete ugyanakkor pontos, távolságot érzékeltet. Talán 800 méterre lehet tőlünk.

Végül nézzük a jobb oldali képharmadot. Felülről ez is zárt. Ez a gondolat köti a középrészhez. Előtere is hasonló szerkezetű, azonban világosabb: nyitottabb. Közepén pedig egy léckerítésdarab (kapu?) billeg a semmiben. Körötte oldott festésű, zöld tér, de nem lehet mező, hiszen függőleges! Ez a folt betakar a másik oldalról érkező lila ív aljába. Igen ám, de mi történik e két paravánsík között? És hova veszett el a szintén jobb oldalról induló zöld domboldal? A két figura valami nagy-nagy földcsuszamlást takar. Talán ha kicsit odébbmozdulnának...

A tömegszerűség. Első nézésre megint csak minden rendben, a figurák hangsúlyozottan körplasztikák, A szoknyaráncok, a lila kabát önárnyéka. De miért vízszintes zárású a második szoknya alja? A házak pedig paravánok, vagy még inkább makettek egy terepasztalon.

Az anyagszerűség. Föntebb már utaltam rá. Ezenkívül az előtér hangsúlyozottan, megfoghatóan: föld. Föld, de gyanúsan sík ez a felület, és a mellékalak lábainál még tükröz is. Tócsa? A szoknya melletti terület pedig aránytalanul világos, ezért anyagtalan. Ilyen a bal alsó mező zöldje is, szinte fluoreszkál ! A fatörzs: anyagszerű. A lombok viszont teljesen értelmezhetetlenek. A jobboldali, vakító ég konvencionális, akár "vihar után'', fönt azonban zavaróan összemosódik a barna lombfelhővel.

A felületkezelés egységesnek hat. És mégis! Atmoszférikus, nagybányais, oldott-elmosott felületek. Ugyanakkor szinte a gesztusfestés lendületével megoldott, de egyszersmind trecento felfogású is: a tájat csak megidéző, a foltokat egy-egy színfelülettel kitöltő ábrázolás.

A kompozíció összességében centrális. De a középpont szándékoltan, zavaróan kettős (a két összetapadó figura, sőt valójában a köréjük gyülekező házak foltja is az). A mellékmotívumok sugárirányban rendeződnek, mint a mágnes erővonalait mutató vasreszelék. A középponttól távolodva a kép egyre üresedik, a festésmód elnagyoltabb és lágyabb. Mintha a fotógép lencséje csak középen rajzolna élesen. A főalak szikár, egyenes tartását fokozza és aláhúzza a barna kerítés, a házak, a póznák, a fa függőlegese. A hangsúlyozott középtengelyes szimmetria ünnepélyes, szinte szakrális. Az öregasszony a lépő póz ellenére is statikus. Elölnézetből mozgása alig látszik. Ez az ellentmondás is feszültségokozó.

A képtéma olvasásából adódó további gondolatok: Kik ezek? Miért néz vissza a lila nő? - Ismernék egymást? - Mért csak ketten élnek ezen a földön? - Hol vagyunk tulajdonképpen?

Nagyon nagy kép. Megidéző erejű, drámai. Vészjósló. Legközelebbi rokona számomra Csontváry Éjszakai sétakocsikázása. Az is irracionális, és ugyanilyen elképesztő abszurditásokkal építkezik.

●

1983.04. // C.01204 // Mire jó egy román út?

A Szövetség ''tájékoztató''-jába, és egyben hivatalos útibeszámolónak szánva.
Megjelent 83.7.
Sajnos jól meg kellett volna húzni.

Nehezen állt össze ez a turné. November helyett március, ki tudja miért. ''4 magyar festő kiállítása Bukarestben''. Eleget jártam már arra, állampénzen is.
Még egyszer? A képeim szebbek, mint én. Aztán mégiscsak. Vásároltam egy kiállítás-megnyitási zakót.

83.03.28. HÉTFŐ este, repülővel. Kiss Zoltán László, én, Kovács Béla a Műcsarnoktól, Csavlek András két nap múlva jön utánunk, Eigel István nem tud jönni. Hotel Union, a Galéria innét két ház.

KEDD reggel 1/2 7-kor ki, fotózni. Szeretem ezt a várost. Szerencsére a párkánymagasságot szabályozó törvényt akkor hozták, mikor már álltak a házak. A belváros házai nem igyekeznek hasonlítani egymáshoz, jól áll nekik. Összevissza; kiváló ízléssel. Kedves nyüzsgő görbe reggeli utcák - súrolófényben.

Délelőtt: Az elnöki rezidenciával bölcsen egybeépült Múzeum. (Mégsem bölcs. Rendszerváltáskor elpusztult! Leégett! 92.8.) Már 20 éve feltűnt miénknél kulturáltabb installációja. Őskori kerámiától kezdve: kelyhek, ikonok, miseruhák, minden. Egy XV. sz.-i arany-bordó oltárterítő előtt hossza üldögélek (a márványpadlón). Utolsó terem: mexikói alkalmi kiállítás - evvel szerencsém volt - világhíres prekolumbiánus idolok. Az emeleten aztán festészet, igazi. És nemcsak Rembrandt + Memling, Van Eyck - Brueghel, hanem Grigorescu és Andrescu is. Már az első napon boldog voltam.

Hazafelé egy kis galériában egy idősebb hölgytől textilkollázsok, meglepően jó (Geta Bratescu). Volt még egy beszélgetés a Szövetség székházában is, a hivatalos részt Béla intézte. Megtudtuk, ha 77-ben a közgyűlés még negyed órát tart, ma nem élne festő Romániában (földrengés).

SZERDA. Mercedes mikrobusszal Brassóba. (A kolostorvidéket, amit kértünk, nem lehet két nap alatt megjárni.) Európa legkeletibb gót katedrálisa - karcsú, sötétkék egyenzakós diákok támasztják a falát - óraszünet a gimnáziumban. Fölsétálok az óváros végéig, ahol a (nyáron) csodazöld domboldal kezdődik. Valahogy még a troli is békés-múltszázadi ebben a környezetben.
A főtéren ebéd, az étterem mellett könyvesbolt. Zolival itt veszítjük el először a mértéket. (Holott én nem gyűjtök könyvet.) Akkor néhány szót a román művészeti könyvkiadásról. Igaz, a színeket általában szebben nyomjuk - művészeti értékeiket bemutató kiadványaik választéka elbűvölő. Mivel is kezdtem? Óriás album a prehisztorikus kincseikből. Avignon büszkesége egy kis idol - itt kosárszámra szerepel. Könyv az üvegfestészetről. Külön-külön a középkori kolostorokról, okkal.
(A Sucaeva környéki híres monostorok legutolsó sétány-tipegőköve is gondosan tervezett, és karbantartott.) Külön a kultúrtörténeti periódusok. Németül, angolul is. Aztán a Kriterion kiadó, magyarul: Marcus Aurélius, Galilei, Szabó Dezső. Bornemissza Anna szakácskönyve 1680-ból. (Végy húsz tikmonyt...) 8,2 kg könyvvel térek haza, Zoli még vagy 8 lemezt vesz. 100 lej (150 Ft) napidíjból.
Délután Bran vára, tán 20 kilóméterre. 1940-ben még itt lakott a királylány, nem csodálom. Sziklabérc tetején, galériás várudvar, repkénnyel, kúttal, narancsfarkú szürke madarakkal. Szobácskái (egymás hegyén-hátán) a sárospataki Vöröstoronyra emlékeztetnek. Tolmácsunk - fáradtszemű szőkített néni - a hegy lábánál vár minket, a szíve miatt. Később kiderül válogatott-keret-alpinista volt. Egyszer eltévedtek hóviharban, túlfáradva zöld nyári rétet vizionált.
Este valahai Eszterházy- pincében vacsorával egybekötött nemzetközi folklór-show; a többiek végignézték.

CSÜTÖRTÖK. A délelőtti program előtt még elloholok a helyi képtárba. Grigorescu (1836-1907) a van dyckos színű teheneivel, megint átkozottul jó. Jó még: Petrascu, Ion Mattis Teutsch (1884-1960); fia, unokája is festő; Vasile Grigore (1935-), Gheorgie Anchel (1933-), ki tudna közülünk egy kombájnt metafizikusra megfesteni - jól?!
10 óra, a Szövetség itteni háza, kávé, beszélgetés. A kapott adatok nyilván pontosak: informátorunk az itteni szövetségi elnök, egyben a Népfront összekötő, a városi tanács kulturális megbízottja, a múzeum igazgatója, pártfunkcionárius, és delegálva van a bukaresti központi művészeti tanácsba is. Festő. Itt művészdiploma után mindenki köteles 3 évet munkahelyen tölteni. A jobbak választhatnak először. Utána is, gyakorlatilag mindenki állásban marad. A festők 80%-a tanít.
Délben föl 1800 méterre Poliana-Postavaru, sílifttel, tényleg Svájc. A borsos levesből egy fél marha lóg ki, a főzeléket már nem bírom. Bukarestnek tartva útközben Sinaiában egy középkori kolostor. A virágágy szélén, lócán, őszszakállas pópa sütkérezik a napon. (Hány száz éve?) Minden mozdulatlan, szél sincs. Egy kisvárosban még megállunk: Grigorescu háza. Sötétre pácolt fenyőburkolatú műterem. A fényszűkéért bőven kárpótol a fenséges atmoszféra. Szegény, csacsi, racionális XX. századunk: Körben képek, tengeri táj, katonalovak, kedvenc tehenei - olajban; jó.

PÉNTEK. A délelőtt szabad. Tolmácsunk (hivatalból, tudom) mindenáron le akar beszélni a híres régi zsidó temetőről, - hogy a földrengésnél mind ledőltek a kövek. Megnyugtatom, nekem elég az a fele is, ami feltehetően a hátára esett. A temető szigorúan zárva ünnepek miatt. Kénytelen vagyok megtenni apósomat idetemetettnek. 3/4 óra a portán. Aztán bent. 35 000 kő, de nincsenek olyan szépek, mint fönt, Bukovinában.
Délben kiállítás-megnyitónk: Galéria Caminul Artei. Kb. Ernst Múzeum, kicsiben. Megnyitóbeszédében Kovács Béla április negyedike alkalmából munkásságunkat, a szovjet és a román felszabadító hadsereget méltatja. A mongol és a koreai nagykövet gratulál a magyar nagykövetnek. A kiállítás jól hat. 70 ember, rádió, TV. Utána 2-től 1/2 5-ig díszebéd egy tükrös-velencei csilláros palotában. Nagypéntek lévén hústalan ételt kérek, az Arta főszerkesztője a magyar kultúrattaséval azon vitatkoznak, ehetek-e halat.
Este egy magyar grafikuslány rézkarcai és puliszkája. Megtudjuk, hogy a román színjátszás tényleg világhírű.

SZOMBAT. Ion Gheorghiu (1929-) műtermébe két taxival. Nonfiguratív, vagyis inkább absztrakt, dekoratívba hajló, szép színekkel. Velencei biennálés képei. Aztán át a Museul Collectilor de Arta-ba. A földrengés nem volt tréfa. Múltkor még sok félbevágott magas házat láttam. A múzeumok újjáépítése majd később, addig is egy palotába gyűjtötték a kis magánygyűjteményeket. Talán 50 terem, Louvre. Sivák és elefántcsont Buddhák, rengeteg gyönyörű szőnyeg-, fegyver- és ékszergyűjtemény, ikonok, aztán hazai és külföldi festmények. (A kollekciókat együtt tartották, szerencsére.) A képek közepesek, jók és nagyon jók, már ahogy ez lenni szokott. És akkor egy Bonnard. Képcsarnoki méret, 80x60. És itt elakad a mese, a csevegés, itt sírni vagy táncolni, vagy nem tudom mit - leírhatatlan. Miért él tovább egy festő egy ilyen kép befejezése után. Mit remél? És én? Aki aligha fogok...
A teremben különben még volt egy Picasso, két kiváló Utrillo, Matisse, Derain is. A Bonnard-t próbáltam lerajzolni, hogy valamennyire memorizáljam. A negyedik beszaladó hivatalnok ezt utólag kivételesen meg is engedte.
Aztán az előtérben kábultan kanalaztam a joghurtomat.
Vannak emberek, akiknek Romániáról beszélve-ítélve nem jut eszébe a suceavai kolostorvidék, a Nemzeti Múzeumuk, Grigorescu, a bukaresti belváros a sétálókkal, - az egész élő gyönyörű román kultúra. Akik ezt elfelejtik - lusták gondolkodni. Igen, van más is. Itt nincs?!
A késő esti repülővel jöttünk haza. Kapukulcs. A család alszik. Zoli tanácsára előkeresem Hölderlin Hüperionját.

●

1983.08. // C.01236 // A -TANÚ EZ A KŐHALOM- hátsó borítójára /terv maradt/

Ezt is rosszul választottam.
A fotózást játéknak szántam;
persze feladattá nőtt - időnként keserves
feladattá - mint előbb-utóbb minden,
amibe belekezdek.

Vagy nyolc évig a közhasznúság hiánya is zavart.
Mire való egy magánarchívum 52 zsidó temetőről,
ha egyszer se kutató, se fotós, se zsidó nem vagyok.
Megrendít ez a kultúrkincs.
Legjobban a kelet-romániai köveket szeretem.

1942-ben születtem Budapesten, itt is élek.
Festőművész vagyok, évi 10-15 kiállításon
veszek részt; itthon és külföldön.

●

1983.08. // C.01246 // Tanulmány – Iskolaépület és közlekedésbiztonság

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont felkérésére

A "veszélyes hely" nemzetközi jelzése a sárga villogó fény. Ennek intenzívebb változata lehetne az iskolák előtt a gépkocsik számára, kétféle módon is. Az egyik: a szokványos KRESZ tábla magasságú oszlopon kettős gömbbúra egymás mellett, sárga. Felváltva villannak. A másik. Az iskola portásfülkéjéből programozható, vagy elektronikus időmérőhöz kötötten programozva a lámpák a veszélyes napszakban gyorsabb ütemben villognának.
Más: fotócella érzékeli az iskola kapujában, ha egynél több gyerek jön ki: a villogás gyorsul.
Más: veszélyes utcasaroknál már alkalmazott módszer szerint az úttestet sűrűsödő keresztirányú csíkozással kell ellátni, ami a gk. vezetőben tévesen a gyorsulás érzetét kelti és lassít.
Más: külföldi ötlet szerint iskola előtti útszakasz olyan fokig hepehupás, hogy az autó gyors menetnél egyszerűen szétesik.
Más: kérdéses, hogy a nemzetközi KRESZ normákkal egyeztethető-e, lehetséges lenne az útburkolat rendkívül intenzív festése, esetleg a felület 50-70%-a fehér, vagy sárga színű, megfelelő értelmezhető mintával. Esetleg egy új jeltípus megalkotása erre a célra. Mondjuk: pöttyözés.
Más: Az új iskolaépületek bejáratait a főútvonalakról el kellene húzni. A meglévő iskoláknál az udvari bejáratot tenni gyerekbejárattá, hogy megnövekedjék a távolság az utcáig.
Más: Valószínűleg jogszabály, hogy a tanár a gyerekért az iskolakapuig felelős, nyilván ezért is kíséri le az osztályt a tanítás végén. Zárt rendben vonulnak. Ha ez módosítható lenne, vagyis az "iskola vége" az utolsó tanítási óra becsengetése lenne, akkor a hazaindulás időben széthúzódhatnék (kiscsoportok) és a szabadság pillanata nem a járdára érve következne be.
Más: Az iskolaélet polgári-demokratikusabbá szervezésével lehetséges lenne a tanulóknak olyan személyes alternatív belső mozgásokat szervezni, ami teljesen elmosná a kapun-együtt-kitörés mozzanatát, vagy legalábbis önkéntessé tenné. pl. könyvtáréletet szervezni, és erre az időpontra optimalizálni. Klubhelységet, talán szerszám- barkácsműhelyt szervezni, ahol bejelentés nélkül még 30 percig lehet dolgozni.
Más: Osztályfőnöki órán, vagy egyéb új tantárgy keretében, ahol a gyerekek viselkedni, telefonálni, vásárolni tanulnak, a következő szerepjátékra lenne pl. lehetőség: egy felnőtt "rászól egy kicsire", aki átszaladt az utcán. (Fontos, hogy az életkort a valósnál fiatalabbra kell választani, hogy fölényesen mozoghasson a gyerek a szerepben. Más szituáció: "vidéki néninek" egy "úr" elmagyarázza a zebrát. aztán "egy úr" helyett egy kisfiú stb.
Más: A rendőrség kiszivárogtatná, hogy iskolák környéki gyerekbalesetek, vagy csak sebességtúllépések is sokkal szigorúbban bíráltatnak el. Veszélyeztetettebb helyeken időközönként jól feltűnő módon traffipaxos kocsik állhatnak, hogy a gk. vezetők ezt a típusú kontrolt beidegezzék.
Más: Valószínű, hogy ha az iskolaépület alaprajza megváltozna, elhagyná a cella- folyosó szisztémát, ami mereven kötött mozgáspályához szoktat -, és rátérne a demokratikusabban szerveződő, laza terek kapcsolatára, ahol minden pont mindenünnét kb. egyforma úttal elérhető -, akkor a járda szerepe is átértékelődne a gyerekek tudatában, - a gondolatot nem tudom befejezni - de talán kulturáltabban mozognának az utcán is, kevésbé kiszolgáltatva a primitívebb- prím örömöknek.

Gyerekruházat és közlekedésbiztonság
Célszerű lenne a gyerekek számára divatot teremteni hátközépre hátulra fölvarrható -ragasztható (forró vasalóval felhegeszthető) fényvisszaverő háromszögek, esetleg micky-egerek, Vuk figurák stb. számára. Lehetne hasonló anyagból karszalagot csinálni, vagy kabátujjon lévő rangjelzésként hasonló jelvényeket terveztetni.
A divattá manipulálás lehetséges eszközei:
Külföldi formák, akár idegen nyelvű feliratok, a játékautomaták forma- és színvilágát utánzó, vagy pop-os formációk. Esetleg hülyéskedő feliratok az ábrák alatt, vagy az önbizalmat - önértékelést erősítő, sugalló feliratok.
A manipulálás további lehetséges eszközei, hogy dotáltan, de maszek bizsuboltokban, trafikokban, butikokban kellene forgalmaztatni őket. Azt sugallva, hogy nyugatról származó, nehezen beszerezhető áruk.
A manipulálás további eszköze lehetne az árszínvonal széthúzása, szolgálatba állítva a szomszédirigység hasznos érzését.
Egyébként lehetne a formák, rendszerek kitalálására felnőtt, de talán iskolás gyerekek számára is pályázatot kiírni. Divatba lehetne hozni gyerek kalapokat is, hasonló fényvisszaverő mintázattal, mondjuk a cserkész kalaphoz hasonló nagykarimás búrkalapot. Valószínűen megtetszene a gyerekeknek. Divattervezőkkel távlati tervezést kellene végeztetni, hogy ha pár év alatt egy ilyen ruha divatja lefut, milyen formaváltoztatással tudják a figyelemfelhívó funkciót továbbmenteni. Hiszen pl. nem biztos, hogy 10 év múlva is anglomán lesz a jelvénydivat. Netán egy hazai divatiskolát is lehetne teremteni.
Esetleg a tanárok kiadott utasítás szerint rossz szemmel kellene, hogy nézzék az egészet, csakhogy a gyerekek boldogan hordják. Mondjuk meg kéne tiltani, hogy az iskola jelvényét (e célból kellene minden iskolának jelvényt terveztetni és legyártani) - az ilyen divatossá formált kabátokra föltűzzék. Szerintem a közlekedésbiztonság ennyi pénzt megér. Mellesleg a lokálpatriotizmus is erősödne.
Az élénk színű gyerekkabát, főleg az anorák - divatban van. Lehetne a divatot olyan irányba manipulálni, hogy minél hangsúlyosabban kontrasztos, nagycsíkos változatok váljanak kedveltté. Illetve mit beszélek manipulálásról, kabátot valószínűleg csak néhány nagyvállalat készít. Az ő formatervezésük alakítása már valószínűleg viszonylag egyszerű állami csatornákon keresztül megoldható.

Utcatisztaság
Lehetne gyerek- szemetelő versenyt rendezni. Nem tudom hirtelen hogyan, de a fogalom olyan jól hangzó, hogy ennek tartalommal megtöltése már biztosan könnyebb feladat lenne. Ezüst papírba burkolt elit szemetek, műszemetek, dísz-szemetek, mit tudom én. Mindenesetre az utca - szemét fogalmakat indirekten a helyes tudati mezőkre terelni.

●

1984.03. // C.01425 // kérdőív kanadai csoportkiállításunk katalógusába

a kiállítás csak terv maradt
Szüts Miklós - Váli Dezső

VÁLI VÁLASZA

1. Miért festesz?
Mert itt hiszem magam a leghasznosabbnak.
Mert már egyszer belekezdtem.

2. Mi a feladata a munkádnak?
Országépítés.

3. Mi a napi, heti, évi festőprogramod?
Napi: esetleges
Heti: nincs
Évi: Homályosan, messze, nagy hegyeket látok magam előtt.

4. Szeretsz festeni?
Nem. De néha megrendül a föld, mégiscsak.

5. Hogyan készülsz fel az aznapi munkára?
Az ébrenlét első három órájának feszes és begyakorolt programjával.

6. Milyen típusú konfliktusaid vannak állvány előtt állva?
- biológiai: gyakori fáradtságom
- szellemi: hogy nem jut eszembe, ami kéne
- lelki: lesz-e már csoda itten, vagy nem?!

7. Áll-e melletted valaki, és ki (kik), persze gondolatban, a kép csinálása közben?
Pilinszky a fotelemben nézi cigarettája végét
Klee föl s alá sétál a műteremben
Szüts meg mindig belebeszél

8. Hány lépésre tervezel előre egy képet? (Mint a sakkozók) -
Elképesztően kicsi apróságokon múlik az egész. Tervezhetetlen, beláthatatlan. Elgurult spulni után tapogatózás sötét szobában.

9. Van-e állandó ''szellemi múzeumod''?
Igen, de nem nézegetem. Olykor vitaérvként használom.

10. Vannak-e kamaszkori ideáid, amik átmentődtek a szakmádba?
Igen. A szakmáról: hogy ez egy kurva fontos dolog.
Magamról: hogy kiválasztott vagyok és győzni fogok.

11. Mire lenne szükséged szakmailag?
Első válasz: semmire (Epiktétosz rábólint)
Második válasz: sikerre, sok szeretetre, dicséretre, határidőkre, megbízásokra

12. Mi hátráltat a munkádban?
Semmi.

13. Hogy méred magad?
A félkész képet: az előző pillanathoz
A kész képet, ha lírai: a Tor zum verlassenen Garten-hez, ha dráma: A Todesengel-hez (Klee-képek)
Magamat: egy 50 éves piarista paphoz (ritkán találkozunk) [Jelenits]

14. Honnan szeded képeid témáit?
Az a négy forma, amit az elmúlt 20 évben kitaláltam... még működik.

15. Van-e maradandó szellemi kapcsolatod befejezett képeiddel?
A tegnapelőtt festett remekmű ma már nem tud megvigasztalni. De néha mégis, egy kicsit. Egy régi lány a villamos ablakából.

16. Mi a szerepe a véletlennek a munkádban?
Én - tévesen - azt hiszem, hogy ő fest helyettem.

17. Mi a napirended? (a szokásos)
6.40 vekker
bébitej cumisüvegbe (gyakran mellémegy)
34 p. jóga
19 p. futás (Szigligeten 20 és fél)
két meleg szendvics teával
olykor 60 p angol fordítás
egy ásítás, majd kezdek festeni
délben 2 óra alvás pizsamában
délután a munka és a család keveredik
1/2 11-ig akkor még ágyban kis olvasás

18. Hány napot festesz egy évben?
Azt így nem jegyzem. Szándékom szerint minden munkanapon. Gyakorlatban kb. heti 4 nap.

19. Hány képet festesz évente?
30-35-öt kezdek, aztán 2-3 évig folytatom őket.

20. Foglalkoztat-e befejezett képeid sorsa?
Igen. Opusz-szám, iktatás, diapozitív-archiválás, szerepeltetések jegyzéke.
A jobb képek: nem örülök, ha magángyűjteménybe kerülnek, viszont főművet jobb képtárnak ingyen is
Rossz képek: szerencsésen otthon maradnak, rendszeresen szelektálom, irtom

21. Magyar festő vagy?
Igyekszem megakadályozni, hogy a fontos képeim külföldre kerüljenek. Ennyiben.

22. Milyen művekhez menekülsz, ha baj van?
Gondolati naplóm gondolataihoz. Más ritkán segít.

23. Mire vágysz?
Nyugodt haláltusára
Végső győzelemre
Picivel több napsütésre

--------

SZÜTS MIKLÓS VÁLASZA // C.01429

1. Miért festesz?
- Segít élni.

2. Mi a feladata a munkáidnak?
- Hogy segítsen nekik élni - és meghalni

3. Mi a napi, heti, évi festőprogramod?
- Szívesen mondanám, hogy nincs, de valószínűleg nem igaz. Van, de sokszor még csak nem is verbalizált, és a készülő kép mindig módosítja.

4. Szeretsz festeni?
- Szeretem a festék szagát. A csendet a műteremben. A nagyritkán felcsendülő örömet. Szenvedni - persze - nem szeretek. Jobb szó: kínlódni. Mindenki. Tudom.

5. Hogyan készülsz fel az aznapi munkára?
- Fél liter forró tejeskávé.

6. Milyen típusú konfliktusaid vannak állvány előtt állva?
- Gyakran nyomaszt, hogy száz haszontalan mozdulatra jut egy hasznos. És mind a százban hiszek, amikor megteszem.

7. Áll-e melletted valaki, és ki (kik), persze gondolatban, a kép csinálása közben?
- Nem. Vagy mégis? Gyakran használom mások gondolatait (formáit), többnyire csak utólag ismerem föl őket.

8. Hány lépésre tervezel előre egy képet? (Mint a sakkozók) -
- Sehány. ha az tervezés: előre választom ki a kép méretét (az esetek többségében megmarad), a technikát, általában a keret is megvan előre.

9. Van-e állandó ''szellemi múzeumod''?
- Mindig vannak szerelmeim. Fogynak, sajnos.

10. Vannak-e kamaszkori ideáid, amik átmentődtek a szakmádba?
- Alig emlékszem kamaszkoromra. Talán a vágy a sikerre, dicséretre? Nagyon készültem valamire.

11. Mire lenne szükséged szakmailag?
- Keretekre. Komolyabban: feladatokra.

12. Mi hátráltat a munkádban?
- Néha a depresszió. És a kerethiány. (anyagi keret is)

13. Hogyan méred magad?
- Elfogultan.

14. Honnan szeded képeid témáit?
- A kép indításához: előző képeimről.

15. Van-e maradandó szellemi kapcsolatod befejezett képeiddel?
- Egyik-másiktól ma is átmelegszik a szívem, ha viszontlátom.

16. Mi a szerepe a véletlennek a munkádban?
- Ő csinálja a képeimet. Én csak ellenőrzöm.

17. Mi a napirended? (a szokásos)
- Reggeli után, nyolc óra tájt - többnyire még pizsamában leülök képeim közé, elszívok 4-5 cigarettát és tűnődöm: mi történt velük az éjszaka. Aztán nagyjából egész nap ezt csinálom.

18. Hány napot festesz egy évben?
- Mondjuk kétszázat. (kb. heti 4 nap)

19. Hány képet festesz egy évben?
- 83-ban: 19 olajkép - ha jól emlékszem - 38 színes rajz és kollázs. (nincs itt a könyvem)

20. Foglalkoztat-e befejezett képeid sorsa?
- Igyekszem úgy tenni. Váli azt mondja: ez is dolgom. Korrekten adminisztrálom őket. Néha egyik-másik nagyon hiányzik. Örülök, ha jó helyre kerülnek.

21. Magyar festő vagy?
- Igen.

22. Milyen művekhez menekülsz, ha baj van?
- Svejk, Sam Small, József és testvérei, Chopin talán, mostanában: Arany János levelei. Szeretnék a Bibliához.

23. Mire vágysz?
- Ha elég bátor lennék: hogy ne legyenek vágyaim.
őszintébben: több tehetségre, dicséretre
még őszintébben: nem mondom meg.
Szüts Miklós
84.3.17.

●

1984.09. // C.01476 // Balassagyarmat, katalógusba
1985. ápr. 5-25. kiállítás

valamikor úgy gondoltam,
egyszer lesz egy nagy fehér műtermem,
és reggelente első pillantásom a készülő képre esik majd.

aztán felnőttem, és lett egy nagy fehér műtermem.
és ágyamból csakugyan a készülő képre látok.
ami - hiszen befejezetlen - szinte mindig nyomasztóan rossz.

de azért felkelek.

●

1985.04. // C.01558 // kiáll. katalógusba terveztem

...Én itt bele fogok gabalyodni. Tudniillik én tudom, hogy számomra Munkácsy virágcsendéletében egy megdöbbentő időélmény jelentkezik. De ezt szavakra lefordítani bizony kutyanehéz. Időélmény, olyan értelemben, hogy: időtlen. Hogy, mintha nyári délután, amikor a fölfuttatott vadszőlőben zizegnek a méhek (ez egy olyan radnótis kép). 1953-ban Leányfalun ültem egy padon, egy befuttatott házfal előtt, és zizegtek a méhek, odasütött a nap, és az egész olyan volt, mintha megállt volna az idő, ahogy a sláger mondja, és tényleg, mintha az idő nem működött volna. Most az a Munkácsy kép, vagy Chardin képei, vagy hát nagyon sok, tulajdonképpen főleg erről beszél, és ezen kívül még millió dologról, aminek egy részére én nyílván süket vagyok. Vagyis az idő egy móka, amit technikai segítségünkre talált ki a Világfelelős, ami vagy van, vagy nincs, egyenlőre úgy néz ki, hogy van, de az egész olyan nagyon nincsen rendben. Nem tudom ezen ki, milyen módon esett át. Nekem egy barátom elmesélte, hogy most már tudja, hogy ez egy nem olyan egyszerű dolog. Ugyanis egy furcsa álma volt, hogy reggel kilép az utcára, és csődület, rendőrök, autók, és megtudja, hogy a házban lakó trafikost meggyilkolták. Ezt álmodja, ezek után reggel lemegy a ház elé, csődület, rendőrautó és a házbeli trafikost meggyilkolták. Ő ezt néhány órával előbb megálmodta, ő azóta tudja, hogy ez nem egy egyszerű dolog, ezzel a vekkerrel, amit naponta fölhúzunk..."
(részlet egy interjúból 1982.5.)

●

1986.05. // C.01666 // beszédem Bálint Endre ravatalánál

Kedves Bandi! A fiatalabb kollégák, a tanítványok, a tőled indulók nevében búcsúzom tőled. Akik megfordultak nálad, pitvarodba jártak, pitvarodba tartoztak ideig-óráig. Ideje és helye van, hogy megköszönjük életedet.

Köszönjük, hogy tanulhattunk tőled ecsetkezelést és világképet. Hogy használhattunk téged, s végül elhagyhattunk téged, mint ez mindig is a dolgok rendje volt. Köszönjük a környezetedet, a műtermedet. (Milyen jók is azok a helyek, ahova érdemes járni, de nem kötelező!) A különös és fanyar tárgyaid halmazát. Azt a fájdalmas, izgatott és kérdésekkel teli kapcsolatot a tárgyakkal, amely ott lüktetett a szobádban is. Hogy mi is ez az egész háromdimenziós dolog itt körülöttünk. Köszönjük falaidon a képeket, a Vajda-rajzokat. Az üvegezett könyvszekrényt a reprós-albumokkal, mindig mutattál közülük valamit. Köszönjük vállalt munkádat: a figyelmedet irántunk, a beszélgetéseket, a véleményt és ellenvéleményt. Ítéleteket és anekdotákat. A szűkebb és tágabb értelemben vett korrektúrákat, az életkorrektúrákat.

Másodjára: köszönjük szenvedéseidet. És itt nem is a betegségedre gondolok elsősorban, amely végül fallal zárt körül. Amellyel kínnal kínlódtál. (Testi szenvedésed által eleve külön sorsra választódtál ki.) Hanem arra a mérhetetlen belső csatározásra, ami nem csak jó műveiden, hanem minden könnyű szavadon, meséiden, minden irónián és groteszken átvérzett. Nem tartoztál a nyugodt mosolyú zakós férfiak közé. Hiteddel mindennap újjászülető kételyeid birkóztak. Ez minden gondolkodó ember sorsa. De ilyen tetézett, túlcsorduló mértékkel, Bandi? Azt hiszem, helyettünk is szenvedtél, kétségeid minket tanítottak, és minket erősítenek ma is. Nem volt hiába.

És végül köszönjük, amit országunkra hagytál. A kultúrával élő magyar emberekre. A jó képeket. Az okkereket és tűnődő-sápadt szürkéket. Külön köszönöm a Szomorú história négy képben című olajképedet, amely olyan fontos mű, mint Ferenczy Három királyokja, vagy Farkas István Szirakuzai bolondja. Itt lehullik minden maszk és minden póz, minden grimasz. Ebben a képben nincs önsajnálat. Ez nem romantikus titokkeresés. Mi ez a kép?! Nyugodt megérkezés és megállás, csöndes, figyelmes szemlélődés a nagy tó partján, a lét határánál. Hibátlan, pontos munka. Remélem előbb-utóbb múzeumba kerül, mindnyájunk örömére.

Köszönjük az életedet, Bandi!

●

1986.05. // C. 01666a // Pünkösd - virrasztásra, felkérésre ''hozzászólás''
3h hajnalban olvastam föl a ''Kassai'' templomban

Testvérem!

Rühelled a szomszéd fiát, mert éjjel bömbölteti a magnót, s ráadásul sarkával veri hozzá a ritmust?
Jézust rühelled.
Lenézed főnököd, mert buta és kisstílű?!
Jézust nézed le.
Közönyösen élsz harminc osztálytársad vagy kollegád között?!
Jézussal vagy közönyös.
Türelmetlen vagy, mert rossz a közlekedés
Jézussal vagy türelmetlen.
Áldozatnak tekinted magad a családban, mert úgy érzed, mások helyett dolgozol,
vagyis elégedetlen vagy életeddel
akkor Jézussal vagy elégedetlen, és nem hiszed el neki, hogy Ő vigyáz rád.
Honnét tudjuk ezt?
Jézus azt mondta: Gyertek oldalamra, mert éhes voltam és ennem adtatok, beteg voltam és meglátogattatok. Mert amit tettetek, nekem tettétek!
Jézus nem azt mondta: hogy látogasd meg, viseld el, becsüld, légy vele türelmes, ha ő is jár templomba, ha egyébként is kellemes ember, és jóba vagy vele.
Jézus arcát embertársad arcán át látod. Ott ül most melletted, vállad a vállához simul. Nézd meg, mosolyogj rá.

Hogy ezt megéljük
ebben növekedjünk
ez a Szentlélek munkája bennünk.
Krisztus a Szentlélek legnagyobb ajándéka számunkra.

Imádkozom, hogy kirajzolja bennem a Krisztus-arcot...

●

1986.07. // C.01665 // Kritika folyóirat - Vélemény poster -(élet)ügyben ...
György Péter barátom és S. Nagy Kata barátom vitájában.
Hozzászólás a poster- vitához

A fiatalság sokszor valóban bolondság, de aki túl van rajta, annak már nem heles ezt kimondani.
Amúgy is, a fiatalság ez esetben okosság. A baj itt az, hogy a poster (élet) ügyét megítélni kevés az okosság.
Mert Péter azt mondja: Itt vana kis ronda szürke autó (élet). Sok baj van vele, büdös is, drága is, ráadásul sokat fogyaszt. Le vele.
Kata meg azt mondja: Igaz, de ez engem mindennap hazavisz. Biciklizni meg nem tudok.
VD.

●

1986.07. // C.01680 // Mátraalmási Művésztelep zárókiállítására megnyitóbeszédem
(Salgótarjáni Múzeum) (megkértek rá)

Salgótarján, vagy mondjam ki rendesen, ahogy most megtanultam: Sálgóótálján, meghívott minket egy hónapra kosztra-kvártélyra dolgozni. Köszönöm, köszönjük. Salgótarján jó formáját találta evvel a mecénálásnak. Pedig okosan beleavatkozni a művészek életébe, mecénálni nem is olyan könnyű. Nézzünk néhány példát.

Azt hiszem, frankfurti az az állatkerti kísérlet, hogy a majmoknak ecsetet adtak. Élvezettel mázoltak a fehér papírra. Egy idő után aztán megérttették velük, hogy a kész rajzért mindig kapnak egy banánt. Az állatok elkezdtek egyre gyorsabban és gyorsabban dolgozni, végül egy-két vonás után nyújtották a -kész- művet.

Menjünk tovább. Az Egyesült Államokban egy gazdag mecénás művésztelepet létesített. Tudta, hogy a művészek gyakran nem szeretik egymás szagát, ezért a műteremlakásokat egymástól jó messzire egy erdő közepébe telepítette. A vendéglátás teljesen ingyenesre volt meghirdetve, s hogy az étkezések idejére se kelljen összegyűlni, a dolgot úgy szervezték meg, hogy majd a személyzet hordja ki az ebédet külön-külön a házakba. A művésztelepre azonban senki nem jelentkezett, üresen áll.

Más. Észak-Koreában a festők kötött munkarendben dolgoznak. A kiemelkedő művészek közül néhány engedélyt kap, és ők festhetik a tömegjelenetek közepére Kim Ir Szen és Kim Jong Il portréját.

Kubában a festők egyszerűen fizetést kapnak. Maguk sem tartják a szisztémát célravezetőnek.

Norvégiában, ha jól emlékszem, a művészek minőségi kategóriákra vannak osztva, s ha jövedelmük nem éri el a megállapított minimumot, az állam kiegészíti.

Hódmezővásárhely mecenálással tönkretett egy nagynak induló festőt.

Hát végül is hogyan kell mecenálni?

Nem tudom. Gondolom, hol így, hol úgy. Például, ahogy most Salgótarján tette. Talán egyszerűen: szeretni kell a művészeket. A szeretet persze nem érzelem, hanem alkalmazkodó, okos munka. Például így: Mátraalmáson, ahol most dolgoztunk, sokan foglalkoznak gombagyűjtéssel. Ez úgy néz ki, hogy kosárral járják az erdőt. Az ehető gombákat leszedik, a mérgesgombát pedig fölrúgják, nehogy véletlen valaki fölszedje. Ez: élő szeretet.

Köszönöm a figyelmüket. A kiállítást megnyitom.

●

1986.10. // C.01713B // Ima a békéért
megjelent: Magyar Családi Kalendárium" 1988.
szerk: Horgas - Levendel Júlia
(Népfront, Családvédelmi Tanács)

Itt vagyok előtted, Uram!
Taníts engem a békére, Uram!
Taníts meg minket a belső békére, Uram, mert ez a világbéke feltétele!
Béke belül, és megőrizni mások békéjét is.
Békében akarok élni, Uram!
Békében- először is önmagammal. Különben hogyan élhetnék békében másokkal?!
Békében, tehát: elfogadva minden tévedésemet
sutaságomat
ügyetlenségemet
tehetségtelenségemet
minden csacsiságomat.

Másodszor - és ez után - békét teremteni a világban.
Békében élni, nem haragban.
Békében kislányommal, amikor éppen 217-edszer
felejti égve a villanyt a fürdőszobában
- a legrejtettebb gondolatomban is békében akarok élni
avval a Közért-pénztárossal, aki időnként becsap
- avval a harmadik emeletivel, aki részegen időnként
lehányja a lépcsőházat
- Uram, teljes szeretetben akarok élni avval a fekete bőrnadrágos
sráccal is, aki folyton a magnóját bömbölteti
add Uram, hogy mindent megtegyek a szeretetért, vagyis a
békéért; amikor zavarnak
amikor elkésnek
amikor figyelmetlenek
amikor kihasználnak
amikor elfelejtik, hogy-
amikor tönkreteszik, pedig-

Harmadszor, Uram, a többieknek kérek békét.
Különösen azoknak, akiket én zavarok
akiknek én vagyok kellemetlen, bántó
akiknek én okozok bajt, sérülést, kárt

A béke ellentéte nem a háború.
A béke ellentéte a szeretetlenség.
A mauthauseni koncentrációs tábor közepén békében élt
az a magyar asszony, aki háromszor is megszökhetett
volna, de nem tette, mert látta, hogy néhány embernek
nagy szüksége van itt az ő szavára, jelenlétére.

Uram, ha mi magunkkal és másokkal békében élünk, számunkra
az a világbéke.
Jöjjön el a Te országod.
Amen.

●

1987.04. // C.01765/2 // ERNST MÚZEUM, HÉT MŰVÉSZ - kiáll. katalógusba

KEDVES M!

száraz, adatszerű önéletrajzot kértél.

születtem	1942
diploma	1967
első kiállítás	1969
önálló kiállítás	19
külföldi szereplés	14
olajkép eddig	826
ebből megsemmisítettem	507
köztulajdonban	43
magántulajdonban	161
díj	10
kitüntetés	1
gyerek	2

összesen	6691

Szerinted ez elég?

és az

IGAZI ÖNÉLETRAJZ

1951 májusában föltett kérdésemre
1983 augusztusában megtaláltam a választ.

Most már mindegy, meddig élek.
De addig: szolgálatban vagyok.

●

1988.02. // C.01901 // Derkovits díjasok kiáll. katalógus
...Volt ösztöndíjasok mondják:

V á l i D e z s ő (1977)
"Nem vagyok lázadó alkat. (A hiba nemcsak másokban van.) Nem hiszem, hogy az irányítók csacsibbak az általuk vezetetteknél, általában. Belsőépítész diplomával, de már 8 éve csak a festésnek élve nékem igenis fontos volt, hogy az apparátus munkásságomat 1977-ben Derkovits-díjjal minősítette. Szeretem, ha megdicsérnek. Evvel egyébként megkezdődött életem máig (?) tartó korszaka, boldog korszaka, amikor is képeim eltartanak, engem és családomat - ha szerényen is." ...

●

1988.02. // C.01950 // Tiltakozom! 'Hírlevél'' 1988/7
A M. Képzőműv. Szövetség belső tájékoztatója

TILTAKOZOM!

Tiltakozom, ha agyonvertek is!
Olvasom a 88/1 Hírlevélben az Országos Kiállítás tervezett koncepcióját. Hogy a kitűzendő tematika (környezetalakítás, környezetvédelem) majd módot ad nekünk bizonyítani, hogy minket! igenis! érdekelnek! a:
''társadalmi, nemzeti kérdések''
és hogy így jobban látható majd
''művészetünk társadalmi hasznossága''!
Juhhé! Tehát hasznos a művész, ha megoldja a bonyhádi gyöngytyúk-farm égető problémáit. Honorárium és különdíjak élőcsirkében.
Tessék mondai, ezt őszintén tetszettek gondolni?!
- Vagy netán taktikából?
- Egy kis manipulálás?
Egyik se jobb.
A helyes hozzáállásért tessék a Hírlevél 3. oldalára visszalapozni, Bujdosó Ernő cikkéhez:
''A műalkotás nem konkrét, előre megfogalmazott igényünket elégíti ki.''
Pont. Ennyi.
Az országos kiállítás tehát szerintem legyen egy olyan kiállítás, amely országos kiállítás.

88.2. Váli Dezső

Megjegyzés:
1989-ben - később meghatározandó időpontban - ismét Tavaszi Tárlatot tervez a Szövetség a Műcsarnokban.
A szerk.

●

1988.04. // C.01930 // Oravecz Imre: "1972 szeptember" kötetéhez

A "Kritika" folyóirat számára

Kedves Imre!

Megkaptam új kötetedet. Hát megnehezítettem magamnak a dolgot, hogy nem azonnal, még olvasatlanul köszöntem meg...
Szomorú könyv, nagyon szomorú. Ahogy egy üres csónak sodródik a vízen, lefelé. És nem tudom biztosan, rendjén van-e így, - bár olvasata: gyönyörű. Elszédített, régi fájdalmaimat tépte föl - igyekszem majd szakszerűen és gyorsan túltenni magam rajta. A szomorkodás bűn.
Tudod, én annyira más utat választottam. Szokásosan az ember a párválasztás munkáját úgy 25-30 éve között letudja, majd hivatása felé fordul. Huszadik éve élek nehéz házasságban (van könnyű?) - tisztességesen. Olykor rendetlen vágyaimban Borghes mondatával kúrálom magam: "aki öt percnél tovább gondol egy nőre, az nem férfi." De túl a tréfán: hiszem, hogy sorunk kezünkbe adatott.

Ezért nem értek egyet. Bár lehet, hogy az egyszeri rádióhallgató módján csak a Szabó család sorsán aggódom.

Isten útjai sokfélék. És minden szenvedést tisztelek, akár saját bűnből fakad, akár másból.
Nagyon szépen beszélsz a szenvedésről. Egyébként.
szeretettel üdvözöl:
Váli Dezső

A Kritika lap - "magán jellegű írás" - nem fogadta el.

●

1989.03. // C. 01977 // Élet és Irodalom - alulról építkező emlékmű

ALULRÓ ÉPÍTKEZŐ EMLÉKMŰ

Hogy is van ez a demokrácia?
A történet:1.
Spontán bizottság alakul és rendez gyűjtést az aradi vértanúk emlékművének felállítására. (Ez jó.)
2. A bizottság csak egy szobrászt kér fel az emlékmű elkészítésére. (Ez nem jó, ilyen horderejű ügy esetében szakmai tévedés.)
3. A Fővárosi Tanács akkori elnöke az emlékmű helyéül a Szt. György teret jelöli ki a Várban. (Ez nem jó, mármint a hely.)
4. A lektorátus szakértői bizottságot hív össze, mely bizottság a helyet az emlékmű elhelyezésére alkalmatlannak találja.
5. A szobortervet bemutatják a televízióban. (A terv, sajnos, gyenge.)
6. A hivatalt és a bizottságot, mely megpróbálja az ügyet szakszerű útra terelni, a tv-ben ''lebürokratázzák''. (Ez demagógia.)

Mi a teendő?
1. Alkalmas helyszínt keresni az emlékműnek.
2. Pályázatot kiírni az emlékmű megtervezésére.
3. A pályaműveket egy zsűri bírálja el, mely zsűri kizárólag szakmai kérdésekben dönt, nem politikaiban, tehát lehetősége van - a nemzetgyalázás vádja nélkül - egy rossz szobrot elutasítani.

Én speciel így képzelném el a demokráciát.

Szüts Miklós
festőművész

Együtt fogalmaztuk.

●

1989.07. // C.02003 // Salgótarjáni Nemzetközi Művésztelep katalógusába

Festő vagyok
1942-ben születtem Budapesten, ott is élek
sokat dolgozom.
Másodszor térek ide vissza,
jó itt.
Mi az előörs?
Az előörs néhány vállalkozó, előreküldött katona,
gyorsanmozgó alakulat, nagy önállósággal.
Háborúban megkeresi a járható utat,
(a többiek számára)
ha hazaér: dupla porció
Ha aknára lép: ő baja. De a főtörzs
megtudja: arra ne menj!
Úgy hasznos, ha messze jár.
A festő munkáját ilyennek gondolom.

●

1989.07. // C.02010 // Salgótarján, Mátraalmási Művésztelep zárókiállítás

megnyitóbeszédem

Hölgyeim és Uraim, kedves közönség, meghívott vendégek! Három dologról akarok szólni. Az egyik, hogy mire való a művészet, a másik, hogy mire nem való a művészet, és a harmadik a Mátraalmási meghívásunk dolga.

A művészet az sok mindenre való. Az emberiségnek egy olyan ősi és csodálatos találmánya, mint például a házasság intézménye. Van, kikezdhető és elpusztíthatatlan. Ezen elmerengtem egy-két éve, hogy például a házasság intézményéből kiiktatunk fontos elemeket, például a gyermekáldást, vagy valamely betegség folytán a komplett szexualitást, vagy az egy fedél alatt lakást, egy-egy fontos funkciót - és másik vagy másik három funkció nő a helyébe, és átveszi az előbbi szerepét. Ilyen a művészet dolga is. Egy csomó mindenre nem jó, mégis az ember az őstörténete óta valahogy nem tud megélni nélküle. Annyi szerepe van. Többek között jó a legalapvetőbb kérdések megválaszolására is. Ez csak az egyik funkciója. Az ember - és mindig az egyén - a gondolkodó én, szembekerül, és meg is küzd a lét alapvető problémájával. A kérdéssor végén mindig az a mondat áll, hogy miért élek. A közbenső kérdések olyanok, hogy mit csináljak, mit ne csináljak, mire való a szenvedés, mire való a munka, mire való a másik ember, mire való a jövő, mit kezdjek a halállal, van-e Isten, ha van, akkor evvel a ténnyel mit kezdjek. A művészet ezekre a kérdésekre is ad - nem naprakész, hanem a továbbgondolkodást segítő feleletet.

Van még egy kedvenc hasonlatom a művészlétről, hadd mondjam el. Mi a háborúban az előörsnek, a felderítőknek a szerepe? Az, hogy a hadsereg számára megkeresik a lehetséges utakat. Nem lehet megnyerni egy háborút úgy, hogy a veszélyes helyre a hadsereg megy, hiszen az egész elpusztulhat. Ezért előreküldenek néhány képzett, önkéntes vállalkozót, aki saját felelősségére előremászik, előrekúszik és kukucskál. Kikémleli: erre lehet menni, vagy hogy erre nem lehet menni. Ha pechje van, akkor aknára lép és fölrobban, de a hadseregnek így is szolgál, mert megtudják, hogy arra nem lehet menni, arra akna van. A művész is valahogy ilyen. Előremegy, körülnéz, visszatér és nyilatkozik: arra ne menj. A többiek segítségére van evvel. Ezt a hasonlatot azért gyártottam és azért szeretem, mert a művész általában nem közösségi érzületű ember, egyedül él és egyedül dolgozik, és mégis a közösségért dolgozik, akár anélkül, hogy ezt igazán tudná. Méghozzá súlyosan és egyértelműen a közösségért. És úgy értelmezem ebből a hasonlatból, hogy furcsa módon akkor szolgálja igazán a közösséget, hogyha távol van a többiektől. Ha előrekúszik és mászik, és kikémleli merre kell menni...

A második tétel, hogy mire nem való a művészet. Tóth Elemér újságíró barátunk a napokban a Nógrád folyóiratban is panaszkodott, hogy micsoda világot élünk, tele politikával, olykor a legszennyesebb és legprimitívebb napi politikával és legalja emberi indulatokkal körülvéve. És mit kezdjünk ezzel, hogy lehet így tisztességesen dolgozni, verset írni. És nem idegen a politika gondolkodásától, hogy a művészetet eszközként használja. Mindnyájan jól ismerjük a realizmusok történetét, a kiszolgáló realizmusok történelmét. Mondjuk a harmincas évek végén Rómában néhány kis utcácskában a gipszöntő műhelyekben Mussolini gipszportrék gyártásából élt jó néhány ember. Leírja Lénárd Sándor a gyönyörű novellájában, azt hiszem -Róma 1944--ben. Hát ez nem igazán művészet. Ezeket a gipszszobrokat Mussolini bukása után versenyt dobálták ki az ablakon egy örömünnep alkalmából.

Ezenkívül - nem egészen lineáris a gondolat - de nem való a művészet... nem díszítésre való és nem örömszerzésre. Ha én szépet akarok látni a szobámban - illetve én nem szeretem a szobámban a virágot, mert folyton leverem a könyökömmel és kifolyik a víz - de ha szépet akarunk látni a szobában: kiteszünk egy váza virágot. Annál szebb látvány kevés van. Talán a nők arca ilyen szép időnként. Ha szépet akarunk, megnézünk egy virágot, megnézünk egy női arcot, vagy egyáltalán, egy emberi arcot. Mégis, ezeket a virágokat lefestik. Isten tudja miért, hisz úgy szaga sincsen. Miért festik le, a virágnak nincsen értéke. Mégis megörökítette Chardin 1650 körül, megörökítette mondjuk Van Gogh szintén a századforduló előtt, és ma borsózik a hátunk, ha ránézünk, és megörökített egy virágcsendéletet - én borzasztóan szeretem - Munkácsy, a párizsi korszakában, a szalonképei között. Ami maga volt a századvég enervált, kicsit sánta és korlátolt boldogsága. Ugyanazokkal a virágokkal egészen másról beszélt Charden vagy Van Gogh. Ezt csak figyelmeztetésnek, hogy a TÉMA és esetleg a SZÉP mindig csak az első lépcső, amin át kell lépni ahhoz, hogy a kép súlyosabb tartalmait megértsük.

A harmadik tétel Mátraalmás, hisz erre vagyok felkérve, kötelezve. Itt elmondhatom azt a mondatot, hogy én kértem meg, én kunyoráltam be magam erre a művésztelepre másodjára. Három éve voltam már itt. Ez nem olyan rossz hely. Jó a környék is - bár bevallom, én a Keleti pályaudvar várótermében is ugyanilyen jól tudnék dolgozni, ha hagynának - de valami többlet mégiscsak van. A művészek individuálisak és az Isten és az ember nem tud segíteni egy mű létrehozásában. Ne káromkodjunk, az Isten biztosan tud. És mégis összehúzódunk időnként, csoportba verődve, mint Pilinszky beszél valahol ólmelegről. Emberek, akik nem ismerik egymást és nem is fognak életükben többé találkozni, egymás közelében - tisztes távolságban azért, mondjuk 20-30 méterre egymástól - de mégis egymást hallva, mégis figyelve, kicsit szeretve, kicsit segítve - mégis, valami új minőség jön létre. És ez az új minőség, akármennyire individualisták vagyunk is, és le is tagadjuk, mert időnként utáljuk is egymás arcát - most nem erre a művésztelepre gondolok - mégis szükségünk van egymásra, és mégis keressük egymást. Rejtett ez a csatorna, mégis működik. Valami furcsa módon közösség születik. A kiránduláson, az esti szolgálati pálinka használata közben. A közös sótartó és a kölcsönkért ecsetek. Aztán az egyik videoszalagot hoz, a másik Szibériáról mond két mondatot.

Aztán van egy másik tétele is a történetnek, amit én - most valami romantikus jelzőt kellene találni - amit én szintén nagyon szeretek. Az a fajta gondoskodás, amihez az én generációm nem szokott hozzá. Én vendéglőbe már nem tudok úgy bemenni, hogy ne zavarna, hogy engem a pincér kiszolgál és keresi akár a kedvemet. Ez az én kultúrámban - ennek a negyven évnek a szellemi rombolásai közé tartozott - ez már idegen. Nyertünk is vele valamit, mert mi talán valamivel többet értünk az egyenlőségből. Ez csak egy zárójeles gondolat és bizonytalan. De az effajta gondoskodás, hogy én a hasamra ütök, mert én művész vagyok és lerádiótelefonoztatok, hogy nekem fehér akvarellpapír kellene, mert ami itt van az nem jó, és nagy valószínűséggel másnap megkapom. Én ezt nem tudom megszokni, és ha netán harmadszor is meghív Domonkos úr, akkor se fogom megszokni. A figyelmességnek ezt a fajtáját, ami olyan, mint a házastársi, a hitvesi szeretet és gondoskodás, amiről, ha kérdeznének, hirtelenjében nem is tudnánk mit mondani. Csak ha belegondolunk, hogy minden megvan. Még akkor is megvan minden, hogy természetesen nincs meg minden. Mert speciel halványlila pöttyös nyomdafesték nem volt, amit én nagyon szeretek. Én mindig nagyon roszul érzem magam, mert ilyen alkatú vagyok - de itt most, szégyenkezve be kell vallanom, nagyon jól éreztem magam. És akkor egy zárómondat: a közösség nevében is köszönöm az ittlétet.

Köszönöm figyelmüket.

●

1990.04. // C.01583/3 // megbocsátás lajstrom
Mozgó Világ 1990.04.

(lelkigyakorlatos csoport számára, itt a később átírt változat,
a Hittanlecke felnőtteknek - B/1990/23 részeként)

HITTANLECKE FELNŐTTEKNEK IS
békét akarsz? magadnak is?
egyszer és mindenkorra
meg akarsz-e bocsátani mindenkinek?
azoknak is, akik büdösek
akik a boltban becsaptak
gumibotot hordanak
rosszul javították meg a vízcsapodat
félrekezelték édesanyádat
akiket a mamád utál
ellenségei minden hitnek
gyűlölik a magyarokat
tehetségesebbek nálad
nem figyelnek rád eléggé
lehányták a lépcsőházat
bömböltetik a magnót éjjel
nem adták neked kölcsön a...
nem hitték el neked, hogy...
mással randevúztak helyetted
szebbek nálad
egyszerűen csak jól elkéstek
megvertek, vagy szüleidet
akárcsak sportban
gazdagabbak
fecsegősek
megették a tízóraidat
tehetségtelennek tartanak
megmosolyognak
eltörték a kedvenc bögrédet
vezetnek tégad, pedig alkalmatlanok rá
pornót készítenek
öregek, és csak a macskájukat szeretik
túl nagy fülbevalót viselnek
meg akarsz-e bocsátani Hitlernek, minden diktátornak
minden nációnak
meg tudsz-e bocsátani az Atyának, hogy jobb sorsot szánt neked, -
és ezért most keresztbe tett neked?
és magadnak, hogy a múltkor olyan csacsi voltál?
és hálát akarsz-e adni mindezekért?

●

1990.05. // C.02048f // Népszabadság, válaszom antiszemita cikkre

Válaszom a Népszabadság 90.4.29. V. Domokos György ''A kisebbség és a zsarnokság''
- lényegében antiszemita cikkére

Népszabadság 1990. május 5., szombat

Az antiszemitizmus: szeretetlenség
A jó ízlés, a kultúra és a kereszténység nevében mindenféle diszkriminációnak ellene mondunk.
Szeretnénk úgy élni, amint imádkozunk:

''Uram, tégy engem békéd eszközévé:
- ahol gyűlölet lakik - oda szeretet vigyek,
- ahol sértés - oda a megbocsátás szellemét,
- ahol tévedés - oda igazságot,
- ahol kétely - oda hitet,
- ahol kétségbeesés - oda reményt,
- ahol árnyék - oda fényt,
- ahol szomorúság - oda örömet. Amen.''
1990. május 2.

Húsz katolikus karizmatikus imaközösség nevében: Váli Dezső, Szabóky Örs, Takács Attila, Czibulka Csaba, Pohlingerné Szente Katalin, Subecz Zoltán, Horváth Ilona, Annus Éva, Katona István, Hollósy Péter, Csatlós Mária, Tóth Benedek, Molnár Levente, Templom Katalin, Heintz János, Bicskei István, Hodován Péter, Molnár Eszter, Bánki Balázs, Mezei Ádám.

Cikkemet aláírattam épp összegyűlt közösségvezetőkkel, még éjjel elvittem a Népszab. székházba.

●

1990.05. // C.02050 // tévé, rádió, Asztrik püspökkel az antiszemitizmusról

levelem: Kedves Asztrik Atya! Az idő rövidsége miatt úgy beszélek, mintha 30 éve ismernénk egymást, elnézést. Lehet, hogy ötletem csak emberi okosság, akkor megfontolandó, de ha a Szentlélek üzeni, több annál. Imádkoztunk ez ügyben. Nem játszom a szavakkal. Dönts. Azt javaslom, hogy a most szombati zarándoklat nyitóbeszédében keményen ítéld el a hirtelen szétömlött antiszemitizmust...

Dr. Várszegi Asztrik esztergomi segédpüspök szentbeszédének részlete 1990.05.12., a budapesti egyházkerületek máriaremetei zarándoklatán:
...És testvéreim, itt kell szót ejtenünk a mi népünknek, de azt hiszem, Európának és most már a világnak rákos betegségéről, az antiszemitizmusról...

A helyszínen a tévének szóltam, ezért fölvette. Én magnóra vettem föl, s vittem azonnal a Kossuth Rádió/168 óra szerk., és a Szabad Európa rádióba is, a Bajcsy Zsilinszky útra ) Mindenütt lejátszották, csak e téma néhány mondatát.

Szabad Európa Rádió 1990.05.12., 16 órás hírek:

Várszegi Asztrik esztergomi segédpüspök a máriaremetei zarándoklat résztvevői előtt kijelentette, hogy a magyar katolikus egyház minden ízében megtagadja a két világháború közötti politikával összefonódott katolikus kurzust. A főpap a magyar nép és Európa rákos betegségének nevezte az antiszemitizmust, amely ellen a legjobb fegyver a szeretet.

fogalmazta: V. D. és Vince András SZER

●

1990.06. // C.02060 // DÁVID KATA HETVEN ÉVES emlékkönyvbe

VILÁGKÉPLET/2

gyerekkorom óta tűnődtem, mire való ez a világ,
születésünkkel miért nem zuhanhatunk Istenbe?
82 nyarán megértettem és elfogadtam.
a világ az egyetlen, fölcserélhetetlen eszközhalmaz
Istent megközelíteni
s részei annyiban hasznosak, amennyire ezt segítik elő-
de hát ez tévedés.
a világ nem jó és rossz, hanem előjel nélkülien semleges.
tőlem függ hogyan használom, mire használom.
hogy értem ezt:
megyek az úton, kövekbe botlom, illetve
olykor hozzám is vágnak egyet-egyet-
no már most, három lehetőségem van:
1/ fölhördülve visszadobnom
2/ zsákomba teszem. egy idő után lehet a teherre panaszkodni
3/ lábam elé teszem, építendő utamat,
sőt talán még másokét is.

és ennyi az egész.

-------------------------------------------------------------
megjelent DÁVID KATA HETVEN ÉVES emlékkönyvben:
"Ex invisibilibus visiblia".... VILÁGKÉPLET/2 - címmel
Pesti Szalon-Ferenczy kiadó, 143p.
1993.04. // C.04029

●

1990.08. // C.02066 // Marana-tha kath. folyóirat: imarendem

1990. 4. szám

IMARENDEM

Lelkivezetőm kérésére írom le.
Vigyázat! Ami nálam igaz, nem biztos, hogy nálad is az.

48 éves vagyok, festő. Az első kamaszkori bűnökkel megkaptam a heti áldozást. 6 éve tértem meg igazán egy mondatra: - Dicsőítsd az Urat napi 20 percet.- Megértettem, hogy az Úr dolga még az enyémnél is fontosabb. És megtaláltam az egyedüli kopásálló célt. De honnét vegyek időt imára?!

Az Úr kitolt velem. Első időkben fölébresztett fél hatkor, frissen, ami előtte soha. (Ma: vekker.) Észbe kapva leszaladtam a hatos misére, s utána ottmaradtam a csöndes üres templomban hétig. Ma - tanácsra - csak
másodnaponként. Közbülső napokon íróasztalomnál, ugyancsak hattól hétig. (Akkor még alszik a család.)

Tehát így:

1. Ellegelészem egy kicsit egy-egy festmény részletein, az album mindig nyitva az asztalomon.

2. Aztán ülök, mint egy levelibéka, és igyekszem figyelni, de nem megy.
(Megkérdeztem. -Ne légy nyugtalan emiatt. Majd. -)
Fejem tele munkatervekkel és fölkérődzött bánatokkal. Akkor sorra mindegyiket megmutatom Neki.

3. Lelkiismeretvizsgálat, nem gyakran. A bánat kegyelmét nem kaptam meg. Elnéző vagyok magammal. Avval áltatom magam, hogy én igazán soha nem akarok vétkezni.

4. A megteremtett békében már lehet hálát adni. És csoda, de a bajért, rosszért is lehet, az is Hozzá vezet. (Carothers: - A magasztalásban rejlő erő- könyve.) Mindent megköszönök, a Berlini Fal ügyét, hogy melegvíz folyik a csapból, hogy fáj a könyököm. Hogy lányom ma 200-adszor hagyta égve a villanyt a fürdőszobában.

A dicsőítő ima számomra magasabb rendű. Ott nem rólam van szó. Csak erre szűk a szókincsünk. Bár az 50. zsoltár: - Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.-

A nyelvima besegít.

5. Egy zsoltár, saját sorrendem szerint.
Ami tetszik, jól aláhuzigálom, útjelzőnek későbbi olvasáshoz.

6. Kötött ima: a legkedvesebbeket bemásoltam a Bibliám végébe. Az egyikben vagy harminc felkiáltójel van (reggeli feketekávé helyett).

-Te megerősítesz engem!-

-Nem csüggedek, mert Te vagy az én Istenem!-

-Bátran vallom, hogy a mai nap egy jó nap!-

Egy másikat csodálatos szürrealizmusa miatt szeretem:
- Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem!-
- Szent sebeidbe rejts el engem!-

7. Imaközösségünkben egy lánytól tanultam úgy belekapcsolódni az Egyház életébe, hogy az ember naponta a miseigét elolvassa. Így az Igeliturgia Naptárt a bibliámban hordom. Apropó, Biblia. Ami nekünk vagy hatvan éve nem sikerült, protestáns testvéreinknél mindig kapható a zsebbiblia. Amúgy is, a Károli-fordítás gyönyörű. Egy baj van vele, szerintem Károli bátya nem értett meg minden Pál-mondatot. Így Újszövetségnek a Békés-Dallos fordítást használom. Az kiváló. Egybeköttettem a két könyvet, mindig a táskámban. Annyira szeretem, hogy már ideje lenne elveszíteni vagy elajándékozni. Úton vagyunk, csak semmi teher!

8. Ajánlottak egy mindennapra szánt elmélkedés-könyvet: Chambers -Krisztus mindenek felett-. Kapásból elutasítottam, micsoda pimaszság. Amit a nagy egyháztanítók nem mertek megtenni, ő mindennap helyet kér az életemben. Negyedik éve használom.

9. Közbenjáró ima. Nem mindennap, bár kéne. Papok, ismerősök, Hitlerek. A betegek ügye: lehet, hogy tévedés, de én nemigen kérek gyógyulást, mert nem tudom az Úr terveit. Tulajdonképpen lehetőleg semmit nem kérek (csak hitet és szeretetet). Inkább csak hálákat adok és dicsőítem Isten működését pártfogoltam életében.

Húgom szerzetes Salzburgban. Megdöbbenve látott egy Hruscsov-portrét egy plébánián. Hogyne, mondta a pap, 17 évig imádkoztam megtéréséért, így jó ismerősöm. (Hruscsov megtért halála előtt.)

10. Ha valami vallási olvasmány igen sürgős, beengedem az imaóra idejébe.

Hát ennyi. A számozásom nem jelent merev sorrendiséget.

Amit nem imádkozom

- Elmaradtak a rózsafüzérek. Inkább csak autóvezetés közben, ha vidékre megyek. Egy ideig még Medjugorjében faragott ágacskát hordtam a zsebemben, tíz rovátkával.
- Elmaradtak a képelmélkedések. Nincs fegyelmem hozzá.
- Húgom olykor furulyázik, József Attilát szaval az Úrnak a cellájában.

- Ami baj: csöndben lenni, figyelni az Úrra nem tudok. Elalszom.
Valószínűleg az Úr fejcsóválva mosolyog rajtam.

Alkalmi imák

- Utcán, amikor tavasszal lekerül a lányokról a nagykabát: - Dicsőség neked Uram!-
- Hajnalonta, egy drinkbár előtt elhaladva: hogy itt igaz szerelmek és barátságok szülessenek.
- Mikor villamoson kamaszok hangoskodása mögött sikolt a gyámoltalanságuk.
- Ha mentőautót
- Ha részeget látok.

itthon:

- amikor nagyon megy a munka
- amikor nagyon nem megy a munka
- ha megtalálom az asztal alá begurult anyacsavart
- szobabiciklizés monotóniájában megpróbáltam a keleti - Jézus-imát-

Kötött vagy szabad ima?

A szabadon fogalmazott imában biztosan én vagyok ott, de könnyen a felületes énem. Megzavart egy kőkemény mondat: -Egyesek ima helyett felolvasást tartanak az Úrnak!- Viszont egyházunk nem véletlen hangsúlyozza a zsolozsmát. Ma több kötött imát mondok.

Általánosságban

Szeretem az égi dolgokat a földiekhez kötni. Egy paptól kértem, fűzné bele prédikációjába ezt a két szót: marhapörkölt és ceruzahegyező. Nem szeretem a gondolatismétlést (locsogást) és az udvariassági hazugságot - imában sem. Ellentmondok azonnal: a litániák gondolatismétlései például gyönyörűek.

Végül.

Még a nyelvimától sem igen leszek - ihletett - vagy lelkes, ellentétben sokakkal. Az ima nekem nem öröm. Tisztességes esztergálás. Munka. Aminek értelme van.

Váli Dezső

ui. Uram, ma kivételesen fogadd el imának, amit itt most hajnalban - fél öt óta - írok. Már mást kellene csinálom és reggelizni is szeretnék. Köszönöm. Amen.

●

1990.12. // C.02100 // Megnyitóbeszéd Szüts Miklós kiállításán, Pannonhalmán
elhangzott: 1993.02.13.

Volt egyszer egy ember. Egy férfi. Jánosnak hívták, barátai Janinak. Jókedvű fiatal volt, szerették a lányok. Vasárnaponként nagyokat sétáltak túl a városon, a fák között. Megnőtt. Megkomolyodott. Fürkészte az arcokat. Beleszeretett egy lányba, vállalták egymást. Nyitott egy kis boltot. Ügyesen vezette, de hát sok bajmolódás volt vele, este fáradtan ért haza. Jöttek a gyerekek egymás után, szerette mindegyiket. Anyagi gondok, több munka. Szerette a szép képeket, maga is festett olykor, szabad idejében.
Barátai biztatták is: fessél, Jani! Talán, ha negyven kép maradt utána.
Jan Vermeernek hívták.

●

1992.03. // C.02249c // Válaszcikkünk György Péter cikkére–
Magyar Napló 1992.02.21., nem közölték

Kérdezzük György Péter Tér/kép cikkéről
Drága Péter,

1. Az Astoriával szembeni irodaház csúnya.
1/1 Ronda
1/2 Száraz. Lélektelen. Megalomán. Szocreál. Miért nem írod meg?
1/3 Patyomkin homlokzat. Mintha háromemeletes lenne.
         Miért az üvegtorony ekkora légtere? Szép? Lötyög benne a lift.
         Hogy néz ki a tetején az az izé?
         Miért olyan nyomasztó-szűkek a folyosók? stb.
         Miért nem írod meg?

Viszont.

2. Mi a bajod ezekkel a ''kicsit zavart, de magabiztos tekintetű kifestett óvó(tt)nőkkel?'' a liftben?
         Hogy kéne nekik nézni azzal a kifestett szemükkel?
2/1 De tényleg mi bajod velük? Tisztviselők, nem szivarozó kapitalisták.
         Éppúgy alulfizetve, mint (plusz nyelvpótlék) Skála szatyorban viszik haza este a parizert, mint ti is.
        Őket lenézni félreértés.
         De sajnálni is.
2/2 Vagy netán a nyugati kereskedéssel van bajod?
         Milyen alternatíva kínálkozik?

3. És hogy állunk ezekkel a független csőlakókkal?
        "függetlenek, megőrizték mindazt, amit az (...) épületben dolgozók elvesztettek...''
3/1 Hogyan is?
         Kanálisba dobták Dunára néző öröklakásuk kulcsait.
         Fölmondtak munkahelyükön.
         Ingóságaikat szétosztották. Így most függetlenek.
3/2 Függnek ugyan a
         rendőröktől, a közterület-fenntartóktól
         az adakozóktól és a nem adakozóktól
         az esőtől
         a náluk erősebb függetlenektől
        az éhségtől.
3/3 ügyosztály (bocsánat)
3/4 A függetlenek száma igen gyorsan nő napjainkban, Magyarországon.

ölel:

Kecskemét, 92.3.21.
Szüts Miklós - Váli Dezső

●

1992.03. // C.02256/3 // Uccello, a szürrealista

MOZGÓ VILÁG

Paolo Uccello, Firenze, 1397–1475
Uccello, az angyali szelídségű, édes Uccello! A hatvanas évek elején ismertem meg. Tetszenek emlékezni? Váci utcai idegen nyelvű könyvesbolt. Rögtön balra a képzőművészeti polcok. Skira-, Knaur-, Thames and Hudson-könyvek. Soha senki nem beszélt róla, de AKI TUDTA, rendelhetett is. Das Grosse Buch der Malerei. Fél év múlva jött meg, iszonyú drága volt: 360 forint. Mesterművek a világ harminc neves képtárából, 800 képpel. Az első múzeumnéző körutamat ebből szerveztem. Így szinte egyszerre láttam Uccellótól a San Romanó-i csata három változatát: Uffizi, Louvre, London: National Gallery. Most tudtam meg, valaha mindhárom kép a Medici-palotában lógott...
Firenze. Egy háromméteres kép előtt – ha jó – már érdemes leülni. Ámulat. Mi ez? Csatakép. Hülyéskedik? K. barátom már otthon előre figyelmeztetett a rózsaszín fenekű lovakra, el ne mulasszam. Ez csatakép? Igaz, ló- és emberhullák a földön, páncélos vitézek, lovagok végső egymásnak feszülése, halálhörgés, siralom – és az egész, mint egy tizenhat éves kislány szülinapi tortája.

Mitől ilyen álomszerű mindez? Böngésszük egy kicsit. Lovak, harcosok, formák lüktetése. Kopogó vonalritmusok: baloldalon fenyegetően előrebillentve dárdák sora. Jobboldalon is, de azok más rendben. Az öt függőlegeset öt ferde, de egymással párhuzamos vonal keresztezi. A ferde dárdák hegye mind látszik (milyen világos szerkesztés!), s vonalaik rövidebbek. A tíz dárdát végül is takaros rendbe szedte. Látható külön még két dárda, akcióban, fontos szerepük van. A barna: szinte vízszintes. (Erre érzékeny a szemünk a horizont szokott vonala miatt.) Így ennek kitüntetett szerepe van. Összevarrja a kép két oldalát, a két ellenséges csapatot. Hogy ne vágja ketté a képet, csodálatosan elegáns ötlettel színe idomul környezetéhez. Két vége is: eltűnik. Összeköt és elválaszt, egészen apró, ösztönös festői ötlet, egy a sok közül. A másik harcban álló fegyver feltűnőbb. Világos színű, és nem nyugodt-vízszintes. Mire kellett? Természetesen ez is átkötő elem, a barna dárda hangját visszhangozza, és a fölfelé meredő egyeneseket ellensúlyozza. A dinamikájukat fokozza, s a lendületet mégis lezárja. A futuristák rajzoltak pár száz évvel később tíz lábat egy kutyának, hogy jobban lássék: lám, mennyire szalad... Mozgásfázisok összemontírozva.
Nézzük most a lovakat. Amire K. utalt harminc éve, az az aranyos, pelenkázni való lópopsi csakugyan szembeszökő! Rugdalózik! Piros pántlika van rajta. Róla a szem óhatatlanul (valami rendet keresve) párjára, a túloldali rózsaszín állatra téved. Majd sorra veszi a hasonló léptékű puha-gömbölyded foltokat: a fehér folt középen, ellensúlyozva a két szélső foltot. Két szürke ló a földön, rendezetten elnyúlva, mint egy családi fotó, középen a nagymamával.

A háttér. Alant a harcosok zárt tömbje – nem zavarja a táj ökológiai egyensúlyát és rendjét – teszi a dolgát;

míg mellette-fölötte békés nyári nyúlvadászat. Agárral, nyílpuskával, igazi idill. Hogy az ördögbe kerül ez ide? A barna dombvidék finom rajzú sövénykerítéssel szabdalt. A kertek-mezők lágy ívűen csíkozottak – művelési barázdák ürügyén. Csöndesen hullámzik a táj, oldva a dárdák egyeneseit. Béke, csönd. Vadászok és vadászandók: óriási méretűek, megzavarva a perspektíva törvényeit. Mintha mindössze tíz méterre lennének a harcmezőtől. Evvel is játszik? A katonáktól fölfelé meredő három fehér nyílpuska gyanúsan a nyuszira mered. Nana! És az előtér? A véráztatta föld? Nem inkább parkettának hat? A törött dárdák miért épp a reneszánsz perspektíva szabálya szerint rendeződnek, kiadva egy négyzethálós padlóminta rajzolatát? Ezt a tréfát a londoni változat is ismétli, a louvre-beli előtere viszont díszkertnek hat. Milyen térszerkesztés ez egyáltalán? A témák egymás fölé kiterítve, horizont nincs. Nem véletlen. Mikor nem látszik az ég, ha tájban vagyunk? Lugasban üldögélve! Rózsabokrokkal körülvéve. És milyen magasból nézem a látványt? Az előtér: békaperspektíva, mintha guggolnék. Átlátni ugyanis a lovak hasa alatt. A harcosok feje azonban egy magasságban, tehát őket is szemmagasságból látom, de a dombot is, a vadászokkal egyetemben. Ha semmi más eszközt nem használna a festő, már ettől is irracionális környezetben érezném magam, az első perctől. És a téri mélység ábrázolása természetes-é? A mai szemnek inkább, mert a 20. századi sajtófotókból megszoktuk a teleobjektív torzítását: a téri mélység megszűnik, a levegő „kiszivattyúzva”, a figurák, témák egymás fölött. A hegyoldal függőlegessé billen, mint egy háttér-paraván.
Az sem e világi, a fény. Nappal? Napsütés? Honnan esik a fény? Árnyék: nincs. Foszforeszkálnak a lovak, a dárdák, egyáltalán: a színek. Ezáltal az éjszakából is van valami a képben. És mégis, derűs az egész.

Jó, tudjuk. A San Romanó-i csatában állítólag egy halott sem hullott. Ez lenne a kulcs a derűhöz? Aligha.
Nézzük csak meg a Londonban őrzött Szent György-ös képet! A galádul elrabolt szűz, előnyösen profilból ábrázolva, hibátlan redőzésű selyemben. Ne firtassuk, rabláncon van-é, avagy ő tartja pórázon sárkánykáját. A szörnyeteg agonizálás közben mindenesetre ügyel farka esztétikus vonalrendezettségére... Élet-halál harc franciakertben, a pázsitra mindenki ügyel. A gyermek-harcos indulatát a feje körül bodorodó felhőcskék emelik ki...
Gyönyörűséges kép! A színek. A rajzossága. A ritmusok, minden. Zavarnak a következetlenségek, a talányok? Nem. A kép jó. Uccello elmondja a kép meséjét – az egyiken lovagi harc – nyúlvadászat, a másikon legenda –, és mellé elmondja a véleményét is. Miről is? Mindenről. A világról, hogy milyen a közérzete. Hogy nem veszekszik Uccellónéval.... Ámbár lassabban, a dolgok (és festők) nem egészen ilyen egyszerűek.

Mi ez, ha nem szürrealizmus? Hogy a világ különös, enyhén szólva?! M. barátom mondja a minap, meg kellene már egyszer valakinek írnia, hogy az egész szürrealizmus-találmány egy egyetemes csacsiság. Miért kellene nem összetartozó elemeket összehordanunk egy képen ahhoz, hogy bemutassuk a világ abszurditását? A világ, ahogy van, nem elég különös?! Csakugyan – teszem én hozzá –, hiszen hátranyúlok a telefonhoz, húsz másodperc, és egy barcelonai múzeumigazgatóval beszélgetek, aki szintén íróasztalánál ül. Nem kell ehhez boncasztalon felejtett esernyő csendélete. Tűnődöm, hogy van a dolog ezzel a szürrealizmussal. Igaza van M. barátomnak? Nem tudom még. De azt tudom, hogy az ember egy olyan gép, mely rosszul programozva olykor hibátlan, sőt nagyszerű eredményt produkál. Akár lepkeszárnyú sárkányt. És ettől egy irányzat még lehet teljesen téveszme.

Ízlelgetve a tételt, elővettem Dalí képét: Hat Lenin-kép egy zongorán (1931). Talányok sora. Zongorabillentyű fölött hat Lenin-portré, kottafejek féregként mászkálnak a kottapapíron, a figura hátára asztalkendő van gombostűzve. (Láttam múzeumát a Pireneusokban, sírni való.) Hogy mélységei alighanem sekélyesek, ettől a kép még jó is lehetne. De nem az. Profi munka, meg van festve, de csak egy szakillusztráció a nem tudom mihez.
Vagy csak én undorodom, merthogy a világot egy ronda, hideg helynek mondja? Lehet. Nem hiszem, soha nem hittem, hogy a középkor világa, Uccellóé, boldogabb volt. Akkor a pestistől féltek, anyáink a bombától. Nincs különbség.
Mindenkor ránk van bízva, hogy sorsunkból győztesen kerüljünk ki, hiszem, akkor is, ma is.
Tíz éve pár napig hajóztam, Norvégia oldalában, fölfelé. Egy délelőtt ronda vihar volt. Az üres társalgóban, egyedül, mintegy érintetlenül a hajó erős hánykolódásától, egy (szőke) egyetemista lány tanult, órákig: orvosi anatómiát. És keze közben zavartalanul járt: pulóvert kötött (remélem, a kedvesének). Erre emlékeztet Uccello. Én őrá szavazok.

●

1992.04. // C.02256/4 // Tornyai kontra Czóbel

MOZGÓ VILÁG

Nyomasztó emlékem az a bizonyos Tornyai-kiállítás a Nemzeti Galériában. Újságszenzáció volt valamikor a nyolcvanas évek közepén – a fölbontott műterempadló alatt több száz képet találtak, szakszerűen csomagolva. Aztán fény derült az ügy hátterére. Az özvegy valami örökösödési vitába keveredett. Ő volt birtokon belül, féltette a képeit, és így oldotta meg a dolgot. (Egyszer megírhatná valaki a festőözvegyek történetét. Állítólag az MSZMP KB tagjai, beleértve Aczél Györgyöt is, minden földi halandó közül csak tőlük rettegtek.)
A Nemzeti Galéria jókedvűen – és hogy jelezze fürgeségét is –, az anyagot szinte rendezetlenül, mintegy „in situ” mutatta be. Szaladtam hát én is. Jó képek, egész jó képek. És aztán az a bizonyos nagy széria. Lemezre festett, egyforma méretű, 40-50 centis olajképek tucatjával, variációk. A téma, a kompozíció szinte azonos: ég, horizont, alatta a róna, 50, 100 darab?! Kidolgozott, befejezett munkák. Befejezett? Majdnem. Ez a fájdalmas és az ijesztő is a történetben. A kompozíció átgondolt, színek a helyükön. A képek az évszakot, az időjárási helyzetet is hűen érzékeltetik: viharfelhők vagy békés alkonyat. Atmoszférájuk van. A kép már kép. Vagy mégse? És itt álljunk meg egy pillanatra. Sok festő beszél erről a percről. Amikor a festékből kép lesz. Bernáth Aurél ezt úgy fejezi ki, hogy amikor megcsendül a kép. Megszületett.
És akkor kezdődik az aprómunka: a keresgélés újabb fázisai. Egy jelentéktelen színfoltocskát ötvenedszer is átfesteni. Bírja-e a festő szusszal, fegyelemmel, minden ezen múlik. Ha az ember végigsétál a Műcsarnokban egy Tavaszi Tárlaton, a képek 70 százaléka ezen bukik el. Hogy végül is ki mennyit kínlódik egy kép sarkával, ez legtöbbször titok marad.
Az aprómunka, a keresgélés. Számomra erre a legcsodálatosabb példa alighanem mindig is Czimra Gyula (1901–1966) marad. A Galéria akkor még a volt Kúria épületében lakott. Döbbenetes emlékkiállítás. Emlékszem, az ajtóban találkozva, csak dadogni tudtunk erről egymásnak Kokas Ignáccal: micsoda festő! Ő is akkor látta először. Mit tudott ez a festő? Mindent. Nem mondhatni pedig, hogy témagazdag volt. Szobabelső. Szobák, üres műtermek. Félig nyitott ajtó, festőállvány, egy korsó a földön, semmi. Fölrajzolja a témát ceruzával, majd a térközöket kifesti? Mint a gyerekek a kifestőkönyvet. Megnézi, úgy ítéli, nem történt semmi. Nem jó. S akkor elkezdi a színeket keresgélni. Át- meg átfesti a foltokat. Rétegek egymáson, szinte relief már a felület. A ceruzavonalak eközben érintetlenül maradnak (a kompozícióban bízott), de egyre mélyebb árkot képeznek. És aztán egyszer csak megvan, megtalálta. Azt a lehelet-egyensúlyt a színek között, amit nem lehet soha előre kigondolni. Amikor megcsendül a kép. Nem mindig sikerül, persze. Kirakták vázlatlapjait is. A tizedik... a huszadik... már majdnem jó... és megvan. És akkor elölről kezdve az egész a nagy képeken...
Paul Kleere is igen jellemző az aprómunka. A hihetetlen gazdagon végigmunkált felületek.
Igaz, ő inkább játszott, technikázott. Gyakran használta a véletlent.
Szeretett pepecselni különböző, például egymást taszító nyersanyagokkal is.
Sokat dörzsölt, visszaitatta a hígan föltett festéket.
Egyszer azt mondta: szeretne eljutni a nagy képméretekig, gyakorolja is magát, de nemigen megy a dolog. Azt hittem, affektál. Nem. A képfelület ilyen aprólékos, minuciózus megmunkálása léptéktelen és talán értelmetlen is lenne méteres képen.
Még egy gyönyörű emlék a keresgélésről, egy megrendítő példa. Vagy 20 éve láttam a Szentendrei Múzeum folyosóján. Tán 20 centis ceruzarajz Czóbeltől. Amennyire emlékszem, a rajz egyetlen témája egy X lábú kerti pad, elölről – kissé oldalról nézve.
A képen egyetlen dolog történik, nevezetesen, hogy Czóbel nem tudja a pad lábát megrajzolni**.
Próbálgatja – radírt nem használ – egy kicsit ide, kicsit oda, padláb helyett vonalak tucatjai.
Semmi szégyenkezés, a világegyetem az ellenfelünk, a vonalak harsogók.
És nem sikerül megtalálni a végső megoldást, marad a „folyamat-ábra”, a kínlódó, dühös vonalhalmaz. És evvel győzött. Földrengésszerű rajz.
Nem minden festő ilyen keresgélő alkat. De a kivételek ritkák. Vegyük Farkas Istvánt. Századunk egyik zsenije.xxx
Hatvanas évek, Kiscelli Múzeum: Találkozás a temetőkertben. A kép atmoszférája és halálszaga. És valami különös fanyarság. Hogy ez miből ered – egyebek mellett a technikából –, azt jóval később, már a Kecskeméti Képtár állandó kiállításán vettem észre. Vörös asztal körül.
Sokszor üldögéltem a kép előtt. Csoda, kinyilatkoztatás. És közelről: pimaszul hanyag mázolmány.
A lecsöppent festékfoltot otthagyja. (Az akkor még nem volt divat.) Ha túlszalad egy lendületes vonal, nem bánja; ha mellényúl, úgy hagyja... hihetetlen. A fatábla itt-ott kilátszik, és láthatóan nem gondos mérlegelés következményeként. Viszont a színeinek borzalmas ereje van – időnként tényleg borzalmas. Hihetetlen indulat.
Térjünk vissza a Tornyai-sorozatra. A kép megvan, akár bekeretezhető.
Valami, valami apróság még hiányzik, egy leheletnyi módosítás, de elmegy.
Nem baj, vegyük elő a következő táblát, majd azon talán sikerül.
Hányszor csaptam be magamat így én is!
Iszonyú nagy kísértés, ha – mint nála is nyilván – sok egyforma méretű lemez van előkészítve. Elég egyetlen próbakeret, óhatatlanul sorozat lesz belőle. Pontosabban: variációk. És az egész alig ér valamit. Egyik sem megoldott. Hogy mi a különbség a Czimra-vázlatok és Tornyai képei között? Czimránál az „addig innen el nem megyek” feszítettsége, iszonyatos küzdelem a hibátlanért, a legjobbért. Tornyai pedig ernyedten elővesz egy új lemezt.
Pedig lehet, hogy az egész gondolatmenetem tévedés. Esetleg elfogultságom félrekormányozott? Hiszen százszor és még többször átéltem, mennyire nincs semmiféle egyedül üdvözítő módszer a művészet világában. És ez alighanem az asztalosságra is érvényes. Hogy Watson vagy ki, a DNS-molekula megtalálója állítólag főként csak teniszezett. Bár Goethe erre azt válaszolja, hogy lusta zseni nincs. Számomra Szinyei legjobb munkája az a kis gyönyörű hevenyészve odavetett olajvázlat, a Hinta. Mi hát a különbség? Tornyai ernyedten félbehagyja. Talán ez. Vagy mindez csak őreá vonatkozik?! Hogy néki folytatnia kellett volna?! Lusta volt, gyenge? Vagy egyszerűen: ez volt tehetsége határa?
Miért nem vette később újra elő őket? Egy fél év múlva? Hiszen el nem adta, hagyatékban maradtak. Vagy nem látta a minőség fokát? Esetleg többé feléjük sem nézett, nem is akarta látni őket, elpusztítani pedig nem volt lelkiereje?
Vagy csak halogatta a dolgot?
Nem tudom.
És végül is semmi tanulságot nem lehet a balesetből levonni?
Nem tudom.
Nekem figyelmeztetés marad.

**2026.05.05.
Két éve megtalálták nekem, ezt a szentendrei Czóbel-kiállítást 1966-ban láttam.
A rajzot két éve egy kutatási engedéllyel rendelkező jó ismerősöm
kérésemre kereste, és meg is találta a Nemzeti Galéria raktárában.

Emlékeimben a lényeget nézve nem tévedtem. Gyönyörű rajz.
Az persze tévedés, mert rettenetesen tudott rajzoni, láttam fiatalkori súdiumát.
Rejtély, hogy a későbbi, főleg női figurái anatómiailag mért olyan hibásak.
Nem értem, egészen odáig, netán szándékosan.
Erdei út paddal 34,8x32 cm. papír, MNG tul. Leltári szám 1954- tehát korábbi

●

1992.05. // C.02256/5 // Morandi

MOZGÓ VILÁG

1991 májusában itt volt a pápa a Hősök terén. A 20. századi művészet egyik pápája, Giorgio Morandi (1890–1964) majdnem negyven csodaképével, a Szépművészeti Múzeumban. Mikor a kiállítás megnyitása után öt nappal, véletlenül tudomást szereztem a dologról, s lihegve felhívtam barátomat, M.-et, tréfának hitte: „És mellesleg éppen nálad teázik...?!”
Aztán láttam néhány szürke plakátot is. A Morandi mellett kiállított édeskés szobrásznak színes fotóval illusztrált plakát jutott. Mikor negyedszer néztem meg a tárlatot, éppen lehetett katalógust kapni.
Ugyanez a kiállítás a New York-i Metropolitanben világszenzáció lett volna.
Nagyon szeretem. Rendkívül furcsa a pályája. Diplomája után egy évvel, 1914-ben Bolognában 13 képpel szerepel, ami között van néhány „üvegcsendélet”. Alig két évre rá, 1916-ban megfest egy olajképet, ami üvegpalackokat és üveg gyümölcstálat ábrázol; ez már főmű. xxxÉs életművét ismerve, nyugodtan festhette volna húsz, harminc, sőt negyven évvel később is. Tehát 14-ben – ha nem korábban – festette első üvegpalackos csendéletét: majd éppen ötven évig ugyanazt a témát!
Ha létezne ez a fogalom egyáltalán: semmitmondó téma, hát ez az. Ötven évig egy asztallapon négy-öt üveg ide-oda tologatva. Kitérő a pályán, ha annak lehet nevezni, ennyi: a tízes évek elején a kubizmus, a tízes évek vége felé pedig a metafizikus festészetnek nevezett csacsiság szele megérinti őt is – illetve palackjait. Időnként fest egy-egy – szerintem jelentéktelen – tájképet. Kortársai közül sokan úgy ítélték monomániás témaválasztását, hogy evvel jelzi visszavonulását az egyre inkább terjeszkedő fasizmus elől. Ezt egyébként nemrég még a Magyar Képzőművészeti Főiskolán is így oktatták. Csakhogy 1950, 1960 – Morandi nem változik semmit. Ennél nagyobb bátorságot...!, vagy éppen a megtalált kincset félte lecserélni a bizonytalan más-ra?! Talál egy témát 24 évesen. 26 éves korától ez a megkezdett széria tele van remekművel. Tárgyait valamelyest cserélgette. Beállított csendéletekről dolgozott. Tavaly láttam végre egy olyan vele foglalkozó albumot, amelyben műteremfotók is voltak. A palackok és ládák zsúfolva modelltárgyakkal. Nem változtatta viszont a képméreteit, szinte mindig megmaradt a negyven centi körül. És maradt a kompozíció is: a tárgyak, egy horizontvonal, ami igazából az asztal túlsó éle, mögötte falmező, legtöbbször még csak árnyékkal sem bontva. Nézzük meg 1957-ben festett Csendélet című képét! Falmező, kerek vagy talán ovális asztallap, öt összetolt tárgy kettős sorba rendezve, családi csoportképként. Elsőként színeivel hat. Az a halvány okker és a világoslila folt együttese egy tengerparti napsütötte föveny békéje. A csendélet darabjai is lágy pasztellszínek, egyensúlyozva egymást. Van bátorsága a fehér palackot középre állítani. Kompozíciója már nem is lehetne centrálisabb. Ahol elkezd a kép különössé válni: a tárgyak kontúrvonala igen rafináltan szerveződik. A fehér üvegnyak vonala pontosan fed két mögöttes kontúrt! Észrevétlenül furcsa. Az sem feltűnő az első nézésre, hogy a tárgyak irracionálisan egymás terébe hatolnak. Annyira azt látjuk csak itt is, amit tudunk! Pedig itt az öt üveg: egyetlen szobor! Még hangsúlyozza is: a cserép és az üvegek tetejei egyetlen vonallá rendeződnek. Méghozzá jó szobor! Mikor Brassaï fotózás közben letörte Picasso Ember báránnyal című szobrának egy darabkáját, a kinyúló báránylábat, Picasso önkritikusan megjegyezte, hogy egy szobrot a hegyoldalon le kell gurítani, és ami megmarad, az lesz az igazi. A Morandi-kép igazi „szobor”.
Ecsetkezelése bámulatos. Egy tisztességes céhbeli mit tenne egy ilyen pici – negyvencentis – kép hátterével? Elindulna fölül a kép szélénél egy hidegebb sárgával, mondjuk. Lefelé haladva kis narancsszínt bele, majd az ellentét fokozása érdekében a lila találkozásánál hidegebb – okkeresebb – sárgává válna. A kép sarkainál a sárga elsötétedne egy kicsit – ezt Rembrandt óta mindenki így csinálja –, hogy a néző a látványt ne önkényes kivágásnak érezze, kimetszve a világból, hanem zárt egységnek. (Nézzük meg ilyen szempontból az elmúlt századok portréit! Még a fotósok is használják!) Ezenkívül: változna a háttér sárgája a tárgyak közelében is, idomulva vagy éppen ellenkezve. Csábít egy ilyen felület spachtlival (festőkéssel) való megmunkálásra is: a domináns, kikevert alapszín után az ember még belekotor a paletta egyéb színkeverményei közé is egy kissé... nem nagy gyakorlattal is gyönyörűség, a véletlen szerint is szerveződő-szövődő gazdag felület képződhet. S mit tesz ezzel szemben Morandi? Itt, és igen gyakran egyebütt is, a következőket: kikever egy igen egyszerűnek nevezhető világossárgát – fehér, fekete, sárga és okker tubusokból, ha jól látom. És – akár egy sámlit mázolna le – végigszalad a felületen. Még reprodukciókon is kivehető az egyenetlen vastagságban, megmunkálatlanul fölhordott festék. És az ecsetjárása? Mit lehet egy bontatlan síkfelülettel kezdeni? Végigmenni rajta függőleges vagy vízszintes ecsetvonásokkal, szép rendben. Van Gogh talán örvényekből festette volna végig. Seurat pontokból állította volna össze a felületet. S itt: semmi párhuzamosság, rend, hanem elképesztő összevisszaság. Egyenes húzásokból félkörökre vált, mintha unná a mozdulatsort, legalábbis a látvány oldaláról nézve a dolog semmilyen formában nem indokolt. És külön illetlenség: a háttér ecsetrajza a tárgyak közelében azok körvonalát kezdi követni. Ez a darabosság sokszor a tárgyak színfoltjainak megmunkálására is jellemző. Jól lehetett ezt most a múzeumban látni, az eredeti képeken. És azóta nem tudom megfejteni, miért nem zavaró ez. Egyvalamit találtam erre vonatkozóan, a színharmónián kívül: a színhatárokkal különös gonddal bánik. (Kontúrvonalat akartam mondani, de hát azt nem használ.) Itt, határhelyzetben, ecsetjárása szinte rebbenő félénkké válik, mintha óriási feladat lenne azt a korsót pontosan megrajzolni. Mintha nem tudna rajzolni (ördögien tud). Az egyenesek is: kis kisiklások, félkörök, öblök vannak elbizonytalanítva. A tárgy ettől lebegőbb, nem konkrét. És: messzibbre kerül tőlem. (Húzzuk meg gondolatban ezeket a vonalakat egy lendületes, fekete ecsetvonással. Van ilyen a világon elég. Fernand Léger. Akármit fest, arasznyira van tőlem.)
S mindezt általában à la prima technikával, vagyis az egyszer lekent foltra többször már nem tér vissza. A Szépművészetiben megnézve most (Európa képtáraiban egyébként szinte nem látni tőle munkát, Olaszországban vannak, és rengeteg magánkézben), a festés előtti fölvázoló ceruzarajzok sok helyütt kilátszanak, s a vászon fehérje is ki-kivillan. Mindebből pedig az következik, hogy még a nagy festők között is hihetetlen színérzéke volt. Csontváryról mondják, hogy óriás vásznait elkezdte festeni a bal alsó sarokban, és befejezte a jobb felsőnél. Meg kéne nézni, én nem hiszem. Ember ilyet nem tud megtenni, hogy több száz színfolt azonnal „üljön”. Még Morandi egyszerű szerkezeteinél is emberfeletti teljesítmény. S milyen eszköztelen! Gondoljunk csak bele, semmi rendkívüli, feltűnő ötlet; csöndes és természetes, mint egy csokor virág.
Vagy nézzük a 31-ben festett képét: Kagylók és gyümölcsöstál. A kép ilyetén szervezése ritkább nála, tárgyak csatárláncban, kartávolságra. Három és fél darab. (Hogy valamit félbe lehet vágni, alighanem Bonnard-tól tanulta. Utrillónál is előfordulnak belógó faágak, ez-az, de nála más a helyzet. Ő sokszor fotóról, sőt kommersz képeslapról festett.)
Különös tárgyak ezek! Szerencse, hogy a címben megnevezi, én ki nem találnám azokat a mágikus értelmezhetetlen amorfokat! Megint csak nem megmunkált, megformált felületek, nem érezzük anyagukat, domborulataikat. Határozatlan alakú színfoltok. De ilyet nem lehet kitalálni! (Tessék végignézni a Knaur-féle Absztrakt lexikont!) Sugallja, hogy ez „valami”, akkor is, ha nem értem. Minden műalkotás befogadásának első fázisa: „ez valami más” – elbizonytalanít. Miben? Biztonságomban, hogy értem, tudom a világot. Magamat. Csak ebből az elbizonytalanodás-pozícióból lehet valakit továbbvezetni. Kézen fog, gyere, ez valami más. VAN MÁS IS. A láthatónál, érthetőnél messzibb rendre utal.
Pilinszky azt mondja, hogy a szakrális művészet tautológia, szóismétlés. Minden művészet az, ugyanis.
Ez is.

●

1992.06. // C.02256/6 // Czóbel Béla felesége

MOZGÓ VILÁG

A szentendrei Czóbel Múzeum legszebb képei az alagsori szárnyban látható három kis Modok Mária-kép.
Ez a henye mondat némi magyarázatra szorul. Persze hogy Czóbel a jobb festő – általában –, és életműve, persze, sokkal fontosabb. Csak a múzeuma... Ugyanaz a baj vele, mint a legtöbb egyszemélyes szentendrei múzeummal. Meg nem csak szentendreivel: tavaly Spanyolországban is láttam hármat, azokkal is ugyanaz volt a gondom. Mire kiderül a művészről, hogy elég fontos ahhoz, hogy múzeuma legyen, a képek már reménytelenül szerteszét. (Más kérdés, ha érdemtelenek kapnak múzeumot: Kovács Margit, Kmetty.) A szinte megoldhatatlan probléma kezelésére kétféle válasz Spanyolországból: Barcelona városa a nagy kibékülés után több változat mellett egy leírhatatlan szépségű középkori gótikus kereskedőházat ajánlott föl az óvárosban az öreg Picassónak. De 15-20 teremnyi Picassót vásárolni bele – ehhez nemhogy a város, de a Közös Piac pénze se lett volna elég. Megszerezték valahogy a Las Meninas-széria egy részét, gyönyörű darabok vannak benne, de ez csak kétteremnyi. Valami még kellett... és kitalálták, hogy ők egy Picasso-zsengék Múzeum lesznek. Gondolom, így történhetett. Első terem eleje: iskolai irkák firkákkal. Ezeket alighanem az öregúr őrizhette eddig. S folytatódik a kék-rózsaszín korszak előtti – értők számára hihetetlenül érdekes – fiatalkori stúdiumokkal, kompozíciókkal.
Tehát találtak egy szériát, illetve kettőt, ami nem szóródott szerteszét. Még aztán ide került a Sebartes-gyűjtemény is, ez-az.
Egy másik megoldástípus az északspanyol kisváros esete Dalíval. Gyönyörű házra szintén futotta, ahol aztán – gondolom – körbevezették az agg mestert, hogy uram, ide azt csinál, amit akar. Nos, nekilátott. Nem remekművek. Annak alapján, amit a múzeuma számára festett, Anna Margitról se derülne ki, hogy festő, meg valami panoptikum is van ott az utolsó szobában... (A legjobb Anna Margit-képeket most még össze lehetne szedni.)
Czóbel is élt még múzeuma avatásakor. Adott pár képet, persze. (Fél életét Párizsban élte, évtizedekig a Galérie Zakkal volt szerződése.) Adott az állam is – ami volt. Gondolom, vettek is néhányat – amit lehetett. Ennyi sikerült. Czóbel az itt láthatónál ötvenszer jobb festő. Egy jó album vagy oeuvre-katalógus szükségeltetne legalább emellé.
Modok Mária csendben élt férje, Czóbel oldalán. A legenda szerint kizárólag párja elrontott vásznainak hátoldalára dolgozott. Még találkoztam vele, még dicsértem képét, még látta mappában vitt néhány képemet Szentendre végi házukban. Hamarabb meghalt, mint férje. Elillant, eltűnt, nem emlegetik, senki nem tud róla... Az a néhány kép az oldalteremben, férje oldalán, semmi több... Az viszont ámulat. Nem tudom, mennyit festett, mennyi közepeset, mennyi gyengét, keveset, sokat? ...ezek remekművek. Szívesen elmerengenék most a labdát tartó kislány képén vagy a szentendrei dombra fölfutó utcáján, de teljesen szétfolyna kezem közül a téma. Maradjunk három tengerparti csónakos képecskénél, gyöngyszemek a magyar piktúrában. (Magyar? De erről később.) (Volt alkalmam alaposan megnézni őket, mert a fényképezőgépem zárja körüli kenőolaj a kemény téli úton a csomagtartóban megdermedt, s ezért csak a harmadik kiutazáskor sikerült használható reprodukciókat készíteni a képekről.)
Magam előtt vannak most az íróasztalon a fotók, ezúttal fekete-fehérben. Majdnem semmitmondók. Vegyük az Öböl V. -öt, ami valamivel jobban proporcionált. (Mármint színek nélkül is.) A partot megjelenítő sötétebb formák – öbölről van szó – mintegy harapófogó formát alkotnak, ami rendjén is van. Előtérben, középen körbeölelve három csónak leegyszerűsített formája. Méretük, még rajzuk is meglehetősen belesimul a környezetbe; a táj részei. A fölső térfél a víz és az ég csíkjai. Eddig a dolog maga a semmitmondás. Nem feszül, nem dobog a szíve – elterül, mint a Nagyalföld. Van neki egyensúlya, a jobb fölső sarok világos púpját megtartja a bal oldali alsó aszimmetrikus világos folt. A centrumban a sötét formák enyhén torlódnak.
Hanem a színei! Mivé válik a színei által! A valót az álommal így keverni! A világegyetem nem egyszerű, tudom, egyszer láttam a Pilisben zöld eget, csakugyan. Itt az ég és víz kék, rendben van. De az öböl vize rózsaszín, elvágólag. Ez mi? A kép témája. Párbeszédben a mellette-okerrel. Annyira fantasztikus harmónia – pontosan megtalálta –, hogy elfelejti a foltok eredetét: föveny-víz. Nem föveny, nem víz, függőlegesbe forduló festékfoltok, tökéletesek. Nincs faktúra, anyagszerűségre utaló gesztus, nem is kell.
A csónakoknál visszatér a földi világ. A fogalmak, a mondanivaló. Kharón ladikja, meg minden. Szép sötét folt. Partra vetve, halála előtt farokuszonyával csapkod még egy kicsit a kilométeres horizont szenvtelen közegében. A jobb oldalon föltorlik ugyan egy szikla-forma, sötét az is, mintegy szimpátiáját kifejezendő. Kapcsolatot teremt az emberi – épített – és a szervetlen természeti formák között. Kicsit fenyegető is, mint egy sírkő. Belső oldali íves sziluettjével segít a kép sarkán átvezetni a néző tekintetét. (Ha tudná, szégyellné.) A festő még egy helyen lép ki feltűnően a fogalmi világból, bár lehet, hogy ennek is van valami természeti alapja. A horizont alatt jobbra feltűnő kék szín teszi, itt tengerebb lett a tenger. Rímel a csónakokra, s bár a színe megzavarja a perspektíva törvényeit, „kicsi” mérete az igen távolit érzékelteti. Megint egy kétértelműség, az absztrakció két – távoli – fokozata, egyidejűleg. Minden igaz mű ezt teszi: kibillent világodból: van valami más is...
Ebből a szempontból az Öböl IV. egyértelműbb. Nem reális térre utaló foltrendszerére rápillantva, hirtelen a zseniális Vaszkó Erzsébet jut eszembe... Az előtérben fekvő csónak leírható ugyan valós térbeli környezetbe képzelve: parton fekszik, billent, erős rálátás. De bal szélén, középen, a karcsú álló háromszög forma? A jobb fölső sarok geometrikus idommal való lezárása? Nem tudom, nem játék-e a fogalmakkal, de nekem rendetlensége az érintetlen természet spontaneitását, szórt formai rendetlenségét sugallja. És most – csak most – ezt is megnézem színesben. Lágy pasztellszínek, természetvízió. A horizont-dolgot itt továbbra sem értem. A fölső harmadban fut, de képtelenül tört vonalban. S fölötte akkora formák, amik térbeli helyzetét – itt is és megint – teljesen megzavarják. S e foltok színei is! A természet (a levegőperspektíva) nem engedi, hogy a távolban intenzív színeket vagy igen sötét foltokat lássunk. Tehát ez az erős szín, a halványokker az orrom előtt van. Homokszínű. Homokpart. Vagyis csak arra utal.
A sötét jobb fölső sarki geometrikus formánál fölszisszenek. Olyan, mint egy Petőfi-versben a csattanó. Agyonüti a végtelen oldott-puha álmát. Itt vagyunk, kérem, és nem ott, itt akarunk valamit mondani.
Remekművek.
Semmit – számomra csakugyan semmit – nem von le értékükből, hogy Braque-utánérzések. (Mutatok tőle is kettőt.) Csak ennyiben kérdőjeleztem meg – fölöslegesen – magyar voltukat. A legjobb helyről kölcsönzött témát. Jó lenne tudni, mikor festette őket. Bár mindegy...
Braque, gyanítom, kissé unva biliárdasztalos, zongorás, énekesnős boldogságát, elég korán elkezdi az öböl–halászcsónak témáját. Kezdetben lágy, elegáns ez is. Ahogy öregszik, válnak a csónakok halálhajóvá. Mint egy kastély titkos szobáját, úgy szeretem ezt a sorozatát. Ilyen fegyelmezetten kell megöregedni?! Ilyen méltósággal?! A formák félelmetesek, de rendezettek, értelmezhetők. A Bárkák a parton kép közepén a szikla kontúrvonala még játékos is, puha szabályos hullámvonal. Evilági.
Mostanában a magyar – Modok – változat közelebb áll hozzám.

●

1992.07. // C.02256/7 // Utrillo szomorú volt

MOZGÓ VILÁG

Az én generációm Herbert Read A Concise History of Modern Painting könyvén nőtt föl. 1960 körül került be Magyarországra. Mohón ittuk minden szavát, illetve ábráját, hiszen nyelveket nem tudtunk. Akkor még nekem is gyönyörű volt benne minden. Múltak az évek, főiskola, 1965, harmadévesek voltunk, művészettörténeti előadáson szóba került a könyv. Boldogult Újvári Béla adott elő, akit az ötvenes évekbeli szobrászi és lektori tevékenysége miatt egy (legalább egy) szakma gyűlölt, tanárnak kiváló volt. (S bár az egész modern festészetet két előadásban elintézte, első absztrakt képeimhez értőn és megértőn szólt hozzá.) Szóval egyszer fölhorkant Readre: „És Utrillót kihagyta a kötetéből, csak mert ábrázoló...!”
Most feleségem könyvtárából előbányásztam a kötetet. Már el tudom olvasni. Névmutató: Utrillo. Tényleg, csak az előszóban beszél róla, ekképpen: Klee szerint nem a látottat kell megfesteni, hanem a festő dolga „láthatóvá tenni” (mármint a belső valóságot), majd arról, hogy ő a kötetében ezt a mércét használja. Utrillo pedig LEfestette a világot, és ezért őt kihagyja.
Hogy is van ez? Pedig okos embernek kellett lennie ennek a Readnek, hogy ilyen vastag könyvet tudott írni... Hol is kezdjem?

Húsz éve valahol vendégségben ültünk, nem nagyon figyeltem, szomorú voltam. Szemem a könyvespolcon kalandozott – ma már talán nem tenném meg –, leemeltem, s belemerültem egy Utrillo-albumba. Tízes évekbeli, korai művei; átléptem az ő szomorúságába, és már boldog voltam. A nyájas olvasó és a magam kedvéért is most ez egyszer megpróbálom szavakká formálni e megfestett fájdalom mibenlétét. Témái? Századelős párizsi utcák, Montmartre. Ebben önmagában nincs semmi. Semmi nosztalgia, ez neki jelen idejű, valós látvány. Egy- és kétemeletes házak, házsorok, olykor dombnak föl. Nézőpontja: az utca közepén áll, s nézi a végét. Reneszánsz perspektíva, szabályosan. A közeli, jobban megrajzolt házak sem különösek, nincsenek is annak kezelve. Világos, meszelt falfelületek, elnagyoltan, s az ablakok sötétebb foltjai. Az ég és az úttest két háromszögű foltja középtónusú. Ebből világít ki egy-egy fehér falfelület. A távolabbi dolgok – szintén a perspektívafestés szabályai szerint – bizonytalanabb körvonalakkal; elmosódott színek és foltok, középtónus. De minden utcája egy kicsit kivezet a világból. Ettől lenne...?
De nézzük tovább. Jellegzetesek sötét-világos foltritmusai. A legnagyobbak a házak kockái. Majd az ablakok foltjai. És amikor a legkisebb nagyságrendbe lép át, foltritmusok helyett vonalritmusok jelennek meg, zsalugáterek, kerítések párhuzamosai. És itt egy átkötés: a távoli ablakok már sötét, függőleges ecsetvonás-ritmusok.
A látottból indul ki, de a tudottat festi, meglehetős önkényesen. Ugyanis, bár nem feltűnő, de teljesen szabadon válogat a látványelemek között, mikor mire van szüksége. Egy ablak foltja, egy ablak kerete vagy a körülötte futó vakolatcsík váratlanul hangsúlyossá válik. Ez annyira megváltoztatja a természetes súlypontokat, hogy (gyanítom) nem volt szüksége a látvány átalakítására a vásznon. Nem csalt. Amúgy is témaválasztása, komponálása semmi különös, közönségesnek mondható. Tudjuk, gyakran fotókról festett. Leírták róla, hogy fölfedeztetvén, némely montmartre-i kocsmáros festéket és képeslapokat tartott a pultja alatt, hátha ma éjjel is betéved az ifjú Morisz, az alkoholista, s majd megint csak képpel tud fizetni.
A látvány felől nézvést én csak két különöset találtam. Az egyik, hogy figura alig van, főleg korai munkáin, később is inkább csak a távolban, elnagyoltan, majdnem mindig hátulról. Valószínűleg nemcsak nem szerette az alakokat a képen, de nem is vállalta a megfestés keservét. (Nem tűnik ügyes kezűnek.) Ettől az utcák kísértetiessé válnak. A másik egy huncutság. Az ég sötétebb, mint a házfalak fehér fala. Ez ugyanis nem igaz. Illetve igen ritkán. Számomra mindig meteorológiai ünnep, amikor előttem-fölöttem sötét felhő, de a hátam mögött napfényes az ég, fényt adva a felém néző házfalakra. A látott ég ekkor nem végtelenség, fénytömeg, hanem plafon, ettől a világ szobabelsővé válik. Ez lenne Utrillo titka? (Bocsánat a közhelyes fogalmazásért, de csakugyan ezt keresem ezúttal.) Talán ez is. De mi köze az enteriőr-hatásnak a szomorúsághoz, ami minden képén átvérzik? Nem következik egyik a másikból. Nem találom. Elemezhetetlen? Hiszen valljuk be, amúgy sem – te sem, én sem – úgy nézünk képeket, hogy elfacsarodik tőle a szívünk, ugyan hogy csinálta...?!
Próbálkozom tovább. Kompozíciói nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Arisztokratikusnak mondhatók. Ott sűrűsödnek a formák, ahol indokolt, a látványt természetesnek tudja velünk elfogadtatni. A képek előterében néhány nagyobb forma, a centrum felé kisebbedő, tehát sűrűsödő foltok. Világosan tagol, nincsenek titkai és váratlan fordulatai.
Nagymamáink falán számtalan utcakép, hasonló felfogásban, nála bravúrosabbak, sokszor. De ilyen atmoszférát csak egyetlenegyszer láttam, Jeney Zoltán rajztanár (még anyámnak udvarolt) A haldokló Tabán című képén. Talán a téma miatt: házak bontás előtt. Annak is sötét ege volt, kihalt utca. De mi az, amit általában érzékeltetnek ezek az utcaképek? A város magabiztos nyüzsgése. A civilizáció fölkínálkozása. Szellős tágasság, biztonság, házfalakkal óvva. Az elvegyülés öröme. Libériás szolgáink sorfala: házsorok. Csillogások. A sétálás langyos ritmusa. De milyen ez a Rue Norvins? (Most segíts, Esterházy Péter!) Szomorú. Nem megy. Ennél többet nem tudok.
Próbáljuk más oldalról. A csodás kezdet után mindnyájunk fájdalmára a mester a tízes évek közepétől egyre gyengébb képeket fest, 1920 és 55 között a termés egészen elszomorító. Közben fölfedezték amúgy igazából, kastélyt vett, megtért, megnősült (elvették), és alkoholizmusából is kigyógyult (nem magától). Nézzük ezeket a majdnem ugyanolyan képeket. A Saint Romain-templom és környéke, 1925. Mi más ott? Korábban ezt nem használta, a képnek külön előtere van. Fák diadalkapuja alól nézzük a világot. Mintha szobából, ablakból. Alul az úttesten markáns átfutó árnyék, fönt az egyébként unalmasan festett lomb. (Nyári fakoronák, ez is új.) A házsorok tömege meglepően kicsi, jelentéktelen. Mintha már nem is téma, csak motívum volna. Viszont élesen rajzolva, szinte szerkesztve. Mérnöki, száraz. Az 1910-ben festett Rue Norvinson is van egy ormótlan kupola, nem hagyta le, a Sacré Coeuré, de annak tónusa beleolvad környezetébe, s geometriáját is hirtelen itt puhává váló ecsetkezeléssel föloldotta. S mit tesz ezen az 1925-ös képen? Itt is van egy ronda templomtorony. Semmi elmosódás; vonalzó, még kontúrozza is, keményen. S olyan részletező előadás, mint a kép többi, hozzánk jóval közelebb eső részletein. Ez az utca nem a túlvilágba fut, itt a sarkon Röltex bolt van. És összehasonlítva a koraiakkal: súlytalan az egész, nemcsak az apró kiegyensúlyozott foltok egyensúlya miatt. Visszafelé nézve: a korai képek tömörek, súlyosak, bánatosak. Azokba az utcákba részeg matrózok valók. Ezekbe könyvelők.
Ettől persze még lehetnének jók és nagyon jók is. Újabb kísérlet, most a színek oldaláról. Falusi templom. Itt is ólomszürke ég, fehér, melegszürke foltok. Az úttest is – önkényesen – ehhez a színvilághoz közelít. A háttérben lévő tető kis piros foltja az egyetlen színfolt, már szinte sok is. A szem a szürke árnyalatok finomságai között bolyong, és nagyon csendes mozgás ez. (Mint kosztümön a bross: milliméteres forma – ritmusproblémákba kényszeríteni a férfiszemet, ide nézz! Ne máshová! A szintén korai Falusi utca az Île-de-France-ban színesebb, emlékeztet a legkedvesebbemre, a Rue Rivolira, amit sajnos tizenöt éve nem láttam, most sem tudtam fölkutatni sehol.) Milyen tapintatos színesség ez! Fehér és melegszürke hang dominál, két fekete folt ütéssel. És színnek pár melegbarna, vörös folt. Gyönyörű. Hogyan változik ez a késői képeken? Utcarészlet, ami kicsi és csúnya, de legalább a miénk: (a Szépművészetiben) a fekete-fehér templom méltóságát agyoncsapja a nagyon-piros háztető (is). A Saint Romain-templom ege, ó borzalom, kék, olyan kék, hogy kár is a dolgot tovább taglalni. Az embernek arra kell gondolnia, maradt volna inkább alkoholista.
Késői, gyógyult fotóin is olyan szomorúan néz ránk. Tudta, hogy az üdvösségén kívül mindent elveszített az életében?

●

1992.08. // C.02256/8 // Klee, az apám

MOZGÓ VILÁG

... legalábbis így mutatkoztam be 70-ben, Bernben, a Klee-múzeumban, s a dolog bejött, mert a titkárnő azonnal telefonált, és intézkedett. Az igazgató már értette a félig-tréfát. Három napig ültem engedélyével a múzeum raktárában, főleg magammal elfoglalva, hogy én most itt ülök, és a kezemben tartom...
Aztán 82-ben néhány gyenge kép az oslói képtárban. 84-ben egy nagy Klee-kiállításért egy napra Katával Drezdába, 51 kép, sok rajz. 1988: Metropolitan Museum, ahol épp egy szerény ajándék kiállítva: 94 olajkép egyetlen gyűjtőtől, főművek is! Klee-kötetemet utolsóként ajándékoztam el. Néha elém kerül egy-egy repró, és fura dolog, az utóbbi években egyre fanyarabb arccal néztem őket: nagyon esztétikus, nagyon technikás, nagyon játékos – tömörebb mondatokat szeretnék hallani. Aztán a múlt héten nekiláttam néhány képét lefotózni, ide. És megcsapott a régi ólmeleg. Itt, és csak itt vagyok otthon igazán, ezekben a képekben. Uramisten, micsoda zseni !
Tizenhárom éves lehettem, Dobszay; egyik szellemi vezetőm mutatott egy képet: a Seefahrer(Tengerész, vagy inkább Tengerjáró). A kép teljes címe egyébként: Harci jelenet a Szindbád című komikus-fantasztikus operából.
13 éves koromban még semmit nem tudtam erről a szakmáról. A magányról és a melankóliáról valamit. A képet megértettem. Ma se jobban. Liturgikus szertartásra emlékeztet. A tenger: végtelen tér. Csakugyan végtelen, nincsen horizont, nincsen égbolt sem, fölülnézet ugyanis. A felszín: kockákra szabva, nem mértani pontossággal, micsoda őrült ötlet a végenincs kifejezésére. Nem érdekelnek az életrajzi dátumok (másokéi), de most meg kellett néznem: Klee 1920-tól 33-ig tanított Weimarban, a Bauhausban. Pedagogizálása sosem vonzott, valamit hallottam, hogy színoktatásában szerepet kaptak ezek a kockákra osztott mezők. Architektúra – meg egyéb hasonló – címmel sok ilyen képe van. Olykor csak esztétikus, nem több, itt azonban zseniális. Igen, persze, a hullámverésre is céloz. Számomra azonban sokkal inkább a matematika (geometria) nyelvén elmélkedik a végtelenről. A finoman derengő színátmenetek: a majdnem-unalmas csend zenéje. Én úgy szoktam meg a képet, hogy a fölső és az alsó térfél színe is mélykék – ez a repró mást mutat. Hogy mi az igazság, alighanem soha nem fog kiderülni; mikor a Klee-múzeumban a bázeli gyűjtő címét kértem, hogy meglátogatnám – hivatali titokként kezelték. A hetvenes évekbeli műcsarnoki kiállításra meg persze ilyen főmű nem került el. (Aki látta vagy tudja a kép színét, jelentkezzen.)
Beszéltem erről egyébként a No. 1-es magyar festményfotográfussal. Azt mondja, színhűség nem létezik. Lézeres színolvasás ide, komputertechnika oda. A világcégeknél is egy repró hol kék, hol barna.
Visszatérve. A fő téma a kép közepén: magányos figura egy csónakban, dárdája a szörnyre irányul, de felénk fordul, felénk néz. Illetve nincs is szeme: arctalan. Inkább védekezik, mint támad. És ugyanakkor rituálisan passzív, gesztustalan. Mint a Kereszten Függő mozdulatlansága.
Hanem a szörny feje rémálom, az nem tréfadolog. Hogy támadásban van, vagy ellenkezőleg: sebesülten vonaglik menekültében, arra kétszer megtört vonalú teste utal. Megint egy kétértelműség. A középső inkább csak szörnyecske. Kifelé bámul a képből, nem sok minden lehet abban a nagy fejében neki; dekoncentrált. A harmadik veszélyesebb, de egy rozmár nehézkességével. És a feje pici, nagyon pici. A hasán lévő színosztás is inkább játékos, ironikus. (A vérző kollégáé még pikkelypáncélra emlékeztet.)
Kissé ijesztő a tétel, miszerint a halak, a csónak és az ember mintázata igencsak hasonló. Megint egy fanyar felgondolás. Kinek is állunk a pártján? A tengerésznek, a faji rokonság és a magányossága okán is, valamint ott a ruháján az a narancsszín is...
A pantomimjáték, a küzdelem folyik, mozdulatlanul, immár örökre. A művészeteken kívül mikor szembesülünk evvel, úgy értem, a magánéletünkben? Sír szélén, kezünkben egy csokor virággal, templomban olykor, már aki erre használja, álmatlan, mozdulatlan éjszakákon. Kálmán barátom szerint van, akinek életében a legmagasabb lételméleti absztrakció egy káromkodás a hatodik korsó sör után. De mindenki szembekerül vele.
Még valami e kép kapcsán, ami – nekem – fontos és feltűnő is. 1955 óta a kép lenyomata bennem semmit nem változott. Ma tudok róla beszélni, akkor még nem, ma el tudom helyezni az oeuvre-ben, az európai kultúrában, de ütése ugyanaz, hogy van ez? Ezek a legfontosabb dolgaink hibernálódnak?
Örök-időtlen képe az Arabisches Lied (Arab ének) is. 32-ben festette. Túl volt tunéziai turistaútján (1914) és Egyiptomon is (1929). Portré? Ez az arc reánk néz, mi viszont a szemén túl semmit nem látunk belőle. Etnográfiai reminiszcenciák. És amit e kultúrák világnézetéről tudunk, vagy inkább érzünk – képbe fogalmazva. Milyen komoly itt Klee, és milyen eszköztelen ! Nagyon egyszerű kép, néhány folt. A felület osztása a derékszögű rendet követi. De a színhatárok nem mértani, hanem (saját szóhasználattal) biológiai egyenesek – csak amennyire egy fa törzse vagy egy kézujj kontúrja „egyenes”. Ettől humanizált. (Mondrian tanulmányozhatta volna kicsit. Ámbátor volt neki egy korai periódusa, amikor a fa ágrendszerét geometrizálta. Mindegy, az építészeknek nagy jót tett.)
Mitől ilyen monumentális ez a foltrendszer? (Egyébként Kleenél szokatlanul nagynak számító méret: a kép 90 centis.) Azt hiszem, ez a kiegyensúlyozott arányokon múlik. Hasonló foltméretek, „sakktábla”-felület. Egyetlen, ami jelentősen nagyobb területű, a rózsaszín, középen. Azonban ezt is bontja, méghozzá pengeéles vonalakkal. S ezekre a felületekre két kicsi sorminta felel. Szerepük pontosan megfelel a ruha hímzésének: odavonzza a szemet, az apró minták labirintusába. Ettől monumentálisak itt a foltok. A kép szíve egy meghatározhatatlan biológiai forma a közepén – hogy lehet ilyet emberésszel kitalálni? Kétségkívül kell valami ellenpont, e két szem önmagában túl didaktikus volna. De formája nekem kissé bizonytalan. Megpróbáltam kitakarni, mégis ettől kép a kép. Ő tudja jobban.
A másik folt levél alakú. A kettő szintén anyagtalan vonallal összekötve. Mi járhatott a fejében? Elbizonytalanít, nyugtalanságomat felkelti. Talán ezt akarta.
Színei. A homokszíntől öt fokozatban eljut a liláig, a kép centrumába. Ellenpontként szintén pasztellszín, vagyis fehérrel tört kékesszürke. Intenzív csak két színfolt: a váratlanul, keményen geometrikus – mondjuk – homlokpánt s a fent említett piros folt. Csodálatos tapintattal a szemek – óhatatlanul a legszuggesztívebb látvány – halványak, visszafogottak. Evvel (is) visszalép a natúra-hatástól. Egy másik eszköze erre: a háttérfoltoknak nincsen térbeli helyzetük, anyagtalan, puszta színek. Baloldalról a kékes folt alulra is átfolyik, így a fej lebeg. Nincs nyoma a horizontnak és a nehézkedési törvénynek. Lefelé haladva nem nehezül el a kép. Mint a turini lepel bekeretezett arcszelete. Színeibe talán csak én érzem bele a forró homoksivatagokat. És a melankóliát.
Számomra e kép örök párja a negyed századdal korábban festett Marokkói tanító. Csontváry ekkor már túl van a Panaszfalon (1904), a Taorminán (1905) és a Magányos cédruson is (1907). Kozmikus látomásai és prófétai ítéletei. És akkor ez a csendes, látszólagos földközeli, eszköztelen képe. Nem is annyira Keletet ismerte, mint inkább önmagát. Pillanatkép, mégis végtelenség, időtlenség. Mivel érte ezt el? A reprodukciót egy rajzlapra tettem, s alárajzoltam a figura testét. Csodálkoztam, hogy e művelet nélkül, azonnal nem tűnt föl a táj és az alak abszurd viszonya. Mintha hegytetőn állna, azonban ahhoz a horizontvonal túl magasan van. A Mona Lisa trükkje. Egészen más szférában, de ezt a hatást kelti az olvasásra emelt könyv s a szemek kapcsolata is. S két szem kétfelé néz, Illyés Gyula elmélkedik egyszer erről, talán a Petőfi-könyvében Szendrey Júlia kapcsán, a bandzsaság varázslatosságáról. Béres Ilona is mesélte egyszer a rádióban, hogy egy filmforgatásnál miként használta ezt eszközként, megközelíthetetlen, titokzatos kisasszonykát alakítandó.
Más. Kibillenti a nézőt bizonyosságából a bal váll, a felkar és az alkar fura helyzete, mérete. A végtelen távol, a táj rajza is... másképp érzi magát az ember messzire nézve. Bár családomnak olykor teher, ezért cipelem őket, ha lehet, vasárnaponként hegytetőkre. Égközel, ünnep, megpihen a szem, a lélek. Talán Jézus is ezért járt hegyre imádkozni.
Hogy összekerültek ebben az írásban ezek a többféle közel-keletiek... Mi lett volna Európából nélkülük?! És mi lenne velem Klee nélkül?!
De hát ez már nem tartozik ide...

Színes melléklet még: Csendélet (utolsó befejezett képe), 1940

●

1992.09. // C.02256/9 // Vaszkó Erzsébet, aki zseni volt

MOZGÓ VILÁG

Schaár Erzsébet egyszer éjjel baráti társaságban odafordult ismerőséhez, aki kászálódott, kocsijával indulni készült Bécsbe: ne utazzon most, menjen inkább haza, jobb lenne. (Te figyelnél egy ilyen mondatra?) A férfi elbúcsúzott. A szobrásznő ettől kezdve órákon át hallgatott. Majd éjfél után megszólalt: „Késve érkeztek a mentők.”
Vaszkó Erzsébet fiatalon a Kárpátokban festett, mikor fölriadt: „Nem tudok így dolgozni. Valaki Pesten az íróasztalomban keresgél.”
Boszorkányok pedig nincsenek. Rendkívüli képességek vannak. Milyen titkos életük lehetett ilyen tudásokkal?!
Beszélgetéseink alkalmával iszonyú élességgel a probléma morális gyökerére kérdezett rá. Persze ettől lehetett volna pocsék festő.
De hát csoda, amit létrehozott. 83-as szentendrei életmű-kiállítására (teljes csendben zajlott le) Miklós barátom levitte műpártoló barátunkat, Kanada akkori nagykövetét. Pár nap múlva csillogó szemmel dicsekedett, sikerült megakadályoznia, hogy a diplomata képet vásároljon. „Nem volt könnyű. Nagyon akart. De hát nemzeti kincs! Mi lenne, ha még ez a néhány kép is eltűnne?!”
Képei alig-alig, néhányuk múzeumban, a többi gyűjtőknél, ki tudja. Főiskolás korától kezdődően mindig megsemmisítette a gyengébbeket. Az a kevés viszont, ami már kultúránk vérkeringésébe bekerült kiállítás vagy reprodukció által, az súlyos, mint egy bírói ítélet, mint egy távoli égzengés, és nyugodt, mint a hegycsúcsok hajnalban.
Azt mondta egyszer: mindig a témából indul ki. El kell hinnem neki. A Gyűjtő esetében tehát egy bácsit kell elképzelnünk, amint képek között turkál, és vélhetően igyekszik a hangulatot az olcsóbb vásárlás lehetősége felé kormányozni. Ismerjük. De hát ez a daumier-i szint. És Vaszkó? Mit láthatott abban az emberben? Egy figyelő, de egyszerre befelé és kifelé is figyelő statikus komoly arc. És mintegy függetlenedve az arc intellektusától, s háta mögött egy várakozó, nyitott tenyér. Ez mindeddig csak egy geg, bár annak kiváló. (Plakáttervező grafikusnövendékeknek adnék ilyen feladatot: piktogramtervezés.) De hatoljunk kissé beljebb. A kép háttere absztrakt. Az eredetire nem emlékszem, ha láttam is valaha, itt: sötétlila, faktúrával alig bontott felület. Láthatóan csak arra szorítkozott, hogy a felhordott festék színné váljék, talán kissé térré, részletmotívumok nélkül. Ehhez a minimális eszköz, mint annyiszor a 20. században: egy-egy színvillanás a semlegesen lemázolt felületen. Mindez valóságra utalásnak túl kevés. Baloldalt alul, a kerethez tapadva egy világosabb színcsík, a háttérből alig elváló lila, bár a nyomaték kedvéért egy szakaszon világosba vált. Úgy szoktuk mondani, hogy a biológiánk és vizuális tradíciónk folytán bármely absztrakt képen húzódó vízszintes vonal mindig a horizontra, tehát a térre utal, azt sugallja – itt pedig ez elegendő a falsík, az enteriőr megidézésére. Nyugodtan meg lehetne kérdezni bármely kisgyereket: a bácsi mezőn vagy szobában van-e? Igaz, erre utal a jobb fölső sarok félköríve is, ami egy hirtelen naturális idézet is, akárha dongaboltozat súroló fényben, derengőn.
(A kép eredetivel összevetett viszonylag hiteles kópiája. 2001. okt. csináltam.)
A kép jobb szélén végigfutó markánsabb lila csík egészen más regiszterben szól. Nem tapad a kerethez, lebeg; faktúrája (felületmegmunkálása) szinte nincs. Anyagtalan. De a dongaboltozat függőlegesbe hajló végét mégiscsak szilárddá támasztja. És e sötétségben, a vélhető falakon túl ez az egyetlen bútor. A szellemi szférában. Történés, s a figurán túl, ebben a síri térben: humanizál.
A kézfej. Stilizált, szép, áttekinthető forma. A Gyűjtő hüvelykujja kissé begörbül, markolásra kész. Mondjuk szebben: befogadásra. A színe gyönyörű színkörnyezetében: rózsaszínes szürke. Vaszkó szerette ezt a kezet; a dongaíven kívül az egyetlen lágy folt. Kontúrja foszforeszkál. Először egy világosabb sárgásszürkével festette meg ezt a foltot, majd túl hangsúlyosnak találván átkente sötétebbre, pasztellel. Ügyelt, hogy ne töltse ki a teljes mezőt, így kivillan az eredeti szín a kontúrok mentén. Hányszor és hányszor használt eszköz, illetve következmény, mindnyájunknál! Sok igen szófukar és szikár nonfiguratív képnél szinte ez egyetlen történés, és milyen gazdaggá tudja tenni a felületet! Sokszor a festő színkeresgélésének egyetlen árulkodó lenyomata. (Vagy csak az értő látja meg benne a rengeteg munkát, és mosolyog, amikor imitált a kínlódás?!) Nézzük meg a három függőleges folt és a két negatív terület arányát. Jó. Pedig a (látszat ellenére) nem egyszerű a feladat. Főiskolás koromban egyszer léckerítést kellett terveznem, de szépet. Onnét tudom.
A fej. Geometrizált foltrendszer, absztrakt festékfoltok. Használtak effélét szántóföldek, de éjszakai utcaképek, tűzfalak megjelenítésére is a franciák, itthon pedig főleg a szentendreiek. Itt láthatóan alkalmas ez szellemi szerkezetek ábrázolására is. Fejet, foltokból, így leginkább Klee festett (Senecio, az a bázeli piros hátteres palacsintafej, amit egy körformából munkál ki. De ott a fő feladat a geometriából humánná áttűnés, játékosan). Mi utal itt a témára: az arc stilizált profilvonala, egy fekete kocka épp a szem helyén, s a tömb arányai, a nyak. Ennyi. S ezen belül és ezen túl, lilák és fehérek. Hideg (kékbe hajló) és meleg (vörösbe hajló) barnák. Megint csak a foltok áttekinthető, mellérendelt, de rafinált arányai. A valahai legszebb Mondrian-felületosztás. Mágikus színek, fegyelmezett líra. Leheletfinom játék a tériséggel: a foltok egymásmellettisége hiteles a maga absztrakt közegében. Elhisszük neki, hogy ezek a foltok egymás mellé rendeltettek. Mellé? A foltok formájából kivehetően néhányuk fedésben van a szomszédos folt által! Absztrakt tériség, mint bábszínházban a paravánfalak egymás mögött. A tér különös megnyilvánulása. A nagy fekete folt bal oldalán még egyszer kivillan egy súroló fény, rímelve, tehát összekötve a főtémát a háttérrel. A barna foltok némelyike sokszorosan át- meg átdolgozott, a közép-felső láthatóan igen keservesen. Ettől (is) olyan emberi az egész. Illetve evvel is ellensúlyozza a szem dogmatikus geometriáját, szenvtelen magabiztosságát. És az áll – natúrára is emlékeztető – szikár keménységét. Ezt a durván festett lila háromszöget, ezt a lila háromszög-állú embert első látásra nem szeretjük meg, de végül is elfogadjuk. Úgy tűnik, ez feladat volt a festő számára is. Megbirkózott vele.
Megemlítendő még a fejből „hátul” kinyúló két forma, ami egyébként a legmarkánsabban lép ki a derékszögű rendszerből. Talán a haj oldottabb tömegére utal. Túl didaktikus lenne a fejforma nélküle. Az alsó forma elmosódott, meglepően az. Milyen következményekkel? A nehezebben kivehető, olvasható látvány a természetben mindig a távoli. Így ez tériséget sugall. Mint fogaskerék két foga, markol bele környezetébe, egyetlen szerkezetté alakítva témát és hátteret. A fej mögötti holtteret élettel tölti meg. A két forma a két sarokra irányul, a szem spontán meghosszabbítja vonalukat, s evvel kipányvázza a középpontban lebegő fejet.
Utolsó éveiben, úgy tudom, már egyáltalán nem festett. A fiatalság agresszív. (Déry is biztatta Szárszón a beteg József Attilát: Írj!) Fáradt volt ellenkezni velem, festőlemez hiányára hivatkozott. Vittem neki, ami talán átmelegíthette egy percre – a gesztus –, amikor megtalálta az ajtaja előtt egy reggel. Csendes öniróniával élte meg szelleme öregkori megroggyanásának jeleit is. Kormánykitüntetést kapott, szólították a Parlamentben az elnöki asztalhoz. Elindulva rácsodálkozott a pár sorral előtte ülő beteg Bálint Endrére, aztán „... elkezdtem vele diskurálni. Mindenről megfeledkezve. Ez hiba volt. Aztán a miniszter odajött hozzám, s átadta a díjat, kedvesen...”
1985-ös kiállításomra még eljött. 86-ban halt meg. Pilinszky egyszer azt mondta a pannonhalmi diákoknak: „Nem tudom, ki volt a miniszter, amikor Van Gogh a cipőjét lefestette.”

●

1992.10. // C.02256/10 // Bonnard

MOZGÓ VILÁG

A vénségére bölccsé szelídült drága Déry Tibor írta valahogy így: „...l’art pour l’art (vagy ahogy '57-ben a Képzőművészeti Gimnázium igazgatója mondotta volt: pour l’art pour) pedig nincs. Az csak egy henye gondolatsor henye összefoglalása...” Hát ez az.
De ha lenne, Bonnard mester vezető helyen (olimpia!: dobogón) állna. Hogy is van ez? Úgy tűnik, nála problémamentesebb, derűsebb (már ez is gyanús), esztétizálóbb festőt nem találni, még a franciák között se. Étkezőasztalok díszterítékkel, öblös, gazdagtapétás polgárszobák, verandák, dús lombú lugasok, kertzugok, díszparkok, és persze csajok, csajok kádban, kádból ki, kádba be. Semmi osztályharc, nem történt világháború, itt mindig süt a nap. Édes álom, mozdulatlan boldogság. Minden együtt, amitől irtózom. Akkor inkább a plakátmagányban ázó éjjelek vagy akár az utolsó kézigránátját elhajító vörös nyakkendős Vologya. És mégis, mégis. Emlékszem, nyolcvanas évek eleje, az a csodálatos bukaresti múzeum. Amit a bojár magángyűjteményekből hordtak össze egy épületbe, a nagy földrengés ürügyén. Már a porcelán- és papírgyűjtemények is, aztán az elefántcsont faragványok és perzsaszőnyegek. Egy teljes török szoba, vízipipával. A román Munkácsyk kiváló tájképeikkel. Aztán a modern franciák, Matisse, meg minden. És akkor egy Bonnard, ott megrendült a föld. (Csak nekem.) Forgolódtam és hebegtem, próbáltam hirtelen valaki partnert keresni ebben a csodában, majd elkezdtem lerajzolni, magamévá tenni, valahogyan. Csoda, csoda, persze. Jaj, megvan-e még ez után a sok világégés után?! Azt mondják, a gyönyörű Nemzeti Múzeumuk, ami az elnöki palota egyik szárnya volt – leégett! Holbein meg az a tengeri táj az emeleti teremben!
Az a Bonnard ott: főmű, főbb már nem is lehetne. Megnyalhatta utána mind a tíz ujját. Reprót nem lehetett róla kapni. Így, emlékezetből, a Reggelizőszoba (Museum of Modern Art, New York) egyik változata lehetett. (Később láttam azt is.) Most az fekszik előttem.
A kép: az előtérben ellenfényben úszó dús teríték, porcelánok, üvegek, csésze, gyümölcstál. Az ablakon túl az erkélyre látni, mögötte-fölötte pedig fényben szétolvadó lombozat és egy kerti ösvény. No nézzük. Az előtér kontrasztos, elkülönül. Kemény fényben keményen kirajzolódó tárgyak. Ha nem bontaná föl a kontúrokat elbizonytalanított vonalakkal. Pokolian magabiztos álrendetlenség. Azonban a kép középtengelyét pontosan kijelöli három tárgy. Hogy mindez ne legyen túl didaktikus, további két edénnyel egy kecses jobbkanyar. Az átkötést két közeli, váratlanul sötétre váltó forma biztosítja, milyen egyszerű. A bal oldalon is formaparádé, mindkét zsebe boldogsággal van teli.
És itt egy bekezdés erejéig hadd kerüljön ide egyik szerelmetes festőm, Nagy Balogh János. A legtehetségtelenebb zseni, aki valaha... Mit összeügyetlenkedett, kínlódott a képein, egész életében! Nehézkezűsége minden ecsetvonásán érzik. És összehozott hat képet, hat tökéletes képet. Kell ennél több?! A többit csak kegyeletből szeretem. Itt van ez a Bonnard-témájú képe, kispesti változatban, egy rokkantnyugdíjas agglegény modorában. Hasonlatos a gyengédség, hasonló a boldogság is. (Még nyilatkozta is, Füst Milánnak, villanyosra várva!) Nem annyira fölényes. Nála minden tárgy érték, megbecsült. A csöndjük viszont megint csak közös. Ez zártabb világ. Inkább formál, és jobban kötődik a látványhoz, minden vonatkozásban. Áhítatos. De vissza Bonnard-hoz.
A következő mező az erkélyajtó síkja. Ilyenféle bontatlan felülettel egy mezei festő nemigen tudna mit kezdeni. Mit csinál ő? Nem tudom, az ő találmánya-é, mindenesetre számomra a nevéhez fűződik. Tessék végigkövetni a fafelület színeváltozásait. A narancson a barnákon át a kékeszöldig. Túlcsorduló színesség, itt is. És teljességgel következetlen, következetesen. Ha a valóság felől nézzük. A kép színhullámzásában: hibátlan. Evvel a színkezelési ötletével általában minden foltot fölbont, elapróz. Így minden mellérendeltté válik. Az ablaktok mellett a fal, a tapétamintával. Mintha a kerti világot emelné át a szobába, azonos méretű mintázattal. A bal felső sarok három világos színű, amorf formája szándékkal rímel a közelében, de már a kertben lévő ugyancsak két világos foltra. És a tapétába belesimulva egy nőalak, félbevágva, hosszában. Ennyire mindegy neki?! Ennyire azért nem, e félbevágás eredendően nem volt szándékos! Ide kívánkozik Bonnard komponálási módszerének fölfedése. Témaelrendezéseitől gyakran hanyatt esik az ember. Van egy gyönyörű képe, talán Londonban: kádban fürdő női akt, s mindez a kép fölső széléhez szorulva. Az óriás képmezőt pedig a fürdőszobapadló mintázata tölti ki, ép ember ilyet nem tud kitalálni. A budapesti Szépművészeti Múzeumban is kettévág egy nagymamát, s egy testetlen, csészét tartó kéz balról benyúlik a képmezőbe... Végül egyik mesterem magyarázta el a dolgot. Bonnard műterme falára óriás vásznakat szegezett, telefestette (Vuillard barátja egy képén mindez megörökítve), majd összehívta barátait, s a nagy képből több kicsit kanyarítottak ki, ollóval. Evvel a zseniális ötlettel a komponálás fázisát kiemelte a többi közül, s a már megdolgozott részletek birtokában döntött, utólag. Néhány éve egy múzeumban ellenőriztem. Bekukucskáltam a keret mögé: a vászon oldalán csakugyan folytatódott a kép! S mikor végre egyszer kezem ügyébe került egy oeuvre-katalógus: sehol egy kerek képméret, és mindegyik más! A hír tehát igaz. Ha nem lenne olyan keserves munka folyvást egyedi méretű kereteket csinálni, az ötletet sokkal többször elloptam volna.
Tehát vegyük így: a hölgytől nyilván még bocsánatot is kért, gondolatban, de nem tehetett mást. Valószínűleg megbomlott volna a két ablakszárny által nyomatékosított szimmetria, ami pedig még éppen elhordozza ezt a szédületes gazdag témát. Persze ez is csalás. Ezt a látványt emberi szem soha nem láthatja, nem képes befogadni. Amúgy is csak egy pontban látunk élesen, s ha a tőlünk méterre lévő kávéscsészét nézzük, az ablakon túli világ már csak egy összemosódó fényfolt, aki fotózik, már csak a fénykontraszt okából is tudja. (Azon az asztalon ezer lux van, a kertben pedig negyvenezer. Operatőrnövendékek vizsgafeladata egy rövid jelenetet leforgatni, a színész a szobából közben kimegy a szabadba. Jancsó–Kende tudják ezt nagyon.)
Tehát a kert. Tisztességes festő a veranda kőkerítését egyszerűen elhagyta volna, ha van esze, mert ez a burjánzó téma nehezen tűri a geometriát. Ő pedig könnyed sormintát csinál belőle (szerencsére nem olyan felületeset, mint Dufy), így ez szinte beleolvad a kertbe. Tessék belegondolni! Ha szemből süt a nap, amint azt az étkészlet árnyékaiból jól látni, milyen sötétnek kellene a korlát árnyékos oldalának látszania! A baluszterbabák közeiben pedig a vakító ég tükröződik, holott az kissé föntebb van. De szüksége volt egy kék centrumra, összekapcsolandó a teríték vibrálását a lombok ugyancsak kékbe váltó színeivel.
Ez is egy nagy trükk. A nap felé fotózva a színek fénnyé égnek. (Bonnard gyönyörűen fotózott; aktok a kertben a század elején.) Festésmódja ilyenformán itt valóban sugallja a fény erejét. S hogy kékbe olvad: mikor kék a lomb? Ha messze van. A reggelizőasztal mellől a világ végére látunk. A végtelenség érzete, de fennkölt ünnepélyesség nélkül, ugyanis a lombozat jól láthatóan megrajzolva, így olvasható, meghitt. Távoli, mégis intim.
Belefáradtam. Azt reméltem, a képet végigböngészve majd csak rátalálok, mit szeretek annyira ezen a tőlem oly távoli gondolkodású barokk pompán. A MÁS-t?! vagy öntudatlanul mégis erre vágynék, te jó ég?! Nem tudom. Nagyon szép.
Koncentráltabbnak tűnő és súlyosabb veretű képe a Pompidou Központban látható Csendélete. (Pad nincs előtte, de a földre le szabad ülni.) Ahogy néztem, ez kivételesen nem utólagos képkivágás, három oldalról biztosan nem. Múltkoriban valaki rám nevetett: persze hogy ezt szereted a legjobban, ezt te is szeretted volna megfesteni. Valószínű. A legelvontabb képei közé tartozik, a natúra minden elemének megtartásával. Még az a pimaszul hanyatt esős szék is! Vagy az csak egy árnyék lenne? Mintha egy nagylátószögű objektív torzítása. Hanem ezek a kőkorszaki idolok, a gyümölcstálak! A középsőt szenvtelenül még végig is ornamentikázza, a szőlőszemeket kirajzolva. És mégis. Évekig – amíg csak reprodukcióról ismertem – nem tudtam kivenni, értelmezni a részletformákat. Nem zavart. E formák eszmei súlyát különös vonalú kontúrjuk adja. Teljesen megtévesztő: a középső szőlőstál egy szoborrá olvad a mögöttes fonott kosárral. Moranditól ismert ötlet. S a meglehetős önkényesen sárgává torzított árnyékok is hozzátapadnak a foltokhoz. Mindez fehér háttér előtt. Ellenpontként pedig az elrajzolt, így ferdén fölfelé billenő piros csík, az asztal széle. Ki tudna ennél szebbet elgondolni?! A terítő és a padló végigpöttyözött mintázata rímel a gyümölcsökre, szövetté szövi a látványt. Amit látunk: hangsúlyozottan esetlegesnek tűnő részlet, mégis feszes kompozíció, zárt. Bal felől a szék sarka, fönt a kosár feszül a keretnek. Jobb szélen ugyan – hagyományosan – félbevág egy formát, de ennek íve önkényesen és halkan egy szakaszon függőlegesbe csap át, s bekattan a fölötte lévő árnyékba, zár ez is. Fegyelmezett pompa.
Ha belegondolok, Mies van der Rohe ezekben az években építi meg egyetemi kápolnáját, ahol eljut a csupasz fehér kockatérig, egyetlen látvány hátul a radiátorsor az üvegfal előtt... a Bauhaus-iskola gondolkodása, ahol a logika próbált végső soron a szeretet fölébe kerekedni... micsoda ügyetlenség...!
Bonnard bölcsebb. Szent Ferenc megkérte a mandulafát, mesélne neki Istenről. A fa egyszerre virágba borult.
Ez a helyes válasz.

●

1992.11. // C.02256/11 // Menyus bácsi

MOZGÓ VILÁG

Kétszer láttam. Egy festőszakosztály-ülésen ott volt, a Vigadó nagytermében, s fölszólalásra jelentkezett. Hátul, ahol ültem, néhány öregúr összemosolygott, egyikük legyintett, hogy ez bizony hosszú lesz, s elindultak a büfé felé. Csakugyan soká beszélt. Nem tudtam megfejteni, miről. Igaz, a költészet nagy hányadára süket vagyok. Mostanában gyönyörű mondatokat olvasok. Tőle idézik.
Az 1976-os nagy műcsarnoki kiállításának megnyitására nem véletlenül vetődtem el. Tudtam, kicsoda, és hallottam különös életéről. A vernisszázson lefényképeztem, mutatom, F/1976/02; apró veréb daliás felvezetők között. A kiállítás kockázata igen nagy volt, nem csak én vettem észre. A szomszédos teremben egyidejűleg a festőóriás: Paul Klee. Klee, az apám. És be kellett látnom, hogy a félszemű-féllábú miskei festő itt jobb volt.
Tóth Menyhért, 1904–1980.
Parasztgyerek, beteges. Szobafestőinas Kalocsán. Elvergődik a Képzőművészeti Főiskolára, nem igazán neki való környezet, albérlet, és kecskét tart. Gümőkor, operációk. Vergődések után hazatér falura, immár Miskére – 1936 –, s fölfedezéséig már nem is igen mozdul onnan. Majorannát termeszt, szobafestést vállal, és muzsikálást lakodalomban. A hetvenes évek elején megtalálják; Bács megye legendás tanácselnöke, ha jól tudom, egy tételben megveszi az életművét egy leendő múzeum számára. Tárolásra hely még nincs. A képek egyelőre maradnak, Menyus bácsi sorra fehérre festi őket. Kormánykitüntetés, de akkor már nagyon beteg. Ennyi.
Tisztességtelen dolog valakit anekdotákon keresztül bemutatni? Végül is ez is művészet: az elhagyás művészete. Igaz is, meg kevés is. Befolyásol-e, amit hallottam róla, képolvasásomkor? Igen. Bár például az Afrika képénél, ami remekmű, nem. A kecskeméti alkotóházban ebédnél zokogva az asztalra borult, hogy Afrikában éheznek a gyerekek.
Micsoda terheket hord egy ilyen ember!
Földet művelt, és festett. Évtizedekig. A falu határán túl ezt nem tudta senki. Uramisten. Most reménykedve mondjuk, biztosan boldog volt. Vagy ez már a mítosz? Valahol Thomas Mann magyarázza nagyon szépen, hogy a művész igazi fizetsége mindig maga a mű. A készülő mű, teszem hozzá én (vagy talán még ő), mert a kész termékkel már sok baj van. Vagy lehet. De az a pillanat, amikor a festékből kép lesz, egy majdani kép első ígérete...
Nézem a rajzait. Világos, nem véletlenszerűen találta meg képtémáit. Hatezer rajzot hagyott maga után. Nagyon sok. Heroikus álmai voltak, mítoszokat ábrázolt. Félúton elmaradozom mellőle, nem vagyok alkalmas követni. De a keretezett, kész műnél újra találkozunk. És megemelem a kalapom. Szüts barátommal évtizede veszekszünk ezen: mi a téma szerepe a szakmánkban. Tessék megnézni ezt a Műlovarnő képet. E témánál kettő a fontos: a ló meg egy nő. A ló megvan, habár arrébb. És a nő?! Mi ez? Az utolsó nagy cirkuszábrázolási periódus, amiről tudok, Európában, a tízes évek Párizsa. Hogy a színházat unták Picassóék, és hát a cirkusz mint a szabadság utolsó menhelye. Álma. Nálunk valamivel később Vaszary és Aba-Novák nyúlt ehhez a témához, de az ő evilágiságukkal nem tudok mit kezdeni. Vaszary egyébként a Főiskolán mestere volt Tóth Menyusnak, szerette is, segítette is.
Ez a gondolatsor sem vezet sehová. Mit látott bele mesterünk ebbe a témába? Erotika? Combja megrajzolva, széttárva, a szemérem helyén erősebb festékpamacsok. Lehet, hogy az, én nem hallom ki belőle. Gombszemekkel, ilyen palacsintaarccal? Ősanya-mítosz, ami annyit foglalkoztathatta, az ő Willendorfi Vénusza? Nézzük a festés oldaláról. Az első, ami megfog, az édességes fehérrózsaszín képmező. Ha erotika, akkor leginkább ez. A bal felső sarokban hideg színekből indít: szürke – testszín – kékeslila. Nemcsak azért ezt nézzük meg először, mert balról jobb felé olvasunk könyvet is, hanem a téma okán is; az arc a lélek tükre. Kivéve itt. Innét a színek is és a sötét tónusok is kétfelé vezetnek. Az egyik a nő lába közé, amiről egyszer egy magyar szexológus bájosan azt írta: rejtély, miért szeretik a férfiak annyira nézni, mikor nincs is ott semmi. Itt krapplakk-vörös (bordó) kontúrvonal miatt tűnik föl. A vonal két vége két mázsás tömbbe fut le: bordó az egyik, narancs a másik. Jobb felé indulva pedig a fejtől: a kakasfejű ló, ó-lábakkal. Hozzá akarta volna gömbölyíteni gazdájához? Nem tréfának szánom. Antropomorfizálta? Ez az állat engedelmeskedik a gazdájának – idomul. S az ő piros színe a műlovarnő kicsattanó életereje, nem: e ködből-párából gyúrt alak így kötődik sűrűbb világunkhoz.
És a témától elvonatkoztatva? Adott egy fehér-rózsaszín háttér előtt fölvillanó piros, két sárga és több kisebb halványpirosféle folt, túlvilági édes harmóniában. Absztrakt tér, semmi padló vagy horizont. A jobb alsó sarokban még ábrázol valamit, számomra kivehetetlen, az is gömbölyded forma. A kisméretű íveket mindenütt nyomatékosítja, ismétli. Nézzük csak az arc kontúrját. Kezdi egy lila csíkkal, ezt két rózsaszín között egy halványabb szürkéslila vonal követi, és végül egy habosan-vastagon festett kopogó-fehér. Ami a formát már köti a lófejhez. A kontúrvonalak színeit egyébként is érdemes követni, hogyan változnak. Nekem Bonnard-tól ismerős az ötlet, ő a foltok felületét színezte így, a maga különös módján. Még egy helyen látni ilyet: budapesti kiállítótermek, nyolcvanas évek vége... néhányan eltanulták Menyus bácsitól ezt a tudományt. Nem baj.
Másik képe, aminek ereje szintén megfejthetetlennek tűnik, az Afrika. Igen nagy méretű kép, 140 x 200 cm. A keretet, ahogy mondani szokták, szinte szétfeszíti a mitologikus állat kontúrja, ami érzékelteti, hogy ez az állat bizony mindennél nagyobb. Ha jól emlékszem, láttam nagyanyáink korából térképet, amin Afrikában még voltak fehér foltok. Ha ismeretlen, félelmetes is. De a mi magyar kultúránknak annyira nincsen érintkezési pontja avval a világgal! Vagy az említett újsághír és társai, Afrikáról, amire Tóth Menyhért Kecskeméten úgy reagált? Talán megint csak az ős, az ősi keresése, a „honnan jöttünk, mik vagyunk...” Milyen lehetetlen az állat nyakának megformálása! Mintha nem tudna e hosszú formával mit kezdeni. Mintha kormorán éppen halat nyelne. És a fej. Az őshüllőket a tankönyvben igen kicsi fejűnek láttuk, gondoltuk is, biztosan nagyon buták lehettek. Ezek a fogalmi kötődések bizony hatnak a formák olvasásakor. De két körforma: ez a fura állat a nappal-holddal szemez. Így hát neki van igaza. Bár a teste a fontos, mégiscsak. Valaki egyszer majd biztosan megfejti, mit jelent a hasa alatt keményre és konkrétra, szögletesre váltó bordó vonalrendszer. Nekem leginkább az ellést-szoptatást asszociálja. A folytonosság, az örökkévalóság. És megint ez a hús-vér, alvadtvér-szín. Semmi komplementer, valami kis zöld vagy kék. Pihenésként. Önmaga biztonságában izzik a kép – a gümőkóros, falábú festő, aki olykor elsírja magát... Talán gyerek maradt. Minek ment el vénségére a Kanári-szigetekre?
A kép szövetét faktúrája adja. Még reprodukción is jól látható: a vörösekkel megfestett foltrendszerre fehér festékpamacsokat kezdett fölhordani, mintha hóesés lenne. Foltonként változó a sűrűsége, evvel tagol, egészen a fehér ragyogásig. Tizenkét éve nézem Kecskeméten, tudom: a kép – és nem csak ez – szinte dombormű a felhordott fehér tétegek által. Ez barbárrá is teszi, s furcsa módon anyagszerűvé is. Furcsán, mert nem a témát követi, értelmezi, egy teljesen szuverén formarend szerint vibrál, pulzál, egyidejűleg kétféle megközelítést követelve ki magának. A síkbeli és a téma szerintit.
Az Etetés története is elvont térben zajlik. Fehér kutya szájában rózsaszín folttal. A jobb alsó sarokban még egy állat, megfejthetetlen, köze van-e az etetéshez, vagy szemlélő csak. Időtlen szellemalak. S egy-egyvonal erejéig megint valami kínzó konkrétság, ami nem engedi a nézőt az Óperenciák világába repülni. Falusi udvar. Mintha a kutya szája körüli piros vonalakkal, a sárga ormányfolttal valamit nagyon meg akarna nekünk magyarázni. Mi lehet az? Látványélményből indíthatta a témát.
Menyus bácsi most éppen Sevillában képviseli hazánkat, a világkiállításon. Azt hiszem, igazabban, mint ottani összes magyarkodásaink együttvéve.

Illusztráció még a cikkhez: Nagyorrú

●

1992.12. // C.02256/12 // Váli Dezső

MOZGÓ VILÁG

Régen várt pillanat. Szerződésben vállalt és keservesen írt sorozat tízedik, utolsó cikkét adom le ezennel. (A szerkesztőség pontosan be nem határolt összegű különhonoráriuma vár rám.) E búcsúcikkhez három téma is adódott. Mark Rothko, nagyon szeretem, a fotókat is elkészítettem hozzá, de üres képeiről kutya nehéz lett volna hat oldalt írni. Megírhattam volna honi kortársaimról a véleményemet. Mondjuk, csak a jót. De barátaim figyelmeztettek. Talán, majd, egyszer. Fölvetődött Vojnich Erzsébet neve is, szerkesztőm is helyeselte. Beleillik a Modok Mária – Vaszkó Erzsébet vonalba. Meg amúgy is, festményeimhez témát és megannyi mazsolával meghintett vegyes gyümölcsfagylalt-vacsorát kaptam tőle. Legutóbb azonban még süti sem volt, csak parizer uborkával. S akkor, végül, egy név tolult agyamba, minduntalan föl-fölbukkant, nem menekülhettem, a kerekek is azt zakatolták, váli, váli. Hogyan is felejthettem ki Bonnard és Morandi között?!
Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő. A magyar sajtó kereszttüzébe először egy igen szellemes és teljesen félreértett akciója kapcsán került. 1978 telén a Nemzeti Galériában a Jubileumi Stúdiókiállításon vagy 900 kockára fűrészelt festménydarabkáját terítette szét egy asztalon, fölszólítva a kedves nézőket és kritikusokat, hogy ezek itt elrontott képek maradványai, ugyan szíveskedjenek belőlük jó képeket összerakni, próbálják meg. Az Orgánum hetekig vitatkozott (a Mester boldog volt), hogy mindez a Rendszer-an-sich, avagy pedig csak a kritikusok kritikája akarna-e lenni. A bírálók kellemesen hajba kaptak egymással, mártsak a betűontás okából is, a művész pedig ámult. Hogy ennyi kritikus egyikének se jutott eszébe, hogy egy föstő a képeiről alkalmasint egyedül is meg tudja mondani, hogy ezek itt rosszak, pocsékok, silányak, gyatrák és környezetszennyezők. S hogy e konfliktus egyetlen észszerű elintézési módja a műtermében álló, 1975-ben a Baross utcában 3000 forintért vásárolt (nyilvánvalóan csempészáru) szovjet barkács-fűrészgép igénybevétele. S még a fűrészelés közben se jutnak a kritikusok eszébe. A Mester e helyt halkan bevallja, hogy munkásságának cca. hatvan százaléka eleve selejt, immár 30 éve, mely ilyen módon a műteremből a hátsó kijáraton távozik, talppal az ajtó felé, ahogy mondani szokták. Pislákoló mécs – hajló nádszál önbizalmát ilyenkor derék hitvese élesztgeti:
„Mégis a mamámnak volt igaza. Na gyere, vacsora. Mákos tészta. Kihűl.”
De térjünk a képelemzésre. Mikor is 1978-ban ily módon fölfedeztetett, immár hetedik éve állott műtermében egyik korai főműve, az Avignoni szerelmesek – A/1971/12, olajkép, 140x 100 cm, 1971. A mű története különös, ugyanis a Mesternél rendhagyó módon témája előbb született a műnél. Épp most kiadásra kerülő jeles könyvében (C. napló) meg is írja a témaadó élményt, kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt estéjén, átázott tornacsukában betéved egy templomba, ahol „... Belépek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a d-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az oltár felé. ... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól), de egyszer csak előttem, lent, megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit tagadjam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig láthatót – ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőlépcsőn ül-kuksol, összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan szőke, karjával átfogja lábát. Nicsak, egy lány. Ő is kábult a zenétől.
Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át egy falfülke felé, ott egy kis fény dereng.
És akkor megértettem. A fülkét majd kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk – felé – pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen ez a lánynak játszik!
Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ott maradtak ketten egymásnak, Sebastian Bach vigyázott rájuk..."
A Festő alighanem egész életében ezt szeretné megfesteni – akkor, egyszer, leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy mezőre osztotta.
E táblák témái sorra, felülről lefelé:
1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy orgonapultot a hozzá tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélen indít, holott balról jobbra olvasunk. A forma szögletessége maszkulin jellegű.
2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő ugyanis egy finoman megmunkált rózsaszín felülettel indított, egy vibráló szőnyeggel, a zenét kifejezendő. A későbbiekben azonban ezt túl édeskésnek találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb színnel, mikor keze félúton megállt, a művelet félbe maradt. A félig kész felület fogalmilag és formailag, színben is kifejezőbb lett az elképzeltnél. Így maradt.
3. A leány a zenét hallgatja. A festő az egy pillanatig látott, tehát inkább csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát keresett. (A vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja tűnt legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bálint Endrével az emlékek peremén született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.
4. A város, a templom. Nem egészen ide tartozó elem. Már csak az absztrahálás megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról zárja a képet. Summássága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami rendben is van.
(Persze mindaz, amit a festő ilyetén elgondolt, lényegtelen, nem biztos, hogy a kép tartozéka. Belőle nem fejthető meg a valódi „mondanivaló” – az ugyanis mindenkor a művész és a befogadó közös alkotása.)
A kép ma a Kecskeméti Képtárban van.
A tizennégy évig tartó absztrakt után a festő második periódusa a régi zsidótemetők-széria (1984–87). Ez tulajdonképpen mellékterméke egy tíz évvel korábban falusi szociofotózások közben kedvtelésből készített temetőfotó-sorozatnak.
Régi zsidó temető – virágzó mandulafával – A/1986/20., hatvan centiméteres olajkép, 1986-ból. Miből származik ez a súlyos, ünnepélyes hang és ez a feszültség, amit a kép sugall? Igen, persze, az ég sötét a belülről világító dombforma fölött, ami önmagában abszurdum – de nemcsak ez. A háttérre az előtér túl nagy, fenyegetően sötét sírkő formája felel. Mintha fényképezőgép nézné, túl közel van hozzánk, életlen a kontúrja. Ez a formai bizonytalanság megzavarja nemcsak téri helyzete leolvasását, hanem értelmezését is. Bontatlan fekete foltja, mintha barlang vagy sírkamra bejárata. Bal felől megtámasztva, ráragadva egy szintén sötét, ám jóval konkrétabb forma, egy másik kő. Rajta éles, grafikus jel. A horizonton ugyancsak összetapadt két forma, csak kontúrral jelezve, testetlenül. A kettő között pedig váratlanul, gyermekrajz modorban, egy virágzó fa. Modellje jól megfigyelhető tavasszal a kecskeméti alkotóház emeleti műterméből. A jobb alsó sarok kerítéseleme még evilágibb-vaskos realitás. A feszültség – a feszes kompozíción túl –, gondolom, innét származik, az egymásnak ellentmondóan ábrázolt formák zavart keltőek.

Régi zsidó temető (Ferenczy Károly emlékére) – A/1986/21, 120 x 120 cm, olaj, 1986. A címadás nem véletlen. Váli mindig ámulattal adózott az erdei-alkonyi fények, atmoszférák mesterének. Itt a képen a geometrikus formák lombernyőt sugalló (foltos) fények által puhává oldódnak. A két fatörzs is utal erre. Fények és formák félárnyékos útvesztője. Nagy teret sejtet, egyebek mellett a módszeresen félbevágott formák által is. Nem színes kép, mégsem hagy hiányérzetet: szürkék és feketésbarnák. A nagy, túl nagy formákat itt is apró grafikus jelek pányvázzák világunkhoz: száraz ág és hétágú gyertyatartó. Aminek ritmusát fenyegetően fölnagyítva a háttér kerítése ismétli meg.
Mindkét képet a festő egy különösen borongós januári délelőttön Trabantja csomagtartójára erősítette, s fölvitte a Nemzeti Galériába, ajándékként. Célját elérte: még másnap is boldog volt.

Nézzünk meg egy képet az 1987 óta tartó műtermes sorozatból is. Kis fehér műterem – A/1991/18 (korábban: Fehér szoba); olaj, 40 x 40 cm. A kompozíció itt is feszes, a jobb alsó sarokban az asztalláb „épp csak hogy befér” a képmezőbe. Hasonlóan szorul a szék is. Mintha a terjeszkedő asztal szorította volna a kép sarkába. Találkozási pontjuk közelében, az asztallap, akár egy jégtábla, föltorlik, fehér, fluoreszkáló, belső fénnyel. A padló és a háttér is anyagtalan, jelzésszerű. A papírlap e világi, az üvegváza pedig fényre és fénytörésre utal. Holott a képen nincsen árnyék. Iszonyú nagy itt a csend, emberelhagyta táj.
Hát ennyi.
Búcsúzom.

●

1993.01. // C. 03848 // ''Későszocializmus után...''
Új Művészet 1993.01.
válaszcikk György Péternek

''Későszocializmus után...'' *

Drága Péter, üzenem, hogy a művészeten belül NEM TÖRTÉNT SEMMI; hacsak nem vesszük egy kalap alá mindenféle ál- és pszeudojelenséggel. Persze én a dolgot HIVATALBÓL nem láthatom át, hiszen belülről nézem. (Amúgy is, ilyen fokú absztrakciónál már igen csikorog az agyam.) Szóval, hogy ezek a nagy, hirtelen változások, és hogy a dolgok ezért most válságban, meg minden. Tehát mi változott, és mi nem?

Nézzük először: a/ a csinálók oldaláról.

1. Voltak és vannak hiteles festők. Úgy festenek, ahogy az egér rág. ''Muszáj nekik, mert mindig nől a foguk.'' (Szabó Vladimir). Ezek nem csinálták a szoc. reált, ezek nem apolitizálódtak mint festők, a 70-es években, ezek nem rendszerfüggésben, vagy ellenzéki tagadásban hozták létre műveiket.

Ha tehetségesek voltak, s ráadásul jó órájuk volt, jó képeket csináltak. Rendszerváltás aligha törheti ketté a pályájukat. Sőt egy válás, házépítés, tanári munka se, pedig ezek veszélyesebb ügyek. Ezek a mesterek vannak, élnek, ''föl lehet őket lökni'', illetve egyáltalán nem lehet őket föllökni, mert nincs honnan, és nincs hová.

2. És voltak, vannak festőszerű egyének. Füst Milán szerint egy életmű kiteljesedéséhez legalább ötféle képességre van szükség. A hatalom- és pénzéhség, lustaság, a magány el nem viselése és egyéb fegyelmezetlenségek szétzilálják a tehetségest is.

Azok, akik művészeteken kívüli okokból alkotnak; azok igazodnak, utánoznak. Voltak a hatalom árnyékában, vagy ellenállásban, mindegy. Nem befelé néznek, hanem egymásra, Nyugatra, gurura. Most majd átrendeződnek megint, újabb lépesmézek felé.

Nézzük másodszor: b/ a befogadók oldaláról.

1. Úgymint az egyén. A magasművészet úgy működik, hogy némely emberek fölizgulnak jó képek láttán. Ez nem változik. A lényegi befogadás mindig személyes, titkos, face to face. Az a (Bernáth Aurél szerinti) kétezer ember ebben az országban zavartalanul fogja a képzőművészetet tovább fogyasztani. A design stb. nem fogja a jövőben sem kielégíteni, mert azokat egészen másra használja. Lehet, hogy a műfaj egyszer, hosszú távon elhal. Rebesgetik, nem hiszem. Túlságosan fontos, univerzális ahhoz. Ez nem mennyiségi kérdés, ugyanis. Mozdonyvezető is kevés van.

2. És a társadalom. Ami valóban radikálisan változik, az a művészetet imitáló ipar, ami a közszórakoztatás egyik formája. Hogy az Új Festészet Budapestre érkező hulláma véletlenül azonnal a hivatalos művészet státusát kapta, ennek semmi (művészeti) jelentősége nincs. Még csak nem is ártott, valószínűen. A művészetben nincsenek kétéves divatok, nincsen ''mai pálya, Pesten'', csak a szórakoztatóiparban. Hogy most az állami pénz kevesebb?! A mecénálás (pénz és dicséret) épp annyira lehet káros, mint segítő. Lásd Hódmezővásárhely. Hogy a változásokra választ adni... a művészet sosem a napi történésekre ad választ. A politika nem tartozik a legfontosabb dolgaink közé.
Hogy „a piac megszűnt” ...Melyik? Miért, eddig volt?
1992.10.21.

ölel: (Váli) Dezső

* György Péter lapunk 1992/9. számában megjelent vitairatára szerkesztőségünkhöz érkezett levél.

●

1993.02. // C.04013 // kecskeméti katalógusba 1. szövegváltozat
csoportunk kiállításához

végleges szöveg: C.04014

Mozdul minden, lám, lám. Évtizede több év munkával nem sikerült egy Gruber Béla múzeumot létrehozni, most ez néhány hónap volt. (Iszonyú megint a telefonszámlám.)
Nem véletlenül Kecskemét. Otthonunk. Én először 71-ben, 80 óta pedig Szütssel minden március itt, az Alkotóházban. Utóbb Vojnich is. Majd' minden képünk itt indul.
Egy példa, 1990 március, 100 cm-es olajképeim:

A/90/03 Váli Miklós tulajdona
A/90/04 Kiscelli Múzeum tulajdona
A/90/05 megsemmisítve
A/90/06 megsemmisítve
A/90/07 Kaposvári Rippl Rónai Múzeum tul.
A/90/08 megsemmisítve
A/90/09 megsemmisítve
A/90/10 megsemmisítve
A/90/11 megsemmisítve
A/90/12 Szentendrei, Ferenczy Múzeum
A/90/13 Pécs, Janus Pannonius Múzeum
A/90/14 megsemmisítve
A/90/15 megsemmisítve
A/90/16 megsemmisítve
A/90/17 megsemmisítve
A/90/18 megsemmisítve
A/90/19 megsemmisítve
A/90/21 megsemmisítve
A/90/22 megsemmisítve

(most én itt panaszkodom, vagy hencegek?!)

●

1993.03. // C.03895 // Egy képrombolás ürügyén
Népszabadság (1993. III. 20.)

Egy képrombolás ürügyén

Kilencedik éve vezetek egy ferences szellemiségű imaközösséget. Nem az egyházat támadom. Hanem egyházam némely csacsiságát. Ami különbség.

Először a történet. 1989. februárban meglátogattam a pasaréti ferences rendházat azzal, hogy szeretném egy most készült keresztút-grafikasorozatomat nekik adni. Megköszönték. Az ajándékot fogadó atya a kispapok folyosóját tartotta alkalmas helynek az elhelyezésre. Most januárban arra jártam, a tizennégy keret a helyén, munkámra azonban egy jámbor piktorral egy minden bizonnyal sokkal könnyebben befogadható képsorozatot festettek. Nem tévedés, rá az én képeimre, egy táblát leemeltem, elöl az új kép, hátul az én opuszszámom. Ennyi a történet.

Gondoltam, megkeresem az atyát, de letettem róla. Egy több százezer forint értékű műben hatvan forint értékű falemez-alapanyagot látott, mit kérdezzek tőle?! Hogy mitől ez az elvakult pusztítókedv? Hogy miért nem tette föl a padlásra egy dobozban, ha az ő hitéletét zavarta a látvány?! Tartott azóta vajon lelkiismeret-vizsgálatot? Évtizede tűnődöm az evangéliumi példabeszéden, a balga szüzek történetén, akik a vendégre várva nem gondoskodtak olajról a lámpásukba. Miért ítéli el Krisztus őket, hát bűn lenne a butaság? Ma ezt így értelmezem: igen, némely formája bűn. Amikor az ember egyetlen fonalat követve (harag, lustaság stb.) minden mást számításon kívül hagy. Nem gondol se Istennel, se emberrel, sőt önmagával is csak fogyatékosan.

Ezt hívják szeretetlenségnek. Gondoltam, pert indítok ajándék méltatlan kezelése és szerzői jog megsértése miatt. De kinek mi haszna lenne belőle? Felejtsük el az egészet. De mégsem, nem tehetem, éspedig nemcsak az esetleges többi művész, de az egyház miatt sem. Nézzük az egyház felelősségét, túl az elkövető személyén. Egy másik kolostorban két éve egy hanglemezgyűjtemény több tízezer leírókartonját dobta valaki a szemétre a gyűjteményt létrehozó atya távoztával. A kérdés itt is az, hogy egy szerzetes egyedül hogyan kerülhet ilyen döntéshelyzetbe? Hol van ilyenkor a közösség kollektív bölcsessége? Egy kolostornak természetesen lehet más értékrendje, esztétikai rendje, mint a külvilágnak. Illetve, csakugyan lehet-e?! Ha a környezetére, tágabb értelemben a társadalomra hatni kíván, ha téríteni akar, ha nem az elzárkózás útját választotta - nem kell-e figyelembe vennie az őt körülvevő város, az ország, és - bocsánat - Európa normáit?!

Mégsem tudok valami halvány rokonszenvet megtagadni e képromboló atyától. A pusztító kedvétől. Ugyanis baj van az ajándékozások és általában a műtárgyak körül. Pannonhalmán odasúgják nekem: „ez a szobor itt marad, amíg a művésznő él. Nem tudtuk visszautasítani.” Több katolikus gimnáziumban láttam a minden szakmai önkontrollt nélkülöző Prokop páter festményeit, tömegével. Ajándék. Zavartan széttárják kezüket a befogadók, mit csináljanak vele. Az újonnan megnyílt gellérthegyi sziklakápolna: ilyen szerencsétlenül ízléstelen tárgy- és műtárgyegyüttes csak ajándék lehet. Gondolom, a pénzbedobós, elektronikus gyertyaautomatát nem a pálos rendi atyák fabrikálták. Vagy, visszatérve Pannonhalmára, mit lát a bencés gimnazista? Egyebek mellett egy félgiccs Mária-szobrot, hátul beépített villanykörtével. (A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége művészei delegációjának ajándéka abból az alkalomból, hogy felajánlják szolgálataikat a millenniumára készülő kolostornak.) A diákkápolnájukba pedig egy túlformált, álnépi faragványegyüttes került, oltár, tabernákulum. Egy helyét fölmérni alkalmatlan fafaragó ajándéka. Sorolhatnám.

Mit lehet itt tenni? Egy éve szóltunk Asztrik főapát úrnak mindezekről: Pannonhalma ezer év alatt fölgyűlt műkincsei között, ha minden huszadik műtárgy gyenge vagy giccs, azt a hozzá nem értő turisták és a diákok számára hitelesíti a mellette álló másik tizenkilenc. Javasoltuk akkor, és javaslom most is független szakértők meghívását, foglalkoztatását. A fölkérés szempontja ne az legyen, hogy bár „nem jó művész, nem igazán jó művészettörténész, de keresztény, hát ő a mi emberünk”. Szükség lenne egy negyedévenként összeülő bizottság vagy akár alkalmanként meghívott néhány szakértő bevonására. Zsűrire, amit egyetlen közösségi vagy templomi térbe szánt, vásárolt, megrendelt vagy ajándékba kapott műtárgy se kerülhetne meg. Egyetlen lágyszívű és hozzá nem értő atya sem. Sőt ez megkönnyítené az ajándék visszautasítását is: „Kedveském, ez gyönyörű, azonban én egyedül nem dönthetek...” A giccs ugyanis sajnos akkor is káromkodásként hat, ha a Keresztenfüggőt ábrázolja. Ha alkotója jó szándékú is. Megtévesztő, hogy a giccs is hordoz igazságot, sőt, szerintem, az igazságok halmaza. Az igazságok RENDJE helyett.

Tudjuk, látjuk, egyházunk - és nemcsak a magyar - a múlt század óta reménytelenül lemaradt az értékes művészetek befogadása terén. De hívő ember ne használja a „reménytelen” szót. Kezdjük el, amit lehet. A Magyar Püspöki Kar. A tartományfőnökök. A plébánosok józan önkorlátozással. A katolikus oktatás. Lépésről lépésre.
El kell indulni.

U.i.: Ezt a cikket eredetileg a katolikus Új Emberben szerettem volna leközölni. Nem rajtam múlott. Talán az örökölt szemlélet, hogy amiről nem beszélünk, az nincsen is. És: aki a pártot bírálja, az a nép ellensége?!

-----------------------
A cikkre érdekes módon Pannonhalma reagált érzékenyen. Kezdetben nehezteltek. Aztán az elmúlt években csaknem minden szemetet kipucoltak, majd kértek, segítsek. Tizenöt mai festő munkáit sikerült megszereznem részben letétbe, részben ajándékként a gimnázium épületébe.

●

1993.03. // C.04002 // Jánossy György emlékkönyvébe
tanárunk 70 éves, kollektív ajándék emlékkönyv

1962-67,
és még utána is

"AKI NYAFOG: GYANÚS"

Használlak.
Köszönöm.

●

1993.03. // C.17076 // kecskeméti katalógusba

Ötletemre Alapítvány: KORTÁRS GYŰJTEMÉNY A KECSKEMÉTI CIFRA PALOTÁBAN.
Alapító tagok: Kovács László, Kovács Péter, Molnár Péter, Schmal Károly, Szüts Miklós, Tölg-Molnár Zoltán, Vojnich Erzsébet. Az Alapítvány 1993-ban a Budapesti Történeti Múzeumban mutatkozott be egy kiállításon.
Katalógusszövegem:

KECSKEMÉT
nem véletlenül. Otthonunk. (Noha Pesten élünk.) Én először
1971-ben. Alkotóház, 10-es szoba. (Előző lakója Kondor Béla volt.)
1980. Hívom Szüts Miklóst. Azóta minden évben minden március:
két szomszédos műteremben. Utóbb Vojnich is.
Másodperceket henyélünk.
Képeim java 13 éve itt születik
innét az ötlet, hogy –
1992. márciusban – néhány művemet a szeretett
Cifra Palotának ajándékoznám. „Kedvező
fogadtatás”, de másnapra módosítok:
„és, ha nem csak én, hanem néhányan, együtt..?!”
Kiderül, a Város épp egy kortárs gyűjtemény
létrehozását tervezi.
1992. májustól: kiválasztjuk, fölkérjük, zsürizzük,
Alapítvány, Kuratórium, Cégbíróság.

●

1993.11. // C. 04112 //a kecskeméti fotókiállításra
falra katalógus helyet

játéknak indult.
feladattá - időnként keserves feladattá - nőtt,
mint előbb-utóbb minden, amibe belekezdek.
évekig a közhasznúság hiánya is zavart,
hogy ugyanis mire való egy magánarchívum a
polcomon 54 zsidótemetőről,
ha se kutató, se fotós, se zsidó nem vagyok?!

megrendít ez a kultúrkincs.
legjobban a bukovinai köveket szeretem.

1942-ben születtem Budán, itt is élek.
festő vagyok.

Váli Dezső

●

1993.12.20. // C. 04117 // Kecskemét, Fotográfiai Múz. kiáll. megnyitóm

zsidótemető fotókiállításunk Sáros Lacival
(Szüts helyett ugrottam be)

(A FOTÓKÖNYV TÖRTÉNETE)

Nem vagyok Szüts Miklós, aki festőművész barátunk, és New Yorkból most, az utolsó pillanat után érkezett haza. Így jutott rám ez a feladat.

Röviden a könyvünk történetét mondanám el, mert ez legalábbis kettőnknek nagyon érdekes volt, és ez szerintem elegendő kiindulópontként.

Én 1974-ben kezdtem zsidó temetőket fotózni. S. Nagy Kata szociológus barátnőm fotósának karja eltörött, s megkért, ugorjak be helyébe. Parasztszobákat kellett egy kutatás keretében a Népművelési Intézetnek fotózni, evvel kezdődött el az én felnőtt fotós tevékenységem, sok évig előtte elvi megfontolásból nem fényképeztem. Több ezer parasztszobát fényképeztem le, s mivel barátnőm zsidó volt, és szakrális érdeklődése is volt, minden falu szélén minden zsidó temetőt megnéztünk, én pedig kezdő fotós lévén, minden, ami gyönyörű volt az orrom előtt, azt lefényképeztem. Az intézet sofőrje fel is jelentett minket, hogy a kutatási témán kívül mi merrefelé érdeklődünk. Úgyhogy aztán külön igazgatói engedéllyel (Vitányi Iván) folytattuk a temetőnézést. Én így, minden további cél és szándék nélkül fotóztam le vagy 50 magyar zsidó temetőt, egyszerűen mert arra jártam, - a hetvenes évek közepén.
Laci ilyen irányú érdeklődése egy prágai kocsmában kezdődött. Egy beszélgetés alapján eljutott a régi temetőbe, ahol másfél óra alatt minden nála lévő filmtekercsét elhasználta. A prágai csodálatos temető csodálatos fotói így készültek, 1978-ban.
1979-ben egy képzőművészeti delegációval Romániában jártam, s nagyon hálásak voltak, hogy a moldvai kolostorvidékre szeretnénk kirándulni, nem Erdélybe. A mercedes mikrobusz sofőrjének előrekopogtam, mert nagyon kellett pisilni, az utak igen rázósak arrafelé. És megálltunk. Megálltunk Gura Humorului falu szélén, átmentem illendőségből az út túloldalára, és a világ egyik legszebb zsidó temetője mellett pont pont pont. Ellentétben Lacival, nekem az volt az iszonyú szerencsém, hogy nem volt nálam fényképezőgép, s így kielégületlen maradtam. Tudtam, valahogy vissza kell jönni.
Néhány év után 1982-ben sikerült ennek a módját, vagyis a költségét előteremteni a következőképpen. Elkezdtem járni a Balázs Béla Stúdióba, s beadtam egy forgatási tervet, hogy én régi zsidó temetőkről akarnék filmet készíteni, Bukovinában. Ezen ők természetesen azonnal nevettek. Mígnem Jancsó operatőre, Kende János távolabbi barátom nevét nem adta a munkához, hogy ő forgatná. Kaptunk 30.000 forintot, előforgatásra. Ő sofőrködött, én két géppel fényképeztem, egy hétig voltunk tán kint. A határon megtalálták mind a 28 tekercs filmet, bár több helyen voltak, s az mentett meg minket, hogy megtaláltak nálunk két Sweet Bucovina nagy fényképes albumot, elhitték, hogy érdeklődő turisták vagyunk.
1983 körül a fotóanyagunkat külön-külön bevittük a Corvina kiadóba, minket összehoztak, hogy ez két fél könyv, legyen akkor az egy Közép-Európa könyv. Rögtön elosztottuk magunk között a területet, Laci elment Szlovákiába és Lengyelországba, én nagy géppel újrafotóztam Magyarországot. Az év őszén készen leadtuk az anyagot. A könyvkiadás késett, lassan éveket, később a kiadási jog is megszűnt már, tán négy év után, a dolog elaludt, ki tudja miért. Arra hivatkoztak, hogy a könyvterjesztők nem kérik a könyvet.
1988 táján egy távolabbi ismerősöm révén újraéledt a dolog, a Széchenyi kiadó eljutott odáig, hogy Szántó Györggyel a könyvet megterveztette, néhány fotót a Jeruzsálem könyvvásárra ki is vittek. Másfél év után kaptuk vissza, a láda a kikötőben hazafelé elveszett. Két fotót lekávéztak. A kiadó közben gazdasági zűrbe keveredett, fölszámolták. Ekkor fizették ki nekünk a Corvina után már másodszor a szerzői honoráriumot, ezúttal 120 ezer forintot fejenként. Nagy pénz volt.
A kiadó fölszámolásával bizonyos Magda keresztnevű asszonyt bíztak meg, a Helikon igazgatója volt, és Központi Bizottsági tag. 1991-ben ő újra fölvállalta a könyvet, de világosan látta, hogy külföldi szponzorok nélkül a Helikon ezt nem tudja megcsinálni. Azt hiszem Laci is, én évekig leveleztem amerikai zsidó egyetemekkel, szervezetekkel, és Jeruzsálemmel is, hiába.
Végül 1992-ben az én C. Naplóm kiadása kapcsán megmutattam a fotókat az Új Mandátum kiadó két őrült és lelkes vezetőjének, akik érthetetlen módon kedvet kaptak ehhez. A kapitalizmushoz még mindig nem szoktam hozzá, vagyis ehhez a tempóhoz, a könyv néhány hónap alatt megvalósult. Ennek, az ígérthez képest utolsó utáni másodpercben elkészült könyvnek a bemutatóját látják, illetve az ehhez kapcsolódó fotókiállítást, aminek nagy része azonos a kötetben megjelentekkel, - amit ezúton a figyelmükbe ajánlok.

Váli Dezső

(kissé pontosítottam a szöveget
a magnóból visszaíráskor)

●

1994.03. // C.04193 // Mit jelent nekem a feltámadás?

újságcikk töredék az Új Magyarország számára, megkérdeztek:

"Mit jelent nekem a feltámadás?"

Teher szembenéznem e témával. Ahogy én élem meg a feltámadást, az részben téves, és éretlen is, sajnos. Tudom. Krisztus Urunk feltámadása nekem leginkább csak munka, saját munka - lenne, ha vállalnám. Holott a feltámadás Isten ingyen ajándéka számunkra, szerencsénkre. Tehát a dolog lényegét egyáltalán nem értem, illetve érteném én, de nem élem meg. A rendetlenkedésre hajló érzelmeim.

Ő és én. A hajnali imában kellene naponta eljutnom a feltámadásig. Az Ő feltámadásáig, s evvel a magaméig is. Ezt a keresztutat ritkán bírom végigjárni. Továbbmenni az első stációk után. Annyival egyszerűbb a második elesésben a földön maradni. /hetedik állomás/. Egyszerűbb Jézust sajnálni /ami megint tévedés/, egyszerűbb Szarajevót sajnálni. Egyszerűbb kérni a csövesekért, hogy Isten vezesse őket gyöngéden maga felé. Gyöngéden, mert nagyon gyöngék. Még az önsajnálaton is egyszerűbb túllépni, és belátni, hogy e nagyböjti időben /is/ torkos voltam, leginkább ellenőrizetlenül felejtett vágyaimban, gyerek a befőttes üvegek előtt, ha nincs otthon a nagyi. Könnyebb bűnbánatot tartani, kimondani, Uram, ma délelőtt pocsék voltam, bocs. Egyszerűbb, mert kellemesebb hálát adni. Hogy a csapból ivóvíz folyik, hogy sajtos kenyeret ettem reggelire, hogy Ilonka néni beteg, de Te most is a legjobbat akarod neki. Minden egyszerűbb nekem, mint elfordulni magamtól és a körülöttem-ügyektől. Fölnézni és elindulni a feltámadás felé. És vállalni az örömet, a bizonyosságot, ami vár rám. Amit Ő fölkínált nekem, és amit el is fogadtam. Vállalni, hogy a világ jó. Hogy minden rendben van. És ami nincs rendben, avval pedig tudjuk, mi a teendőnk.

Bár nem elég tudni. A szomszéd szobában most kissé üvölt a Rolling Stones. Jó barátomnak jó kedve van, hála Istennek. Akkor járok-e jó úton, ha átszólok, vagy tűrjem inkább?

****
Húgom, aki jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mondja, sokáig csodálta azokat a szerzeteseket, akik órákig zavartalanul el tudnak merülni csendes imában, sötét kápolna mélyén, az éjszakában. Ma már tudja, ez nem érdem, ez sem érdem feltétlen. Gyakran nem más mint hajlam, képesség a nyugalomra vagy a semmittevésre. Ki tudná megmondani, egy helyes mozdulatunkban mennyi a kegyelem, és mennyi a mi részünk benne...

***

elhinni, út végén valami jó vár rám
elhinni a húsvétot
ezen dolgozni. hogy Ő vár rám és ez jó. hogy vár. meg kellene ahhoz utálnom a festést, hogy odavágyjak? nem érzelmi kérdés a feltámadás. akarati.

***
most hallom, ez az Új Magyarország valami zsidózó lap. abbahagyom.
este: Miklós rádiótelefonján megkérdeztem Esterházyt. Megerősített.
A cikket telefonon lemondtam.

●

1994.04. // C.4483 // Paul Hargittai kiállításmegnyitójára
elhangzik: Vasarely-múzeum , Budapest, 1995. május 4.

A megnyitó előtt egy magánközlemény. Az általam fogalmazott és aláírt invitálólevél első mondta így hangzik: "Idegenbeszakadt hazánkfiaival Dunát lehet rekeszteni." Ezen a mondaton többen megbántódtak. Sajnálom. A szúrás természetesen nem az idegenbeszakadt hazánkfiainak volt szánva. Hogy kinek bűne, vagy érdeme, hogy elment tőlünk, kinek volt ez önző és kinek kényszerű lépése, azt ki-ki maga dönti el Isten és a lelkiismerete előtt. A fricska a friss kultúrpolitikánknak szól, mert egy divathullámot meglovagolva ujabban nagyon sok gyenge dolgot is rátukmál a magyar publikumra.

Hölgyeim és Uraim!

Farkas István, nagyhírű festőnk fia, Paolo Farkas meghívására volt szerencsém 1992-ben egy hetet Párizsban eltölteni, újrajárni a lehetséges összes múzeumokat. Paolo Délfranciaországban élvén, egy Párizsban élő barátja gondjaira bízott. Így kerültem megérkezésem estéjén egy diszkrét, ragyogóan tiszta lakóház ötödik emeletére, egy textiltervező stúdióba. Mosolygószemű, elegáns magyar úr fogadott, elegáns irodában. Hibátlan magyar kiejtéssel beszélt, hellyel kínált, aztán, már ahogy az ilyenkor lenni szokott, néhány semleges, barátságos mondat, laza testtartással egy fotel mélyén. A szomszéd szobában egy távolkeleti fiatal nő hajolt egy megvilágított fehér tervezőasztal fölé. Csevegés közben szemem a szemközti falra tévedt, s ebben a pillanatban a laza figyelem egyszerre feszült figyelemre váltott. Megláttam egy olajképet, egy NAGYON JÓ olajképet. Kiderült, vendéglátóm munkája. Az előszobában másik, IGAZI kép. Hirtelen lett miről beszélgetnünk. Bíztattam, állítana ki otthon, Magyarországon. És fontos lenne, ha legalább néhány képe hazakerülne, leginkább múzeumokba, be- vagy inkább visszaoltandó a magyar kultúrába. Aztán meghívott vacsorázni. Ezt a kemény feladatot, hogy nekem másfél órát étkezéssel kelljen foglalkoznom, a kedvéért vállaltam. Pillanatnyi zavar csak akkor támadt, mikor valami hatalmas derékszögű, piros húsról UTÓLAG kiderült, hogy előételnek hívják. Nem vagyok fölhatalmazva, hogy az akkor Hargittai Pál életéről hallottakat itt közvetítsem, nem tudhatom, mi tartozik és mi nem sérthetetlen magánszférájába. Annyi bizonyosan publikus, hogy 47-ben maradt kint Rómában, később New Yorkban élt, most pedig Párizsban. Textiltervezőként vált világhírűvé, de képei datálásából tudni lehet, a festést nem hagyta abba.

Találkozásunk után talán egy év múlva Hargittai Pál küldött nekem egy gyönyörűséges kis akvarellt ajándékba. Sokáig latolgattam, mivel a kép olyan minőségű kötelességem lenne továbbajándékozni a Szépművészeti Múzeumnak. De a birtoklásvágy nagy úr. Viszont én műtárgyat nem tartok. /Mármint másokét, úgy értem/. A konfliktust végül nagylányom oldotta meg, boldogan szobájába vitte. Ott van ma is, egyetlen képként a falon. Amin kicsit meg is vagyok sértődve.

Ennyi. Ennyi a TÖRTÉNET, ahogy Pilinszky mondja, ezek a TÉNYEK.

És most befejezésül hadd következzék, ami a tényeken túl van, a VALÓDI történet, ünnepünk második fejezeteként.

A Császár vágyakozni kezdett, hogy láthassa a Csia-ling folyónál fekvő tájat és elküldte Wu Tao-Tzut, hogy fesse le. Wu hazatért majd bement a palota egyik csarnokába és száz mérföldnyi országot festett. Az uralkodó csodálattal nézte a művet. Wu a kép egyik részletére mutatott, s azt mondta:

-Látja Fenséged ezt a barlangtemplomot a hegy lábánál? Szellem lakik benne. Tapsolt, és a barlang szája hirtelen kinyílt.

-A barlang belseje mérhetetlenül szép - folytatta a mester - Hadd mutassam meg az odavezető utat: tekintse meg Felséged a csodákat, melyeket magában rejt.

Belépett, és még egyszer visszafordult, hogy intsen urának. De ebben a pillanatban bezárult a kapu, és mielőtt az elámult uralkodó beléphetett volna, eltűnt a táj, a fal pedig fehér volt, mint mielőtt a mester ecsetje érintette volna. Wu Tao-Tzut soha többé nem látták.

A mi történetünk annyival szerencsésebb, hogy e falak nem üresek. És Wu Tao-Tze mester pedig itt áll közöttünk. De azért, sandítva a barlang kapujára, kérem óvatosan tapsolni.
A kiállítást megnyitom.

●

1994.05. // C.04239 // Derkovits ösztöndíj-kiáll., kérdeztek
Szombathelyi Képtár / jelentkezés a Derkovits- ösztöndíjasok kiállítására
beadandó mű: "Műterem asztalkával" olaj, farost, 100 x 100 cm, 1989
a Szombathelyi Képtár tulajdona

Válaszok kérdéseikre:

a/ "mit jelent Derkovits nekem?"

180 kilométerről utaztunk föl a gyűjteményes Derkovits-kiállítás megnyitására Szüts Miklós barátommal, majd délután vissza, az alkotóházba. Sírnivaló: a Nemzeti Galériában rajtunk kívül három szakmabeli volt jelen.

b/ "a Derkovits ösztöndíj jelenősége nálam"

Azóta élek és élek meg a festészetből. Elindított. Hála a Magyar Népköztársaság akkori kulturális apparátusának. Azóta sikerült: se illusztrálás, se grafikázás, se murális- vagy egyéb megbízás, mégcsak tanítás se, semmi, csak a magam munkája.

c/ "egy történet"

Anekdota lenne Aczél Györggyel kapcsolatban, de ő már Isten ítélőszéke előtt áll.
Sohasem haragudtam rá.

●

1994.06. // C.04253 // győri művésztelep kiáll.katalógusba

XXVI. Nemzetközi Művésztelep

1942-ben születtem Budapesten, ott is élek.
felszerelés nélkül nem hagyom el lakásomat
lakáskulcs
autókulcs
OTP kártya
jegyzetfüzet
rózsafüzér
nagyító
antineuralgika
zsebkendő
mindenre föl vagyok készülve.
otthon viszont védtelen vagyok.
otthon dolgozom.

Váli Dezső

●

1994. 11. // C.04240 // Szüts Miklós emblémái elé
A 2000 folyóiratba

A főiskolán, harminc éve, az a kis csaj?! Szélesen vigyorgott, fehér pulóverekben járt.
A szünetekben kiflit rágott.
A Holdvilágárok? Ugráltuk át a köveket, sziklafal, vízesés, uzsonna.
Brüsszel? Persze, ronda. Persze, a Főtér. Persze, Rembrandt.
Én kibuszoztam az ásványmúzeumba is.
Az a fiú, akinek sose jut eszembe a neve. Geológiát tanít,
télen a Hopokon síel, tanítványaival.
Az a német politikus, aki fütyülni is tud
Az író, aki Palma de Mallorcán élt évekig
A nagyobbik fiú, a vöröshajú
A Lehel piac, ahol a villamos kettéágazik
A Mercedes embléma, sráckorunkban csak az állami vezetők
A KÖZÉRT betűk, a maguk tökéletes semmitmondásával
A Lánchíd rajza, plakátokon, amikor valami nagyot akartak mondani
Tegnap az újságban a Szonda Ipszos, tudod, kis kockák

Az A.D. Stúdió, a Dűrer monogramos
azt is a Szüts

●

1995.01. // C. 04427 // Szrogh-emlékalbumba

Szrogh Gyögy építész-tanárunk 80 éves

Szrogh korrektura 1.

1966 ősz, diplomaév. Szép Ilonka vendéglő, ebédidő, a szokott paradicsomos
káposzta, krumpli körettel. Szrogh tanár úr leül a szomszéd asztalhoz.
Elé teszem egy friss szerelem kapkodó hangvételű búcsúzó levelét.

Azt mondja:
- Dezsőke, hány nyara lesz még?!
- Nem értem, tanár úr.
- Hány nyara lesz, úgy körülbelül. Nekem talán hat-nyolc.

Szrogh korrektura 2.

Zsófi, miért köpi vissza a zacskóba a cseresznyemagot?!

Szrogh korrektura 3.

Gyerekek, este van, fáradtak vagyunk, kifutottunk az időből, menni kell,
mindjárt följön a portás is. Hát legyen arra az Észak!

szeretettel és köszönettel:
VD.

●

1995.03. // C.04470 // Szüts Miklós kiállításán megnyitóbeszédem
április 10., Pécs, Művészetek Háza kiállítóterme

Hölgyeim és Uraim.
Emlékezzünk.

Azon a napon, amelyen II. János Pál pápa a harangöntő üzemben megszemlélte azt a harangot, melyre Ézsaiás próféta szavait vésték, és melyet majd az ENSZ‒ nek fog ajándékozni,

‒ azon a napon, amelyen a Mészáros Lázár Gépesített Lövészdandár páncélozott szállító harcjárműve laktanyájába tartva az egésznapos esőzéstől a bukkanókkal teli dűlőúton megcsúszott majd fölborult, és M. I. főtörzsőrmester alászorulva szörnyethalt,

‒ azon a napon, amelyen a forintleértékelés után a kisbefektetők nagy tételben elkezdték a magyar bankokból valutakészleteiket kiváltani,

‒ azon a napon, amelyen Csecsenföldön az Argum melletti folyóparton heves harcok dúltak, mert az orosz csapatok a déli szárny áttörésével próbálkoztak,

‒ azon a napon, amelyen az Irakba behatolt török csapatok megölték a szeparatista Kurd Munkáspárt 200 gerillaharcosát,

‒ azon a napon, amelyen az alabamai Mobile Bay fölötti hídon több mint száz kocsi rohant egymásba a nagy köd miatt, egy ember meghalt, és 74 sérültet kellett kórházba szállítani,

‒ azon a napon, amelyen Sierra Leonéban a lázadók szabadon engedték a hét apácát, akit január végén raboltak el Kambiából,

‒ azon a napon, amelyen egy magyar fiatalember barátjával leereszkedve a Tennessee állambeli Real Well 48 méter mély barlangjába, a kürtőből való visszamászás közben kimerülve eszméletét vesztette, s mire a mentők a felszínre hozták, kihűlés következtében meghalt,

‒ azon a napon, amelyen kiszivárogtatták a hírt, hogy utolsó napjait éli a bajai Bácshús, hogy a pécsi Möbiusz Részvénytársasággal egyesülését immár kész tényként lehet kezelni.

Ugyanazon a napon, vagyis 1995. március 21‒ én, kedd reggel Szüts Miklós budapesti illetőségű festőművész a Kecskemét-Műkerti, századfordulón épült akotóházban 6.50- kor ágyából kikelvén s felöltözködvén 7.01- kor gépkocsival a városi uszodába hajtott. Harminc perces felváltva végzett mell - hát - és gyorsúszás után 8.15- kor asztalhoz telepedve elfogyasztotta citromos teából, három lángosból, és a hozzá kistányéron odakészített két foghagymagerezdből álló reggelijét, majd tudomásul véve, de nem befolyásoltatva, vagyis mit sem törődve a pápai harangvizittel, a tiszthelyettes halálával, a forintleértékelés sajnálatos következményeivel, az Argum menti harcokkal, a kurd szeparatisták lemészárlásával, az alabamai tömegkatasztrófával, az épségben hazatért apácákkal, a szerencsétlenül járt magyar barlangásszal, a bajai részvénytársaság fúziójával,
Szüts Miklós műtermébe tért, s néhány ceruzavázlat után festőállványa elé lépve gyors mozdulatokkal a fehér fölfeszített vászonra rajzolta tervezett festményének témáját; egy kockás terítőn elrendezett kávésbögrét, borosüveget, sótartót és a jobb alsó sarokban egy szeletelőkést. Délben, munkája befejeztével, a képen elhelyezte szignóját, majd ecsetjeit terpentinben megöblítve, és pamutrongyban tisztára dörzsölve, ebédelni tért. Étkezés után foteljében hátradőlve, új képét nézegetve elszívott egy cigarettát, majd lepihent.

A festményt a szakmai berkekben nagy föltűnést keltett 1996-os Vigadó-beli kiállításról egy jómódú mecseknádasdi szőnyegkereskedő vásárolta meg, magas áron, elmondása szerint menye számára, alku nélkül. Számlát nem kért.
A művész halála ötödik évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítását agg festőbarátja nyitotta meg, a kép ott főhelyen szerepelt. Az akkori nevén Közművelődésügyi és Kulturális Minisztérium rögtön levédette, de idáig mindössze kétszer kérte kölcsön, egyszer, a Frankfurti Biennáléra, egyszer később, az emlékezetes "A Múlt Század Festészetünk Tükrében"‒ kiállításra, a Műcsarnok összes termeibe. Megemlítendő még egy sikertelen rablási kísérletet.
A kép későbbi sorsa kevésbé kalandos, a hagyatéki viták lezárása után az örökös a festményt telekvásárlási szándékára hivatkozva a Pécsi Modern Képtárnak ajánlotta föl. Végül a Városnak közadakozásból sikerült megvásárolni, s néhány Ferenczy Károly, Tölg-Molnár, valamint egy apró méretű Vojnich-képpel került közös falra, ez utóbbi egy igen élethűen kidolgozott derűs tóparti jelenetet ábrázolt.

2061-ben, egy szeles, hideg télvégi vasárnap délelőtt H. N. uránvárosi vegyészmérnőknő, és az egyébként ügyesen rajzolgató négy és fél éves kislánya betért az impozáns, nemrég új épületbe költözött Képtárba. Itt a Szüts-kép előtt a következő párbeszéd hangzott el:

‒ Nézd anyu, ez itt pont olyan, mint apu kávésbögréje, nem?
‒ Igen, Zsuzsókám, de ne nyúlj hozzá.
‒ Ugye, anyu, ez egy nagyon szép kép?
‒ Igen, ez egy nagyon szép kép. Veszünk is róla egy reprodukciót, és otthon megmutatjuk apunak, jó?!
‒ És mibe került ez a kép, anyu?
‒ Egy életbe, kislányom.

A kiállítást megnyitom.

●

1995.06. // C.04514 // Strindberg Egyedül fülszövegterv
az Új Mandátum kiadó számára

Strindberg: Egy lélek fejlődése -című naplójának utolsó, IX. kötetét tartod most kezedben, kedves Olvasó. Amikor a szegény öreg, nőgyűlölő író, kigyógyulva üldözési- és egyéb mániáiból, -túl harmadik, boldogtalan házasságán-, 1899-ben, sok év után visszatér Stockholmba, már életét lezárni készül. Öreg, mert öregnek érzi magát, ötven évesen. /Még 13 évet él./ Hátramaradtak már a nagy csatározások. Csak egy szerény albérleti szobát bérel, "bár lenne pénzem saját ágyban halni meg." Először keresi a társaságot: néhány kávéházi óra, a hajdani barátokkal. De ezek a találkozások hamarosan elmaradnak. Egyedül él. Délelőtt ír, írja drámáit, délután olvas, sétál a külvárosi utcácskákban, gyerekkora helyszínei. Emlékezik. Kezdi megbánni bűneit. Kezdi megszeretni az elesetteket és a sikerteleneket.

Mint esti utcára kiszüremlő halk zongoraszó, olyan ez a könyv. Egy barátom, egyik első mesterem adta kezembe, húszévesen. A belső békére tanított, de ebből a könyvből tanultam meg sétálni is. Talán megöregedni is. Hiszem, hogy a békét belül kereső embernek mindenkori ajándék ez az írás, akár a Korintusi levelek, Lao Ce, vagy Epiktétosz. Egy megbölcsült ember tűnődése munkáról, pihenésről, barátságról, csendről.

●

1995.06. // C.04522 // mi vagyunk a FIORETTI
A Bp.-Országúti Egyházközség 95. szept. körlevele (értesítője) számára.
Megjelent 95. szeptember

Az Országúti Ferencesekhez tartozó Tamás atya indította el imaközösségünket 10 éve, mielött elment Ausztráliába. Azóta szerda estéinket együtt töltjük, egy lakásban. Tizenötenen vagyunk, a leánykák ma már anyukák. (Imáink idején több igen fiatal Fioretti -tag mászkál négykézláb az asztal alatt.) Választott feladatunk (munkánk) a közbenjárás. Egyebek mellett három szerzetesrendért. Nekik sem többet, jobbat, szebbet kérünk, hanem, hogy a Ő akarata teljesedjék, náluk is. Evvel telik az első óra. (Minden órának más, állandó vezetője van.) Szabadon fogalmazott imákat mondunk, olykor egy-egy szeretett litániát. A második óra a megosztás- (beszélgetés), erre az időre elfújjuk az asztali gyertyát. Olvasmányokról beszámoló, élmények és kalandok Isten dolgaiban. Bibliai fejezetek megbeszélése. Nem bölcselkedünk és nem teológizálunk, arra nem is lennénk alkalmasak. A igazi kérdés mindig ez: hogyan javítod meg életed, a most olvasottak tükrében? A harmadik óra a dicsőítő imáé, leggyakrabban szentségimádás formájában, papi engedéllyel. Itt adódik a hálaadásra, a köszönömre lehetőség, mindenért. "Megbukott a fiam matekból, dicsőség neked, Uram." A negyedik órában receptcserék, civil dolgaink, tea és körözöttes kenyér mellettt. Nagy csomag babaruhák kerülnek elő. Este 10-kor csengetés, távozik a csapat. (A vekkeróra is a Szentlélek ajándéka.)

Tavaly két dolgot kezdtünk el: szent Ferenc bátyánk szellemében bevezettük az egyházi tizedet, minden jövedelmünkből. Ebből havi 20-25 ezer forint karizmatikus imaközösségeink szervezetének jut. Valamint, hogy komolyabban vegyük magunkat, bevezettük az évente megújítandó fogadalomtételt. Nem vagyunk túl szigorúak magunkhoz: napi fél óra imaidő, napi Szentírás. Lelki olvasmányok, heti áldozás. A fogadalomtétel 12. pontja a derű.

Úgy gondolom, legfőbb erényünk a hűség. Legfőbb bűnünk pedig időnkénti közömbösségünk egymás iránt.

●

1995.12. // C.04591// Makovecz Imréhez
Népszabadság 1995.12.09.

Kedves Imre, és összes Imrék!
A határozott mondatokat szereted. Az igen legyen igen és a nem: nem. Most ezt fogom tenni. Te egy hete a Testnevelési Főiskolán ezer ember előtt azt mondtad: "Verőlegény gyerekével nem fogok kezet." Imre! Ennek a mondatnak zsidó-keresztény kultúránkban nincs helye. Ennek a mondatnak Európában nincs helye. Ennek sehol sincs helye. Hogy tehetted?! És nem csak erről az egy mondatodról van szó, sajnos.

Iszonyú szomorú vagyok. A nemzet számon tartott, fontos emberétől, ilyet! Mondjam? Te is éppúgy tudod, mint mindnyájan! Krisztus urunk kurvákkal és vámosokkal vacsorázott. S a vámosok nem bűnösök, vagy megtévesztettek gyerekei voltak, hanem a gyűlölt Róma kiszolgálói... Nem valaha, hanem éppen akkor. Krisztus MINDIG a megbocsájtást hirdette, egészen a keresztig. A kufárokat a templomból sem a maga igazáért kergette ki, hanem Atyja házának megbecstelenítése miatt.

Hogyan mersz indulatokat korbácsolni?!

Hetedíziglen kérnél számon bűnöket? Mi jogon? Felelősségük (--ünk) mértékét? És ha megbánták, azóta?! Egy - egy családi veszekedésem után a magam bűnösségét is alig-alig tudom kihámozni. Nem véletlen, hogy az ítélkezéstől eltiltattunk... Megbocsátás nélkül pedig egy házasság is fölborul, nemhogy az ország. A te felelősséged. Is.

És a megbocsátás még csak egyik fele a dolognak. És a másik: -- ismered a Bibliát!-- "áldjátok ellenségeiteket", és "adjatok hálát mindenekért!" Igen, mindenért, ha fiad nem mossa ki a fürdőkádat, ha részegek lehányták a lépcsőházat, de a gyomorfekélyért is, ha hívő vagy. Szent Pál véres, megvert háttal éjszaka a börtönben kalodában ült. Nem a hatóságokat szidta, hanem hálát adott. Tudta, hogy mindez, ami vele történik, ízlik, nem ízlik, Isten akarata. Hogy "minden haja szála számon van tartva." Fantasztikus biztonságot ad nekünk, akik ezt hisszük. Néha bizony nagyon nehéz. De tudjuk, hogy Radovan Karadzic is Isten szeretett gyermeke. Bűneit Istennel meg fogja beszélni, szerencsés esetben még életében. Imaközösségünk 11 éve imádkozik párt- és állami vezetőinkért. Egy salzburgi szerzetes szobájában Nyikita Szergejevics Hruscsov képe lógott. Húgom elképedve kérdezett rá. "Jó ismerősöm. 17 éve imádkozom érte." (Hruscsov megtért, halála előtt egyházi temetést kért.) Nincsen hatalom, csak Isten engedélyével, te is tudod.

Hagyjuk abba az ellenségeskedést, Imre! A ferences szerzetesek számon kérték rajtam, miért éppen a Népszabadságban bíráltam némely tévedéseiket. Nekik is ezt mondtam: ki kezdje lebontani a falakat, ha nem mi?!

Te is tudod, hogy ezt a levelet nem neked írom. Véleményemet elmondtam neked már, telefonban. Hanem pártoknak, vezetőknek, nyilatkozóknak is, mindnyájunknak, akik valaha ítélkeztünk, kereszténynek, akik gyűlölködni merészelnek. Híveidnek is, és múlt heti hallgatóságodnak is, az esetleg általad is megtévesztetteknek. Akikért te is felelős vagy. A békét nem az orosz, vagy az amerikai katonák fogják elhozni nekünk, és gyerekeinknek. Azt sajnos magunknak kell megépíteni, napról napra, itt és most.

szeretettel üdvözöl:
Váli Dezső
festőművész
-----------------------------

dr. Erdélyi Attila válaszcikkére válaszom 1995.12.16. // C.04592

MEGBOCSÁTANI KÖTELEZŐ
Te is tudod, hogy ez nem hitvita, kedves Barátom! Emberibb életünk feltétele. Itt és most, Magyarországon...
Hogy is van ez? Krisztus az ávósnak, vagyis vámosnak rögtön kezet nyújt, a hordágyán fekvő, kötélen leeresztett béna se tesz bűnvallomást, csak gyógyulása jár fejében, a házasságtörő asszony meg se mukkan, stb.
Ne tévesszük össze, Jézus feloldoz. A mi lehetőségünk a megbocsátás, ami egészen más! A Miatyánkban így mondjuk: "bocsásd meg vétkeinket, miképpen (ugyanúgy, ahogy) mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". Tehát szó sincs feltételekről! Neked címzett bocsánatkérésről! Ha nem élsz megbocsátásban, véged, kész, elzártad a kegyelem csapját. Feltétel nélküli jóakarat, mindhalálig. Elsőként nyújtott kezed segítség a másiknak, talpra állni. Imádkozhatsz is gyilkosodért.

Megismétlem: üdvöd megbocsátásodtól függ. A bűnösé pedig bűnbánatától. A két dolognak semmi köze egymáshoz.
Szörnyű dolgok történtek 1957-ben, 1951-ben, 1944-ben, 1849-ben, 1241-ben. Nem a mi dolgunk. Istené az ítélet.
szeretettel üdvözöl: VD.

●

1996.05. // C.04654 // Sok sikert, kedves Néray! - Kortárs Múzum
1996.05.03. Élet és Irodalom

Sok sikert, kedves Néray!

Meglepődve láttam a Népszabadságban fotográfiádat. Új miniszterünkkel beszélgetsz: bejárás a leendő Kortárs Művészeti Múzeumban... Nocsak, hát meglesz?! A Nemzeti Galériában, a hetvenes években, mint "legújabb" képre, egy kis vörös szentendrei Barcsay tájképre emlékszem, 1936 körüli. A Képzőművész Szövetségben visszatérően emlegettük a dolgot, szomorúan, egymás között bólogatva. Időnként reménytelen petíciók a kultúrkormányzatnak. Csendes és tartós kultúrbotrány, a mai napig Európa egyetlen országa vagyunk - voltunk, beleértve Albániát is, ahol az élő képzőművészek munkásságáról az érdeklődő semmi átfogó képet nem kaphatott. Gondoljunk bele! Mintha Németh László, Déry, Pilinszky-, vagy a maiak: Esterházy, és Petri Gyurka halálára kellene várnunk, hogy könyveihez hozzájussunk, s ne csak a folyóiratok alkalmi publikációi. Hát most végre megszületik. Hála Istennek.

A fotóból gondolom, te leszel az igazgatója. Ha igen, nem lesz könnyű dolgod. Te a legújabb irányzatok elkötelezettje voltál az elmúlt évtizedekben. A Műcsarnokot evvel a hozzáállásoddal tetted korszerűvé. De hát ez nem a Műcsarnok.

Persze, könnyű nekem a pálya széléről bekiabálni. Tehát kezdem. Mire gondolok:

LUDWIG MÚZEUM meglévő nemzetközi anyagát nyilván öröklöd. S kényszerűen vele az adományozó gondolkodását a mai művészetről. Nem tartom szerencsés helyzetnek, hogy várhatóan szinte kizárólag ez lesz a bázisa az induló múzeum külföldi anyagának. Örülünk, hogy van Picasso Pesten, és van még ott néhány jó kép. De az egész... A Tiszteletreméltó Öregúr sajátos ízlése, valamint a mai művészet csak egyetlen szegmensére kiterjedő érdeklődése, - gyűjtésköre... Valljuk meg, sok ott a divat-csacsiság. A hazugság. A lármás semmitmondás. Nem volna vele nagy baj, ha ez egy anyag lenne a városszerte látható sok egyéb között. Te leszel a Nagy Varázsló, ha ezt a nemzetközi szériát valamennyire egészségesebb arányúvá, és jobb minőségűvé tudod alakítani! Szerintem anyagi helyzetünket tekintve lehetetlen nekünk jó külföldi anyagot beszerezni. S harmadrendűt egyáltalán érdemes-e?! A Szépművészeti Múzeumban van egy kis Chagall, vannak egyebek is. Talán bevonható lenne?! Van még valami? A győri Patkó-múzeum anyaga jut eszembe. Ha jól tudom, a Műcsarnok is kapott az évek folyamán külföldi kiállítóitól ajándékba ezt-azt. Onnét kölcsönözni? Te biztosan tájékozottabb vagy.

Szükségesnek tartanám mindezen okok miatt a nemzetközi Ludwig-anyagot világosan elkülönítve, például a földszinten kiállítani. Amúgy is, a végén még, - honiakra nézve sértő módon,- az egészet Ludwig múzeumnak kellene nevezni. Akkor legyen Aczél György-Ludwig Múzeum, hiszen az ő regnálása alatt vásárolták Magyarországon az elmúlt száz évben a legtöbb műtárgyat múzeumaink számára. És nyilván ez az anyag fogja adni a új múzeum magyar törzsanyagát.

Egyébként harminc éve úgy vártuk, és úgy reméltük, hogy egyszer lesz egy magyar kortárs múzeum. Ehhez képest most vélhetően nemzetközi lesz a szereplőgárda. Új helyzet. Valóban, van logikája, ha a kortárs magyar és kortárs külföldi együtt szerepel. A bécsi múzeumban (húsz éve láttam utoljára) sem feltétlenül csak az osztrákok teljesítménye érdekel. Jó képeket szeretnék látni. Jó kis feladat lesz a rendezés. Az arányok megtalálása.

A LUDWIG MÚZEUM KIÁLLÍTÁSPOLITIKÁJA is nyilván most megváltozik. Te ott nagyon ambíciózusan és nagyon jól kiállítottad, ami érdeklődési körödbe esett, amiben hittél. Voltak és vannak ott nagyon jó kiállítások. Is. Egy szelete a kortárs művészetnek, Klimótól Fehér Laciig. Ezenkívül láttunk hatalmas festett játékmacikat. De egy Melocco kiállítást itt nem lehetett remélni. Legfontosabb magyar szobrászunk.

A MINŐSÉG. Olyan jó lenne, ha egyszer nálunk nemcsak magángyűjteményeknél, hanem állami intézménynél is kizárólag a minőség szerint történhetne a szelekció! Mindenféle történészi, kultúrpolitikai, szociológiai, divat, és egyéb kutyafüle szempontok előtt és helyett. Tudom, a földön vegytiszta helyzetek nem léteznek. Talán mégsem teljesen abszurd, amire gondolok. Szakmailag kötelező minden irányzatot, minőségétől függetlenül, szerepeltetni?! Mondok példát. A II. világháború után néhány évig Pesten működő Európai Iskola művészeti csoportosulásnak a morális tette példaértékű. Néhány nyomorgó művész vállalja a hatalom ellenében az utolsó pillanatig a külön utat. Alkotóik némelyike előtte vagy utána fontos dolgokat tett az asztalra. De az ott született képek... Alig tennék ki valamit abból a termésből, ha egyáltalán-

A MAGYAR ANYAG, gondolom, a Nemzeti Galéria raktárára támaszkodik. Ezen kívül az állam, közhiedelemmel ellentétben, most is költ valamennyit új képekre, szobrokra. Jó lenne demokratikus módon újra rendezetté, és nyilvánossá tenni ezeket az állami vásárlásokat. Bizony jól működött a hetvenes-nyolcvanas években itt egy rendszer, a "kétmilliós vásárlások". A meghirdetett napon (évente négy alkalommal) 300 festő a hóna alatt bevitte egy képét a Nemzeti Galériába. Egyetlen napra aztán mindet falra tették. Jó szorosan egymás mellé, kevés volt a hely. Végigment egy zsűri, szerencsés esetben egy cédulát rábiggyesztett: megvásárolva. Ami kortárs anyag múzeumainknak van - mert van! - Szolnoktól Pécsig, Szombathelytől Szentendréig, az jelentős részben innét származik. Miért ne lehetne ezt visszaállítani, nem elzárva a nyilvánosságtól? Csatornája lehetne az új múzeum további rendszeres gyarapításának. Előválasztási joggal.

A MÚZEUMOK. Kíváncsian várom, az érdekeltek mennyire teszik magukévá a Kortárs Múzeum ügyét. A Kiscelli Kastélyban nem nagyszámú, de markánsan válogatott kortárs anyag van, a Főváros tulajdonában. Vidéki múzeumainkban is sok jó mű van. Vajon segítőkészek lesznek-e? A minisztérium tud ebben lépni? Hogyan lehetne tőlük műveket szerezni? Ha sikerül velük megegyezni, akkor következne az utazások sora, a válogatás. Nem kis munka lesz.

A MŰGYŰJTŐK bevonása is ésszerűnek látszana. Olyan minőségű kortárs magyar múzeumunk soha nem lesz, amit egy négyszobás győri lakásban látni, Kolozsváryéknál. A magyar magángyűjtemények! Ha meg lehetne velük szerettetni az ügyet! Műgyűjtők kevéssé ajándékozósak, hiszen az életüket tették erre a dologra. De letétbe talán adnának művet. Mondjuk három évre. Föl lehetne ajánlani, ha másként nem megy, hogy cserébe a művek restaurálva lesznek. Ki lehetne jelölni egy Műgyűjtők Termét. Évente, vagy félévente cserélődő kiállítások.

LAKÁSOKBAN mi minden van! Barátom biztosítási ügyök volt. Egy Andrássy úti lakásban Modiglianit látott. A főként Képcsarnokon keresztül forgalmazó Poldi nem tartozott legjobb festőink közé. Húsz éve lakásán az ágya fölött egy olyan pasztelljét láttam, amit minden múzeum szívesen fogadna, állítom. Van egy 1947-es, Rómában szignált gyönyörű kis Hargittai képem. Szívesen odaajándékoznám, ha kell, és tetszik. A Gruber örökösök évtizede óta várják, hogy a képeik méltó helyre kerüljenek. Régen eladhatták volna kincseiket. Sok embert lehetne-kellene mozgósítani.

AJÁNDÉKOZÁSI KIÁLLÍTÁST lehetne meghirdetni a múzeum alapítása alkalmából. Művészek, művészözvegyek, képtulajdonosok, és műgyűjtők számára, akiknek kedvük lenne művet adakozni erre a célra. Cserébe föl lehetne ajánlani, hogy legalább az egyik elfogadott mű három évig biztosan falon lesz. Így a legtöbb festő biztosan szívesen adna. A művészetben nincs demokrácia. Visszautasítás esetén a megbántódások elkerülhetetlenek. De evvel is érdemes a dolgot vállalni. Ezt könnyítené meg a kiállítás forma. A festők megszokták, hogy zárás után a képet haza köll vinni.

A ZSŰRI. Az egyszemélyes válogatás veszélyes. A Keserü Katalin szervezte szerencsétlen Ernst-múzeumi kiállítás kapcsán elég szó esett a kontroll nélküli hatalomról a sajtóban.

Gondolom, a bekerülő anyag folyamatos zsűrizését egy 4-5 tagú bizottságnak kellene végezni. Voltam zsűrikben, tudom. Tíz ember már szükségszerűen szürkén választ. Nem belső munkatársak (ha vannak ilyenek), hanem meghívott külsős emberek kellenek. Egyik legnagyobb budapesti múzeumunk értekezletén minap az igazgató 19:1 szavazatarányban alulmaradt, mégis az ő álláspontja látszik győzni. A múzeum nevét nem lehet leírni, sajtóper esetén ugyanis a 19 beosztottból vajon hány vállalná a történtek elmondását, főnöke ellen vallva?

Itt nyíltan elfogult leszek: nagyobb arányban művészeket kérnék föl, vállalva akár a megszólást is. A legnagyobb művészettörténész is nehezen teszi túl magát mindenféle szakmai szempontokon, amik között a minőség nem feltétlen az első. Igazi szakmai dilemma lehet számára, kerüljön-e falra a szocreál gyöngye, a Füttyös kalauz, avagy ne. (Ha a történetiség is szempont, akkor feltétlen, ha CSAK a minőség, akkor nem.) A festők, ha olykor féltékenyek is egymásra, egyszerűbben gondolkoznak, könnyebben döntenek csak minőség szerint.

AZ ARÁNYOK. A magyar anyag arányainak kérdése. Ha az anyagban nem kap súlyával arányos helyet például Czóbel, Bálint, Anna Margit, Bene Géza, Czimra Gyula, Vaszkó Erzsébet, Modok Mária, az olyan, mintha nem adnánk ki Németh László, Ottlik, Plilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Kardos G. György, Kertész, Petri műveit, mert nem elég modernek.

Kedves Kati, csak amennyi hír hozzám eljutott, - tudok a dologról. Lehet, hogy nem pontosak az információim, lehet, hogy az események már átléptek az elmondottakon. De a lényegi mondandómon ez sem változtat.

Nem lesz könnyű dolgod.
Drukkolunk neked. És az új Múzeumnak.
Sok sikert munkádhoz!

●

1996.12. // C.04782 // Mozgó Világ - Nádor Tibor rajzai elé

Két éve történt. Sosem jártam addig arrafelé. Autótérképpel, valahol az Alföld közepe táján kellett letérni az útról. Kanyargós, homokos dűlőút, a kocsi meg-megfarol, tévelygek, ligetek és akácerdők váltják egymást, és elszórtan tanyák. Esteledik. Aztán egy apró tanyasi ház a fák alatt, gémeskúttal, megtaláltam. A ház előtt hosszú-hosszú ácsolt asztal. Egy lány s egy fiú teríti éppen, 15 személyre. A tányérok mellett előírásosan bal kéz felől, háromszögre hajtogatott sárga szalvéta. Válogatott fűszerek, házilag összeállított saláták, frissítő italból is többféle. Üvegben virágcsokor. Hová cseppentem?!

Igen, fontos nálunk az esti étkezés. Akkor vagyunk együtt. Ebéd nincs is. Napközben szerteszét rajzolunk, olykor kilométerekre.

Magánművésztelep. Fiatalok csinálják, maguknak. Egy hónapot töltenek így, nyaranta, együtt. Sátrakban laknak, tisztes távolban egymástól, az erdőben. Négy fa közé magasan kifeszített ponyva védi a festőt és modelljét a tűző naptól, ez a műterem. A két napos hajnalban kel, hátizsákkal begyalogol a legközelebbi faluba, bevásárol. A reggelihez zsömle és kifli is jár. Minden nap más főz. Pár éve még volt fiú, aki megkérdezte, melyik a teáskanna... Most már könnyebb, már mindenki tud valamit. Van köztük spenótospalacsintaspecialista, és rablóhúskészítőművész is. (Fiú mindkettő.)

Év közben pedig az Arany János utcai művelődési házban működik rajzkörük, a NEMO. Nádor és Mohácsi, közülük kinőttek, vezetik és korrigálják őket (egyébként ingyen). Kezük alól egymás után veszik föl a fiatalokat a Képzőművészeti Főiskolára. S a bekerültek -holott ez lenne a természetes- nem hagyják ott a csapatot, továbbra is lejárnak a körbe, rajzolni. Segítik, húzzák maguk után társaikat. Többen feltűnően tehetségesek. Van köztük persze született amatőr is. Egyenrangúak. Szeretik egymást.

Megvacsoráztunk. Utána a szertartás, amiért hívtak. Alkalmi kiállítás a fűben, a képek sarkaira szél ellen -kavics nem terem errefelé- kis földrögök. Öt-nyolc munka mindenkitől, az utóbbi napok termése. Aktstúdiumok, de főleg fák, tájrészletek. Most mindenki zsűritag. Szidják és dícsérik egymás munkáit. Bátran és tapintatosan. Aztán visszaültünk az asztalhoz. Rettegtem, ezek most majd inni kezdenek, éjfél tájt a vállam fogják barátságosan veregetni... E helyett:

Hozd már a szótárt!

És kezdték egyik kedvenc játékukat. Egyikük az Idegen szavak szótárából fölolvas egy szót. A többiek írásban megtippelik, mit jelenthet, majd sorban fölolvassák. A vélt megoldásokra szavaznak. ”Nefelin.” Nofretéte, latin nyelven. Féldrágakő. Északolasz népies tiltakozás Fellini művészete ellen. Púderfajta a századforduló táján. Az is pontot kap, aki bár tévedett, de megfejtésére voksot kapott.

Hívtak, így idén nyáron együtt dolgoztam velük. Most egy kéttantermes iskolát béreltek Pilismaróton. Az egyik teremben matracok a földön. A másik műteremnek szolgált. A reggeli korán, fél nyolckor tálalva. Van, aki erre már úgy jön haza, a tájból, festőállvánnyal a vállán. Megnyugtattak, nem miattam beszélnek suttogva munka közben. Csakugyan szeretnek dolgozni. Pihenésnek húsz perc fejelés az udvaron. Vasárnap közös kirándulás. A kultúra történetéből számukra a Nagybányai iskola lett a kiindulópont. Meghökkentő választás hisztériásan nyugatmajmoló korunkban. Nem mondható korszerűnek, nem baj. Van, amiben hisznek, ahonnét kiindulva tudják mérni magukat, a világot. Végre festők, akik a rajztanulással kezdik. Akik először valóban meg akarják tanulni a szakmát. Amikor ez a szétzüllő félben lévő Képzőművészeti Főiskolán már alig lehetséges. Ahova, ha minden diák bejárna, akit felvettek, a folyosón se férnének el. (Ámbár lehet, hogy ezen az új rektori rendelkezés segít majd: állatot és biciklit a Főiskolára bevinni tilos.)

Két nevet említettem, két vezetőjüket. Az egyik, Mohácsi András, idősebb a többinél, 33 éves szobrász. Világítóan tehetséges közösségteremtő pedagógus-alkat, nagy kár, ha nem kap előbb-utóbb katedrát. Nádor Tibor pedig festő, most végzett a Főiskolán. Legszebb szénrajzait már ma is szívesen látnám Mednyánszky, Rippl, Nagy István, Barcsay rajzaival egy teremben.

●

1997.03. // C.04974 // Ciszterci évkönyv - életrajz

A József Attila/Szt. Imre ciszterci gimn. Saxa Loquuntur öregdiák almanachba
75. évf., jubíleumi emlékkönyve számára.

1942-ben születtem. Festő lettem.
A szakma szabályai szerint élek, polgári keretek között.
és az

IGAZI ÖNÉLETRAJZ

1951 májusában föltett kérdésemre
1983 augusztusában megtaláltam a választ.

Most már mindegy, meddig élek.
de addig: szolgálatban vagyok.
1997. március
Váli Dezső

●

1998.06. // C.05728 // Első Magyar Látványtár katalógusba
Tapolca-Diszel:"Remekmű - remek mű" c. kiállítás katalógusába.

Remekművet létrehozni nem könnyű, de korántsem lehetetlen.
Készítése három lépésben történik.

1. Először kitaláljuk a tervezett mű mondanivalóját; ún. üzenetét.
Ezt semmiképp sem szabad félvállról venni, elkapkodni.
2. Majd egy előkészített lemezre megfelelő hígítású festéket juttatunk, tubusból.
Ez a művelet több óráig is eltarthat. (Használat után a tubusokat le kell zárni.)
3. Még egy feladatunk maradt; mindenkivel tudatni, hogy ami most létrejött, az REMEKMŰ.

●

1998.07. // C.05735 // Új művészet szerk. - válasz vitaindítóra
válaszcikk Sturcz vitainditó cikkére.
/nem jelent meg/

Sturcz János vette a fáradságot. És Szemadám válasza pontos. Tudjuk, az igazi minőség keskeny ösvény. Az ember a legkevesebb munkával szeretné a legnagyobb eredményt elérni. Nem mindenki tud, és nem mindenki szeret tisztességesen dolgozni. Így hát pocsékságok, bűnök mindig vannak. Most nálunk trónon ül a képzőművészeti blöff. Felelős érte, aki csinálja és kiadja a kezéből, felelősebb a szakember, aki elfogadja és publikálja. Lásd Kortárs Művészeti Múzeum, Műcsarnok, és a többiek.

Reménykedni kötelező. Minden nap lehet tenni valamit.

●

1999.04. // C.06033 // Nádor Tibor és Mohácsi András kiáll. megny.beszéd
nyílik 1999 május 7-én 6 órakor, Bocskay u. ARTUS Stúdió

Nyikoláj Petrovics Kamanyin ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a Szovjetoroszországgal együtt nőtt fel. Tíz éves korában már egy sorban kaszált édesapjával. Majd a Komszomol katonai repülőiskolára küldte. Férfivá az első ötéves terv időszakában érett, amikor a Szovjetunió elmaradott országból nagyhatalommá fejlődött. 1934-ben az egész világot bámulatba ejtette a szovjet repülők sarkvidéki hőstette. Kamanyin a párt Központi Bizottságától és a szovjet kormánytól azt a feladatot kapta, hogy a Csukcsföldön át közelítse meg O. J. Smidt táborát, és társaival 5 kétfedeles repülőgéppel mentse ki a -Cseljuszkin- expedíció 104 tagját az örök jég birodalmából. E nagyszerű hőstett alkalmából vezette be a szovjet kormány a legmagasabb kitüntetést, a Szovjetunió Hőse címet.

Kaminyin a háború előtti években elvégezte a repülőakadémiát és dandárparancsnoki beosztást kapott a könnyűbombázóknál. A Nagy Honvédő Háborúban már tábornok, az 5. csatarepülő hadtest parancsnoka. A hatvanas években pedig az űrhajósok kiválasztásával és képzésével bízták meg.

Részlet Nyikoláj Petrovics Kaminyin: Letcsiki i koszmonavtü című önéletrajzi regényéből.
A helyszín: Vlagyivosztok körzet, 1931.
--Ahogy visszagondolok a múltra, életem során sokszor kellett repülőtéren kívül leszállnom. De ez volt a legnehezebb, beosztottjaim életükben először hajtottak végre kényszerleszállást. Számukra a mocsárral körülvett faluszéli kaszálón végzett szerencsés landolás nagy győzelem volt. A közeli vasútállomásról szikratáviratot küldtem a parancsnokságra. Három óra múlva vasúti hajtányon megérkezett Ogar századparancsnok, és a szerelők csapata. Természetesen megérkezésükig mi sem tétlenkedtünk. A szomszéd falu parasztjainak segítségével kiszabadítottuk a gépeket a bozótból, lekaszáltuk a pohánkát, kivágtuk a bokrokat, és egészen tűrhető kifutópályát készítettünk. Hossza meghaladta a kétszáz métert.

A századparancsnok fogadására rendbe hoztuk magunkat, mint valami díszszemlére. A gépeket is szép sorba állítottuk.

-Századparancsnok elvtárs! -a csoport kényszerleszállást hajtott végre. Áldozat nincs, a repülőgépek üzemképes állapotban vannak. A pályát felszállásra előkészítettük.

-Ne siess, Kamanyin. Mára elég volt ennyi is-

Aztán megszemlélte a pályát, lépésekkel kimérte, majd nekem szegezte a kérdést:

-Biztos benne, hogy ekkora kifutópályáról sikerül felszállni?

-Fel lehet szállni, de megfigyelő nélkül, és maximálisan tehermentesíteni kell a gépet. Üzemanyagot is csak épp annyit töltsünk, amennyi kell,- volt a válaszom.

-Nem fél? Ilyen tenyérnyi helyről-

-Felszállok.

-Engedélyezem.

A gépemet felkészítették felszállásra. Kiszerelték a fedélzeti géppuskát, a fényképezőgépet, a navigációs eszközöket. Vang Hsziung, a megfigyelőm nem szállt be a hátsó fülkébe. A repülőgép így összesen 300 kilogrammal könnyebb lett. Kézzel elgurítottuk a pálya legvégére. Négy-négy ember fogta a gép jobb és bal szárnyát, két szerelő belekapaszkodott a farokműbe, hogy lefogják a repülőgépet, míg a motor eléri a kellő fordulatszámot. Amolyan katapultszerű indítás akart ez lenni.

Óvatos gázadással fokoztam a gép fordulatszámát, a gép már remegett, de nem mozdult el a helyéről. Aztán a parancsnok fölemelte a karját, s a következő pillanatban hirtelen leeresztette. Az emberek egyszerre engedték el a szárnyakat és a farokművet. Teljes gázt adtam. A gép megugrott, farokműve enyhén megemelkedett, s mind sebesebben száguldott-egyenesen a mocsár felé. Tisztában voltam a veszéllyel, nagyon jól tudtam, hogyha a gép a szántó végéig nem szakad el a földtől, már nem száll fel, kerekeivel belesüpped a zsombékba, nagy sebességgel átbukik és kigyullad. A gép szinte nyüszített már, hogy emeljem a magasba, de kis sebességgel a felemelkedés halálos veszélyt rejt magában. Csak a felszállópálya legvégén húztam magam felé a kart, felrántva a gépet. S már a levegőben is voltam. Sebességem még csekély volt, szinte csodával határos módon függtem a levegőben. Néhány másodperc múlva már növeltem a magasságot, szabályosan körözni kezdtem a leszállópálya fölött. Hamarosan Prihogyko gépe jobbról mellém csatlakozott. Leadtam az egyezményes jelet, hogy a többi pilótát ne hagyják felszállni. A századparancsnok legalább olyan világosan látta a felszállás nehézségeit, mint jómagam, s kitette a keresztet. Ez azt jelentette, hogy mi repüljünk el, a másik három gép pedig itt marad a kényszerleszállás helyén.

A repülőtéren A. F. Klisejko hadosztályparancsnok, a repülődandár parancsnoka fogadott bennünket. Azonnal hozzá siettem és jelentést tettem.

-Hadosztályparancsnok elvtárs, a repülőtérre húzódó köd miatt-

-Hagyja csak, mindent tudok-, vágott szavamba Klisejko. Igaz, hogy valamennyi gép épségben maradt?

-Igaz, hadosztályparancsnok elvtárs

-Köszönöm, Kamanyin elvtárs. Tolmácsolja valamennyi pilótának köszönetemet. Önt bizonyára legalább annyira megviselték a nehézségek és a veszély, mint bennünket- Nekem ezen a mai napon megőszült a hajam.

Este a felsorakozott Lenin-század előtt a századparancsnok felolvasta a dandárparancsnok parancsát. A kényszerleszállást sikeresen végrehajtó repülők mind elismerésben részesültek. Engem a dandárparancsnok egy órával jutalmazott meg. A parancsban megintették Ogar századparancsnokot, mert a repülés megszervezésénél nem vette kellően figyelembe az időjárási viszonyokat. Ogar ragyogott a boldogságtól, mert súlyosabb büntetésre számított--

Tisztelt közönség, lehet, hogy csak én látok hasonlóságot a harmincas évekbeli szovjet pilóta és fiatal művészeink mindennapi élete között?! A gondolat majdnem pogány, mégis igaznak tűnik: a feladatot halálosan egyedül kell megoldanod. Nekikészülődéskor társaid még segíthetnek, felszálláskor azonban már csak annyiban, hogy elengednek. A géppuskát, a fényképezőgépet és Van Hsziungot, a kísérőt a földön kell hagynod. Munkád nyaktörő mutatvány, a magad életét kockáztatod. Siker esetén kapsz egy karórát.

Kérem, szeressék Nádor Tibort és Mohácsi Andrást, legalább annyira mint Klisejko hadosztályparancsnok szerette és féltette beosztottait.

A kiállítást megnyitom.

●

2000.11. // C.08426 // végrendeletünk

VÉGRENDELET

Én, alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal
és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem,
hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.
Képeim szétszórva. Neten és CD-n minden munkám megnézhető.
Minden jó helyen van ott, ahol van.

Budapest, 2000. november 3.

LAST WILL

I, Dezső Váli, of sound mind,
full capacity and free will decree
that upon my death nothing shall be done.
My paintings are scattered about.
All my work can be seen on the net and on CD-ROM.
Each thing in its place is best.

KATA
2022.01.02. // C.21745

Rómában vettem egy gyönyörű sálat.
Könnyű anyag fekete-barna csíkos,
de soha nem tudtam fölvenni, mert mihez.
Fehérhez lehetett volna, de az nyár,
akkor meleg van.

Ha majd kidobod a sáljaimat, ezt vedd külön.

I bought a beautiful shawl in Rome.
Black and brown striped, light material.
Have never been able to wear it.
Would have been good with white but that's summer and too hot.

When you throw out my shawls please handle it with care.

●

2000.11. // C.06438/A // Váli-oeuvre CD-borító hátoldal

Kedves Utókor!

Most számítógépre vittem minden festményemet,
minden rajzot és fotót, a kezdetektől, 1959-től.
Az utolsó pillanatok,
negyvenéves diafilmjeim igencsak fakulnak.
És a képek rég szerteszét.
Átadom.

Egy Babits-összes könnyen hozzáférhető.
De ki ismeri (használja)
az Ékszerkereskedő vasárnapját (A/1977/06),
ami '77-ben a Grand Palais-ban szerepelt,
majd megvette a minisztérium, s azóta raktárban?!
Ne rajtam múljon.

Baráti üdvözlettel

ISBN 9-639-33604-1
9 799639 336048
ára: 2900.- Ft.

●

2000.11. // egyik első honlap főoldal
indult 2000.06.11.

●

2001.06.15. // C.06648 // Élet és Irodalom, Esterházynak címezve
Élet és Irodalom 2001.6.15. Visszhang rovat
(eredetileg fax Péternek)

Drága Péter!

Hallom, Jelenits atya válaszcikke váratlanul ért, s tájékozódásügyben fölmerült a nevem.
Ellentétben hörgő nagyszámú ismerősömmel, véleményem halk és önkételkedő, alakuló szeretne lenni. A Lukács uszodában, és a vasárnapi kirándulásokon is (egy ujságírós társasággal járok) többszörösen vihart kavartatok.
Tehát.

1. Nem ide tartozik, mégis. Lejött velem egy interjú a Magyar Demokratában, a cikk eleje arról szól, hogy téged szoktalak megkérdezni, hova szabad, és hova nem írni, mert nem ismerem a lapokat. Hogy ugyebár nevemmel egy szélsőséges lapot legitimizálok, stb. A riporter megjegyezte, Jelenits kétszer is nyilatkozott ide. Mondom, bocs, akkor közölhető, Jelenits üti Esterházyt.** A cikk megjelent. Baloldali barátaim rettenetesen letoltak. Kételkedésem megmaradt. Fölhívtam utólag Jelenits atyát: igen, vállalom, mondta. Ha kérdeznek, és elmondhatom, amit akarok, akkor megyek, oda is. Nem az elkülönülés az út, hanem a párbeszéd.

Végül megtalált kulcsmondatom: Krisztus urunk kurvákkal és vámosokkal vacsorált.
(Ha érdekel, minderről bővebben májusi levelemben a honlapomon)

2. Aláírásotok a francia főembernek írt nyílt levélen, hogy örülsz, hogy menedékjogot adtak a zámolyi cigányoknak. Ovisok árulkodnak a homokozóban.

A cigányügy Európában évszázados gond, az együttélés mindkét fél számára tartós fegyelmet, szeretetet és kompromisszumkézséget kíván. Ez az eset senkinek nem volt jó, a cigányokat is megosztja, hamis illúziók, ez az út semmire nem megoldás. Az előző és a következő kormány is fog ezzel bajlódni.

Viszont a kérdés politikai csatatérré degradálódott, talán annak is indult. Az egyház ebbe így nem nyúlhat bele. Bocs, ez más; ez százéves gond, nem akut holocaust.

Kata találkozott Chris Hann-nal, angol néprajzos, most a berlini Max Planck Intézet igazgatója. 20 éve egy évet gyűjtött Magyarországon, s most visszatért. Azt mondja, a magyar értelmiség bizonyára nem tudja, hogy a magyar falu tragikusan leszakadófélben van, nem érti, ebből miért a cigányokat emelik csak ki.

3. Húsvéti cikked az ÉS-ben.
Nem szeretem, ahogy diznilendben forogva nézel körül a szt. Péter téren. Ez a rágógumizós hangvétel jópofi, de kissé elharapódzott nálad. Szentmisén vettél részt. Naplójegyzetnek elmenne, mert őszinte, ha neked ez a mise ennyi volt. De itt közéleti véleményformáló szerepben vagy.
A cikk eleje nyilván csak népdalküszöb volt ötletedhez, a püspöki körlevélhez.

4. Jelenits atya válasza. Nézem végig.
Egyetértek a keresztény ország vagyunk véleményével. Tudom merre lőttél, az helyes is, csak pontatlan a fogalmazás.

Kemény mondata, hogy mennyire vagy keresztény, annak megítélése nem rád tartozik: komolyabban vesz, mint a cikked felütése, lehet hogy - bár igaz-, evvel túllőtt a célon.

Egyetértek, hogy cikked végülis világnézeti bizonytalanságnak hatott.

Nagyon kényes mondata, hogy a püspökkarnak nem a napi (politikai és) társadalmi kérdések megoldásával kell foglalkozni. Összes literátus, baloldali, zsidó és katolikus, liberális barátom ezen háborodott föl legjobban. Kulcskérdés, nem látok tisztán. Ha a napi és a megoldásával szavakon van a hangsúly, feltétel nélkül egyetértek. Igen, mert ez most politikai játék.

A II. világháború után francia papok civilbe öltöztek, beálltak gyárakba esztergálni. A pápa akkor tiltotta le ezt a munkáspap mozgalmat, mikor azok elkezdtek a szakszervezet stb. mentén a gyárosok ellen föllépni. Krisztus nem hirdetett harcot a rabszolgaság ellen.

A romák sakkfigurákká lettek, mondja Jelenits, barátaim dühöngenek, hogy már megint ez a nemzetközi összeesküvés elmélet..., nem kell annak nemzetközinek lenni... politika.

Az óriásplakátot, ha ugyanazt láttuk: elöl az áldásosztó pápa, szemben a tömeggel - nekem tetszik. De a te plakátötleted is jó.
Talán a kulcsmondata: az egyháznak az evangéliumról kell tanúságot tennie, amely az emberek lelkiismeretében...
Ma nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia... Hát ezt nem tudom... talán mégis.
Csak akkor nagyon pontosan...

Levezetés.

Koncentráltabban kellett volna fogalmaznom, de lányom új, sokfiókos IKEA szekrényét kell közben összeállítanom, mellfúróval és csillagkulccsal, holnap költözködnek. Még standolajjal fogom majd beereszteni.
ölel: D.

**erre a mondatra később cikkben hivatkoztak

●

2001.10. C. 6745/1 // ART LIMES publikál a VÁLINEWS-ból
A tatabányai folyóirat két oldalas válogatása

Váli Dezső
Levelek Le Meux-be

1999.06.02.
faxváltás J-vel
J:
Mi újság ott nálatok? Én eléggé beteges vagyok az utóbbi időben; valaki köhhent egyet, és máris torokgyulladásom van. Megjött az első tel. számla: délben, este 10 után és hét végén olcsóbban lehet kommunikálni. Neked melyik idő jobb? Valamint: nagyon terhesnek érzem a komplikáltságomat; mi az egyszerűség titka? Továbbá: mit tennél, ha egy nap felfedeznéd, hogy a baby-sittered hónapok óta használja a telefonodat?
Jó étvágyat!

én:
Miki nem bukik matekból (havi 5000 ft.) viszont bukásra áll kémiából. A kompjúteren viszont egyre jártasabb. Elromlott a sebességmérőm, a rendőr megbüntetett, mert átmentem a pirosban, nem működik a színes nyomtatóm, Zsófi lakásán elromlott a bojler, fogorvoshoz kell menni, és fáj a fejem.
Ez az időpont 2-ig jó, aztán alszom. Egyél sok C, vagy valamilyen más vitamint.
Miki bukásán reggel Katával összevesztünk.
És álmos is vagyok.
Valamint Zsófi novemberben szül.
[...]

●

2002.09. // C.07025 // Szüts Miklós megnyitóbeszéde életem végéről
Ernst Múz. gyűjteményes kiállításomon először, és azóta is

Már jócskán alkonyodott. A völgyet pára borította, elmosván az éles körvonalakat: estére minden tárgy egymásba simult. A hegy felső harmadán a nap még élesre rajzolta a kupacokban összekapaszkodó fákat, kiemelve a lejtő nappal sohasem érzékelhető finom domborulatait.
Egy ember baktatott felfelé a hegyre. Kockás flanel inge a hatvanas évek rockandroll divatját idézte, alul rövidnadrág, amit - kívülről nézvést legalábbis - teljesen fölösleges kékcsíkos hózentráger tartott. Lábán láthatóan tartós használatra vett, kicsit ormótlan félcipő, szürkés-zöld pamutzokni. Vállán suszter-szegecsekkel megerősített meglehetősen viseltes barna oldaltáska, formája, mérete feltűnően pontosan feladatához igazítva. A férfi nyakában, becsúsztatva a flanell ing kivágásába madzagon lógó fémcsipesz, beléfogva egy spirálos jegyzetfüzet. Rövid, őszes haj, ugyancsak ősz, rövidre vágott ritkás kecskeszakáll.
Komótosan, egyenletes tempóban baktatott felfelé a hegyre. Néha megállt, és fémkeretes szemüvege mögül rövid távolságokhoz szokott szemét kicsit összehúzva nézett le maga alá a völgybe. Bólintott, és indult tovább felfelé.
Fenn, nem messze a hegygerinctől egy másik férfi ült egy lapos kövön, vattakabátos hátát egy sziklának támasztva. Bicskájával egy faágat farigcsált. Néha feltekintett. Messziről észrevette a völgyből felfelé ballagó embert.
A rövidnadrágos férfi lassan közeledett. Nem nézett föl a szikla mellett ülő emberre, tudta, hogy várják. A gerinchez közeledve sem változott mozgása, nem tűnt sem fáradtabbnak, sem nyugtalannak.
A sziklához érve, ahol a farigcsáló ember várta, megállt. Komótosan lerakta válltáskáját, kinyitotta, és egy sárga, félliteres citromlés műanyag flakon vizet húzott elő. Lecsavarva a kupakot meghúzta a flakont, majd kérdőn a másik férfinak nyújtotta. Az elvette, ő is ivott és visszaadta a rövidnadrágosnak. Az gondosan visszatekerte a kupakot, és a flakont egy kőre állította.

- Ennyi? - kérdezte a vattakabátos.
- Ennyi. - válaszolta a jövevény.
- Család, gyerek?
- Asszony, két gyerek, unokák. Ja, meg volt egy bernáthegyi.
- Rágyújt? - kérdezte a vattakabátos, és egy gyűrött cigarettáscsomagot nyújtott felé.
- Vakarózni szoktam.
A vattakabátos bólintott. Kihúzott a csomagból egy szál elgörbült cigarettát, szájába illesztette, és a zsebéből gyufát kotort elő. Rágyújtott.
Aztán még? -kérdezte maga elé fújva a füstöt.
Aztán? - a szakállas ingébe nyúlt, előhúzta a jegyzetfüzetét és fellapozta: Hát képek.
- Sok? -kérdezte, újabbat szippantva cigarettájából a vattakabátos.
- Elég.
- És jók?
- Ami tellett.
- Szerelem, vad szenvedélyek?
- Képek.
- Szeretet, áldozat?
- Igen: képek.
- Rend van?
- Rend.
Elhallgattak. Békésen, csöndben üldögéltek.

- Na menjünk lassan, mondta a vattakabátos. Kidörgölte a parazsat egy kövön a cigarettájából. A csikket kiegyengette és a bicskával együtt zsebre dugta. Felállt és elindult lefelé a gerinc túloldalán. A másik visszarakta a műanyag flakont a helyére, becsukta és vállára vette bőrtáskáját, és füzetét ingébe visszadugva utánaindult.

●

2002. 10. // C.07059 // Petrányi Judit élő telefonbeszélgetése
Budapest Rádió, 2002.10.02. 11.10h.

- Az Ernst Múzeumban látható ezekben a napokban V.D. festőművész gyűjteményes kiállítása. Jó napot kívánok!

- Kezét csókolom!

- Olvastam az újságban, egy interjúban, hogy másfél esztendőt szánt rá, hogy 43 év munkáiból kiválassza a legjobbakat. Miért kellett erre másfél év?

- Nem csak erre kellet a másfél év, hanem egyáltalán a megszervezésre. A legtöbb munkám magángyűjtőknél, meg múzeumokban, ezeket elő kellett kotorni.

- Mennyire tudja az ember nyomon követni, hogy hova kerülnek el a munkái?

- Hú, nagyon a közepében kérdezett bele! Én egy ilyen pasas vagyok, hogy nekem naprakészen a kompjuterben vannak a képeim történetei, hogy hova vitték, hol állították ki, meg az összes gyűjtők. Úgyhogy ezt viszonylag egyszerű volt megtalálni, a nagyja a 43 év munkája volt, mert a kezdetétől fogva, a második képtől kezdve el kellett dönteni, ez érdemes-e a kép megmaradásra, vagy nem.

- Mennyi lehet, amit festett 43 év alatt, és mennyi az, ami megvan?

- Én nagyon szégyellem, de ezt is tudom, ez is benne van a kompujterben....

- Ezért kérdeztem, mert gondoltam...

- Borzasztó... 1515 képem készült, tegnap tizenhatodik... És ennek valamivel kevesebb, mint a fele van meg, a többire van egy kis öreg szovjet körfűrészem, avval szoktam őket földarabolni.

- Ezt nem mondja komolyan...

- Az összes szekrényoldal meg polc nálunk ebből készült.

- Elkészül egy kép, és utána nem tartja méltónak arra, hogy megmaradjon?

- Tudja, hogy van, maga eléget egy palacsintát, hát mit csinál vele?

- Jaj, ez nagyon nem ugyanaz!

- Dehogynem. Ha valamit nem lehet megjavítani, akkor mit csináljak vele?

- Na de egy festmény alakul menet közben, nem?

- Hát, alakul szegény, alakul, aztán egy idő után megfullad...

- Már vissza nem lehet?

- Van, ahol az alaptétel rossz. Ennek két kifutási lehetősége van. Vagy nagyon jó kép születik, mert kényszeríti az embert a rutintól eltérő gondolkodásra, és ezek tényleg érdekes helyzetek, de sajnos a gyakoribb az, hogy ezek nem működnek, és egy idő után nem rentábilis ezekkel foglakozni, és akkor jön a szovjet körfűrész.

- Könnyű szívvel előveszi ezt a körfűrész gépet, vagy azért egy darab időt hagy neki, hogy ülepedjen?

- Ezek nem drámai események, ez munkafázis, ugyanúgy mint amikor az ember a konyhát kitakarítja. Tisztességesen megvárom, adok neki türelmi időt, félévet, évet, hogy javítható, javíthatatlan, és aztán befejezi a földi...

- Szívfájdalom nélkül? Kis szívfájdalommal?

- Bevallom, ilyenkor örülök, hogy valami megint rendben lett. Hogy nézem a képeimet, és nincsen közöttük, ami miatt szégyenkeznem kellene. Egy rossz kép az környezetszennyezés.

- Olyan még nem volt, hogy utólag sajnálta, hogy hátha mégse volt egészen igaza?

- Megint a telibe talált, erre volt egy spontán kísérletem, tizenöt éve egyszer egyszerre 108 képet dobtam ki...

- Bocsánat, ezt muszáj... 108-at egyszerre?

- Igen, mindent számolok, úgyhogy ez tényleg ennyi volt, nem egyszer volt ilyen. De, folytatva, elfelejtettem a róluk készült fotókat kidobni, a diapozitíveket. Egy év után elővettem és átlapoztam őket, hogy na, mit is csináltam. És úgy láttam, hogy kettőnél tévedtem. 108-hoz kettő az arány.

- Ez nem rossz arány.

- Azt a kettőt nem festette meg újra?

- Nem azért ez nem megy. Az embernek előre kell nézni, mondta... mondta..., sokan mondták.

- Amit pedig szeret, megmaradásra ítél, az mind fent van az interneten.

- A legrosszabb is. Sőt, az összes fotóm, grafikám, a könyveim, és még egy napi naplót is írok rajta, néhány ember örömére, akik ezt időnként megnézik.

- Ez festészetről szól, napló, vagy személyes?

- Munkanapló is, de inkább gondolati napló, hogy hol voltam csacsi, hol vettem észre. mit tudom én, egy érdekes látványt az utcán, reggel a Lukács uszodából anekdoták.

- Oda jár úszni, rendszeresen, minden nap?

- 7. 10.- re, persze.

- Az igen. Azt mondja ebben az interjúban, amit olvastam, hogy az én feljebbvalóm Georges Braque.

-Igenbizony! A Braque-ról meséljek, vagy magamról?

- Magáról G. B. kapcsán!

- G. B. egy nagyon jó festő, itt van a fotója a falamon, mint a kamaszkori szobában az aktfotók, szembenéz velem, és ha egy félig rossz képet csinálok, és rápislogok, máris érzem a feddő pillantását.

-Hogy mit szólna hozzá... Igaz az, hogy 15 éve festi különböző variációban a műtermét, és hogy a műtermének az ablakát eltakarta, hogy ne lehessen rajta kilátni?

- Igen, ez tényleg így van, és már mindenki nagyon mondja, hogy hagyjam abba, a kisfiam azt mondta, hogy apu, ha már annyian szólnak, hogy mindig ezt fested, hát fessed ezentúl az én szobámat!

- És?

- Egyenlőre maradok itt. Nézze, a téma annyira másodlagos, vagy harmadlagos, hogy aki ebben csak műtermet lát, az bizony nem sokat kap az egészből. A témáról ennyit. Ez annyira csak az első lépcsője a műélvezetnek. A másik pedig, amit kérdez, azt vagy rosszul fogalmaztam, vagy tévinformáció, én az ablakaimat egyszerűen lesmirgliztem, tehát azok világosak, könyörgöm, és a fény bejön, de más nem. Tehát a Rózsadombi látványt, meg a szemközti irodaházat nem látom.

- Zavarná?

- Sajnos igen. Képzelje el, harminc éve megkaptam Buda egyik legjobb műtermét, és az első hét évben nem szerettem, aztán rájöttem, hogy azért mert kilátok. Lesmirgliztem, és attól kezdve vidáman... Nem minden zavar a munka közben, ez nem jó kifejezés, nem. Enteriőrt szeretek.

- Hány képe van most az Ernst Múzeumban?

- Végül is 82. Nagyon irgalmas volt velem rendező barátom, mert alig tízzel többet vittem be, attól féltem, hogy a felét kidobja.

- És ez akkor reprezentálja azt, aki és ami V. D. és az elmúlt negyven éve?

- Lehet mondani igen. Az én válogatásom szubjektiv és bizonytalan, bizonyára selejtekkel, de hát már ez így van.

- Tudom, hogy erre is azt fogja mondani, hogy mellékkérdés, de nem így van, hogy ez tulajdonképpen egy születésnapi kiállítás is, Vagy egy évfordulós...?

- Bevallom erre időzítettem, utolsó nagyobb kiállításom majdnem pontosan öt éve volt az Ernst Múzeumban, ilyen idő alatt gyűlik össze annyi kép, amit érdemes bemutatni.

- Akkor egyrészt boldog születésnapot; gondolom, nem napra most van, de egy ilyen kerek évforduló sokáig érvényes.

- Két óra múlva lesz a kerek évforduló.

-Akkor Isten éltesse! És nagyon jó munkát a következő ilyen nagyobb periódusra, és hallgatóknak ez egy meghívó, amit most mi átnyújtottunk, Ernst Múzeum, V.D. képei, menjenek el, nézzék meg, szívből ajánlom.

- Még annyit had mondjak hozzá, hogy ez összesen még egy hétig lesz csak nyitva, meg talán, hogy ha valaki az interneten meg akarja nézni, az: vali.c3.hu

- Igen, de azért én azt mondom, hogy inkább az eredetit az Ernst Múzeumban. Köszönöm szépen.

- Kezét csókolom.

●

2002.12. // 2000 folyóiratban 11 fotóm

Megjelent a 2000 folyóirat decemberi száma, tizenegy fotómmal.

Szüts szerkesztő úr fölkért a feladatra, hogy hétfőre adjam le a Stúdiójába munkatársainak, addigra ő már Tunéziában. Nem örült, mikor hazajőve meglátta a már nyomdában lévő anyagomat. Hogy ez afféle Mosoly Albuma és hogy a köv. számban beosztottai szerint majd az ő gyerekeik...

Thomas Manntól vett mondatával csitítottam: Régi kereskedőcsaládból származom. Nálunk egy szempont volt a döntő: a minőség..]

évszámokra klikkelni

F/1979/05 1979 Zsófi strandon

F/1999/25 1999 Kinga unokám két hetes

F/2001/19 2001 Kinga két éves

F/1986/06 1986 Miki játszótéren, konfliktusban

F/1978/16 1978 Zsófi és Szüts Juli Zebegényben

F/2000/08 2000 Kinga fél éves, Zsófi ölében

F/1999/06 1999 Miki kompjuter előtt, szobájában

F/1984/02 1984 Miki két éves, ecsettel

F/1980/01 1980 Zsófi síszemüvegben táncol a műtermemben

F/2002/01 2002 A nagyunoka átöleli a kicsit

F/1978/09 1978 Harangvölgy, Kata és Zsófi, ez a hátoldalra került, nagyban

●

2003.05. // C.07341 // Hollán kiáll. ajánló

Csoda Szentendrén
Ajánló: Váli Dezső festőművész

Én csupán egyetlen programot választottam ki, ezt azonban kötelező megnézni: figyelem, vasárnap estig még látható a Szentendrei Képtárban (Szentendre főterén) Hollán Sándor festőművész kiállítása.

Ő az, aki miatt biztosan át kell írni a 20. század második felének magyar festészet-történetét. Ugyanis a most hetven éves művész mifelénk ismeretlen, pedig Dürernél ötvenszer jobban rajzol le egy lombkoronát. Nem véletlen, hogy Párizsban, ahol 1956 óta él, a legnagyobbak között tartják számon. Barátom mesélte, hogy egy ottani múlt havi kiállításon, ahol négy képével szerepelt, órákig kellett a bejutásért sorba állni. Szégyen és szégyen, hogy tulajdonképpen a franciák ismertették meg velünk, magyarokkal Hollán Sándort: a francia napok keretében három kiállítását hozták el Pestre. A Kiscelli Kastély és a Francia Intézet tárlata már bezárt, Szentendrén azonban még az utolsó pillanatban meg lehet nézni. Szerencsére a három közül ez a legteljesebb válogatás, életművének szinte keresztmetszetét adják az itt kiállított csendes csendéletek, a szén- és tusrajzok.

Hollán télen Párizsban műtermében dolgozik, nyaranta pedig Dél-Franciaországi apró birtokán tájképeket fest, és fákat rajzol. Olyan tiszta, szűzies, áhítatos művészetet teremt, amelyet eddig két helyen éltem meg: a dunántúli pici, fehér román kori templomokban, és Bach cselló-szólószonátáinál. Művészete az egyszerűség olyan határesete, amely mindig izgalmas, mert a végtelenségig tömör, és ugyanakkor az üresség határán, borotvaélen lebeg. Szerzetesi áhítattal rajzolja az öreg tölgyfákat, és ugyanez sugárzik a képeiből is. Köztünk szólva zseni.

Aki mégsem jut el Szentendrére, némi ízelítőként kilenc munkáját megnézheti deske.hu weboldalon, a váliNEWS fejezetben, az 2003 április 7. és 20-i dátumoknál.
Lejegyezte: Serfőző Melinda

●

2004.02. // C.07653 // 9 ff.fotóm a 2000-lapban

2000 folyóirat 2004.februári szám, 9 ff. fotómmal:

F/77/15

F/92/24

F/99/04

F/00/02

F/00/04

F/00/09

F/01/12

F/04/03

F/04/06

●

2005.11. // C.08829 // előadásvázlat Isten és a festészet /2

1971. Szellemi hétvége a Szt. Margit Gimnázium könyvtárában,
a Szentimrevárosi Egyesület, az Albertfalvai Keresztény Társas Kör és a Karolina Egyesület közös rendezvénye.
2005. 11.19. 16h. Nagymaros (megtörtént? ott voltam?) ugyanaz, rendezetten

ISTEN ÉS A FESTÉSZET

vetítés:
Koldus keresztút 1989... B/1989/44
Hittanlecke felnőtteknek 1990... B/1990/23
? tegnap befejezett: A/2005/14 Műterem Budán -- szakrális! Pilinszky: szakrális művészet - tautológia, szóismétlés
megnézhető a neten: deske.hu / GRAFIKA; ill. IRÁS /PUBLIKÁCIÓ-nál

1. / Mi az ördögnek kell a művészet?

Miért néz képet az ember?
ha a szépet keressük, elég a turisztika, virág a vázában
ha az újat: ott a tudomány, a természetet megmagyarázza

a kérdéshez meg kell nézni:

Milyen is az ember?
mit akar elsősorban: harmóniát
hogyan is áll az ember a harmóniával?:
- természeti lényként, természetfölötti tudattal
természeti: betegség , a táj: hibás kompozíció
természetfölötti: a tudat el tud képzelni hibátlant is
tudatalatti: ösztönök

tehát alapvetően diszharmonikus, kettős lény, sem a természeti,
sem a természetfölötti világban nem találja a helyét
Így a természetiből vágyik a természetfölöttibe, a tökéletes, vagyis...
az abszolútum felé, de földi létében nem érheti el.

Temesvári Pelbárt +1504, mondja az ember alapvető nyugtalanságáról:

Az ember lelke Isten képére van alkotva, ezért semmi más ki sem elégítheti.
Úgy van ez, mint ahogyan a pecsétnyomóval megjelölt viasz sem illik bele semmi másba,
mint csak abba a pecsétbe, mely őt megjelölte

(Én gyanítom, hogy az ember tulajdonképpen minden mozdulatával Istent keresi.
Aki a nőket hajkurássza, az is)

aki ezt a föloldhatatlan ellentétét a létnek fokozottabban érzi,
s akit ez a vágy a magasba-emelkedésre fokozottan nyugtalanít,
az vagy aktív műélvező, vagy művész. Vagy alkoholista.

az igazi művészet ezért nyugtalanító.
nyugtalansága levezetésére új világot alkot
(tudattal, érzelemmel, játékosan, ahol már szerepet kap a tudatalatti is,
amit már nem tud irányítani, [ihlet] ezért szokták mondani: mágikus alkotás)

ez a világ, természeti és természetfeletti is egyben
a mű, utal a természetre, de különbözik is attól,
híd a két világ között (hidat alkot)
s egy pillanatra ellentétüket föloldja: harmóniát alkot
(csak pillanatokra, ezért tragikus hős az ember, illetve a művész)

mivel éri ezt el:

1./ először rákérdez egész életünkre. Az ember szembekerül, és meg is küzd a lét alapvető problémájával. A kérdéssor végén mindig az a mondat áll, hogy miért élek. A közbenső kérdések olyanok, hogy mit csináljak, mit ne csináljak, mire való a szenvedés, mire való a munka, mire való a másik ember, mire való a jövő, mit kezdjek a halállal, van-e Isten, ha van, akkor evvel a ténnyel mit kezdjek. A művészet ezekre a kérdésekre keres választ, vagy legalább továbbgondolkodást segítő feleletet.

2./ evvel rámutat alapvető diszharmóniánkra. Előörs, a felderítő szerepe.

(Gyártottam egy hasonlatot művészlétről. Mi a szerepe a háborúban az előörsnek, a felderítőknek? Hogy a hadsereg számára megkeresik a lehetséges utakat. Nem lehet megnyerni egy háborút úgy, hogy a veszélyes helyre a hadsereg megy, hiszen az egész elpusztulhat. Ezért előreküldenek néhány képzett, önkéntes vállalkozót, aki saját felelősségére előremászik, előrekúszik és kukucskál. Kikémleli: erre lehet menni, vagy hogy erre nem lehet menni. Ha pechje van, akkor aknára lép és fölrobban, de a hadseregnek így is szolgál, mert megtudják, hogy arra nem lehet menni, arra akna van. A művész is valahogy ilyen. Előremegy, körülnéz, visszatér és nyilatkozik: arra ne menj. A többiek segítségére van evvel. Ezt a hasonlatot azért gyártottam és azért szeretem, mert a művész általában nem közösségi érzületű ember, egyedül él és egyedül dolgozik, és mégis a közösségért dolgozik, akár anélkül, hogy ezt igazán tudná. Méghozzá súlyosan és egyértelműen a közösségért. És úgy értelmezem ebből a hasonlatból, hogy furcsa módon akkor szolgálja igazán a közösséget, hogyha távol van a többiektől. Ha előrekúszik és mászik, és kikémleli merre kell menni...)

3./ bemutat valami jobbat: irányt mutat az abszolútum felé, vágyat ébreszt és aktivizál (morális funkciója)
segít túllépni önmagunkon: KATARZIS, ami nem élmény, hanem megtisztulás
s evvel fel is oldja keltett feszültséget
A giccs is ilyen rákérdezés-, csak az nyugtalanítás (valódi rákérdezés) nélkül nyugtat meg.
Mária ábrázolások: sivatagban is napi x-szer szoptatni, pelenkázni, tisztálkodni.)

ehhez a feladathoz milyen eszközei vannak?
csak az öt érzékszervünkön keresztül lehet: anyagba kell önteni

ehhez alapanyag a téma
lehet bármi látvány-elem portrétól a szép színekig (nonfiguratív)
mindig csak ürügy a téma, a mondanivaló szolgálatában (sokszor ennek ellent is mond)
ha az alkotás MŰ, a mondanivaló általános és közérdekű, korszerű + időtlen

a kép befogadása

ebből érthető, hogy a kifejezendő, a lényeg Picassonál és Rembrandtnál is azonos,
egy ok miatt festettek is: a híd keresése
(erre mondja Pilinszky, hogy szakrális művészet = tautológia, szóismétlés)
s az értő néző ezt is érzi, látja benne (ő is nyugtalan kereső)
aki ezt nem látja a képben, hanem a felszínt, a témát (portré, csendélet) az joggal nem érti, miért nem a fényképezés

(valaha ezt mondtam, radikálisan: aki nem érti Picassot, az nem érti Rembrandtot sem.)

ez a nyugtalanság embervoltunk egyik lényege (aki nem felejtkezett bele a sörbe, vagy a napi munkába) -
s ezért is volt mindig művészet, már az őskorban is -, és marad is meg a szerepe.
Mint ez a nyugtalanságunk, úgy ez sem avul, sem nem fejlődik.
Ezért művelik az emberek mindenféle érdekeik ellenére is, az éhenhalás küszöbén akár

összefoglalva:

az ember harmóniát keres
ezt nem éri el: kettős lény, a feje égben, lába sárban
a művészet IS utat mutat a föloldás felé:
hidat teremt egy tökéletes világ felé: egy villámfény-pillanatra megmutatja Isten köpenye szegélyét

az előörs hasonlatot jegyezzék meg, és az Isten -köpenye szegélyét - - / a művészről / és a festményről /

- - - - - -

(esetleg) 2./ A festő kísértései - bűnei

önző, magára figyel, csak így lesz mű. Mint a beteg gyereknek a kompót
belevész a részletekbe (őszinteség kényszer)
maximalizmus, arányérzék zavarai (a készülő kép a világ legfontosabb dolga)
nincs munkaidő - munkamánia
fontosságtudat zavarai: alá-túlértékelés, Prokopp Péter

●

2006.05. // C.8547 // Egry József tisztelettel kérdezi - Népszabadság
2006.5.18.

EGRY JÓZSEF TISZTELETTEL KÉRDEZI

...a Hivatalt, akadt egy érdekes témája, belekezdjen-e. Egy balatoni öbölre gondolt, fölülnézetben. Nyári napsütés, a sekély vízben három, esetleg négy tehén álldogálna. Merthogy Egry József szeretne az őszi Műcsarnoki kiállításon szerepelni. Csak nem tudja, megfelel-e a kiírásnak. A tárlat címe ugyanis ez: AZ ÚT 1956 - 2006. A kapott szöveg szerint a tárlat négy gondolatra fűződik fel, ebből választhat, vagy kimarad:
I. ÖRÖM - REMÉNY
II. GYÁSZ - ELFOJTÁS
III. TÚLÉLÉS - MENEKÜLÉS
IV. VÁLTOZÁS - AZ ÚT
No mármost, melyikhez passzolnának leginkábba tehenkék ?! Elfojtás?

Bohócot csinálnak az 56-ból, gondoltam elsőre. Netán kis összekacsintás, így több pénz érkezik a szervezésre. De itt - úgy tűnik -, egyetemesebb butaságról lehet szó. Mondják, divat ellen nem érdemes. Mostanában a kiállításokat nevesítik, témákra fűzik. Lelkük rajta. A befogadónak kapaszkodó lehet. De ezt megkövetelni, várni és elvárni egy országos kiállításon, ami keresztmetszetet kellene, hogy adjon az elmúlt évekről, alapvető szakmai tévedés. Nem ismerős? Előnyben részesül a Traktoroslány és a Csepeli dolgozók derűs május elsejei felvonulása. Most gyász és elfojtás. Szürke öltönyös és sötétkék kiskosztümös hivatalnokok elgondolják, mit kellene most festeni. És megmondják nekünk. Volt már ilyen. Soha senkinek nem sikerült, és nem is fog. Mármint így művészetet teremteni. A diktatúra idején az éves (nem hatéves) műcsarnoki kiállításokat úgy hívták, hogy Magyar Képzőművészeti Kiállítás, és mindig egy-egy politikai ünnep tiszteletére nyitották meg. 1955-ben egy Szőnyi István nevű festő beküldött egy nagyszerű kis olajképet, címe az volt, A kerítés. A lécek alatt kis pocsolya. Érdekes módon a munkát elfogadták, olyannyira, hogy a főterem falára került, balra a bejárattól, emlékszem. Ebből a mondatból nem az olvasandó ki, hogy a diktatúrát vágyom vissza.

Első gond: mit csinálunk 1956-ból. Már ma is. A Hadtörténeti Múzeumban megtekinthető Szamosszegi Bodó Sándor és Sándorné amerikás magyarjaink kiállításán az 1956 Budapest c. festmény, a nyugdíjas altábornagy főigazgató meghatott bevezető ajánlásával. Érdekes lenne egy artistaszám a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol az untermannt Rákosi Mátyás jelenítené meg. Ha már összehozzuk az emlékezést az országos bemutatkozási lehetőséggel, nem egyszerűen jó képekkel kellene ünnepelni, ha netán pocsolyát ábrázolnak is?

Második gond: Utoljára hat éve volt a Műcsarnokban országos tárlat. Boldogult nagytekintélyű Németh Lajos művészettörténész kezdte ezt a formát kritizálni, hogy erre nincs szükség. Tévedett. Talán ki nem mondva az általános centralizáltság ellen tiltakozott. Ma kortárs költőink munkái szerencsésen hozzáférhetőek, könyvkiadás, folyóirat van elég. De ha ma Nyíregyházán egy remekművű kép készül - mert készül! - egy műteremben, ki fog tudni róla, és mikor? Ismétlem, hat éve volt utoljára országos tárlat. Miért nem legalább kétévenként? Miért nem tudja ezt a felettes szerv, a Minisztérium a feladatköri leírásban kötelezővé tenni? A Műcsarnokot tudniillik őseink egészen pontosan ezért építették, közadakozásból. Ma ezt a feladatát sikeresen bojkottálja. Másodrendű afgán és angol művészek munkásságáról tájékoztatva vagyunk. Végre, kitekintés, eddig jó. De az ország első kiállítóterében egy Kárpáti Tamás-, vagy Vojnich-kiállítás ma elképzelhetetlen. Bizonyára nem elég korszerűek, akad vezető, aki nem is titkolja ebbéli nézetét. Ami szerintem megint egy közkeletű téveszme. Nekem elég, ha egy kép JÓ! Érdekes-e, hogy melyikük született előbb, Rembrandt vagy Giotto?

Harmadik gond: eldöntendő valahára, mire való a művészet. Valóban, ünneplésre is. Ha ünneplésre, kiírnak egy emlékműpályázat, és meghívnak a feladatra három szobrászt. Egyebekben a művészet nem összekeverendő az aktuális feladatokkal. Más a dolga. Van erre egy kedvenc hasonlatom. Mi az előőrs? Az előőrs néhány vállalkozó, előreküldött katona, gyorsan mozgó alakulat, nagy önállósággal. Háborúban megkeresi a járható utat (a többiek számára), ha hazaér: dupla porció. Ha aknára lép: ő baja. De a főtörzs megtudja: arra ne menj! Az előőrs úgy hasznos, ha messze jár.
A festő munkáját ilyennek gondolom.

Tizenkilenc éve egyetlen szobabelsőt festek, számtalan változatban. Az én bajom.
Váli Dezső

●

2007.01. // C.8837 // Dédpapám memoárja

Mozgó Világ 2007.10.

1987. végén H. Máté barátom telefonált: tudtam-e, hogy zsidó vagyok? „Nem lehet tévedés, nagybátyád, Váli Béla író, színháztörténész (1858. Szabadka – 1896. Budapest) benne van a Magyar Zsidó Lexikonban, márpedig 1929-ben az erős antiszemitizmus miatt gondosan ellenőriztek minden adatot. A név után csillag van, vagyis kikeresztelkedett. Gondoltam én, hogy nem véletlenül fested évek óta azokat a zsidó temetőket!”

Egy percre elakadt a lélegzetem. Hívő katolikusként az antiszemitizmust már csak hitemből adódóan is megvetem. A zsidó kultúrához vonzódom, temetőfotó könyvet csináltam, reggelente imáik, zsoltáraik. Ahogy II. János Pál mondta, idősebb testvéreink. De közéjük tartozni?! Nem volt ellenemre, de minden elmozdult, amit eddig megéltem. Ezt a különös lebegést narkósok élhetik meg.

Tudtam régi iratokról, fölkerestem rég nem látott kilencvenéves nagybátyámat, aki mosolygott és megmutatta a keresztleveleket a 18. századból, egyébként hanák család.

[Csehül hanáci, cseh néptörzs Morvaországban.
A H. erőteljes nép, saját dialektusuk szerint beszélnek.
Szorgalmuk és munkásságuk által tűnnek ki szomszédaik közül,
akikkel nem szívesen kötnek házasságot.
Szenvedélyes muzsikusok és táncosok.
Pallas Lexikon, 1884.]

Valitsek Antal kőműves tehát Morvaországból jött, 1796-ban házat vett Szabadkán. Szorgalmas ember, fia már kereskedő. Unokája jurátus, Kossuthot kíséri hajón Bécsbe 1848 márciusában (együtt Degré Alajossal, Szüts barátom dédapjával.) Névmagyarítás, így ő 1862-től már Váli Béla; tőle ez a napló. 13 gyerek. Egyikük Dezső, orvos, Csáth Gézát is boncolta; az én nagyapám. Aki aztán a bácskai földbirtokot hátrahagyva 1919-ben a szerbek elől menekült asszonyával Budapestre, két vagon bútorral. Apámtól már csak két tárgyat örököltem, pecsétgyűrűjét és orosz hadifogolytáborból nekem írt intelmeit (hároméves voltam) – már sejthette, hogy meg fog halni. Anyácskám mindkettőt az érettségim alkalmából adta volna át. De hát én gyűrűt nem hordok. A levél pedig: egy esetleg tőlem idegen szellemi végrendelet súlyát cipelni egy életen át – inkább nem. A levelet azóta se láttam. Úgy tudom, azóta elkallódott.

Tehát a keresztlevelekkel együtt került elő ez a dédapai napló, helyesebben memoár is. Kölcsönkértem egy napra, fénymásolat. Most le is fotóztam, 136 oldal. Megcsináltam a tartalomjegyzékét. A napló 32 fejezetre tagolódik. Kezdi a leírást a nagyszülőkkel, aztán passzusok a családtagoktól. Foglalkozik az 1848-49-es eseményekkel, leír csatákat, győzelmeket és meneküléseket. Elmeséli, az összeomlás után hogyan menekül meg az osztrák kényszersorozástól. Hazatelepül Pestről, szerepe Szabadka város vezetésében, közgyűlések, 13 beszédének szövege. Egy fejezetben összefoglalja a város múltját, és megírja egy erdélyi utazását is.

A bemutatandó részletek kiválasztását szerkesztő barátomra bíztam.
a teljes szöveg // klikk rá, nyílik //.......... [deske.hu - 9. napló --típus szerint - 01.a - őseim]

[kezdődik a naplórészletek idézése]

●

2007.06. // C.08993 // leporello az Aulich Art kiáll-on
Aulich Art Galéria, önálló kiállítás, 2007. november 5. - december 6.

Egy kiállításnak muszáj, hogy címe legyen:
2007
- 1942
= 65
leporello-katalógus, szerkesztette Nádori Attila
___________________________________

www.deske.hu / VÁLINEWS 2006, részletek

NAGYNAPEZAMAI

Első számú olvasómnak tekintett drága barátom figyelmeztetése, hogy hagynám abba az érzelmes-giccses túltengéseket, az ego folytonos előtérbe helyezését, a jópofáskodást, a szakszerűtlen kinyilatkoztatásokat, mondjak le a kompjúter-problémák érdektelenül terjengő taglalásáról.
Teljesen igaz, hogyne, hogyne, természetesen! Csak akkor mi marad?!

Nem ígérem, hogy ma minden levélre azonnal válaszolok, a következőket akarnám megcsinálni:

1. Tegnap bemértem, a falra szerelt négy vakum
egy 80 x 80 centis festményfelületre végre egyenletes fényt ad.
Ma hazafelé vettem hozzá (50 méter) 0,75-ös kéteres kábelt,
fal mentén körbevezetem a trafóhoz, nem rúgnak bele ezentúl a vendégek. Használni fogom a kiváló amerikai csupaszolót (kábelvéghez) és forrasztani is kell, ami mindig egy kis ünnep.
2. Eldöntöm, hogy fiam tanácsára ezentúl a képek nyomdai változatát RAW-ban vagy TIFF-ben mentem. Ha az előbbi, azt még be kell gyakorolni, nehéz ügy.
3. Ha ezen túl vagyok, akkor a gépbe és a netre a tegnap lefotózott új képeket.
4. Háromnak keretet is kellene csinálni, persze ez későbbre marad.
5. Egy kis alámunka, a programozó fiúknak öt excel táblázatot átírni.
6. Óránként tizet guggolni, lábaim ólomból. Percvekker.
7. Festeni?

A harmadik nagykörnél megesküdtem, hogy ma nem csinálom meg az ezerkétszázat. Három körül ébredtem és kurva fáradt vagyok. Aztán ezt az esküt megszegtem, igaz, elsősorban azért, hogy mindezt ide leírhassam.

Kiállításon film az imádott Czóbelről. Leülök. Modelljeit faggatják, persze mindenféle tudálékos csacsiságok, aztán egy érdekes sztori. Hogy a mester ragaszkodott hozzá, modellje kezében a cigaretta füstöljön, és fönnakadt azon, amikor annak (ezáltal) megváltozott a hossza.
Na most, aki egy kicsit is ismeri Czóbel képeit, ezen csak röhögni tud. Nemhogy egy vállat nem tudott, meg nem is akart megrajzolni, de hogy füst, meg fehér csík, amit neki muszáj látni...
És itt belelátni valamibe. Ebben a szakmában nincs recept, nincs segítség. Nem elég a vasakarat. A festés emberfölötti munka. De emberek csinálják. Ezért aztán belépnek az önámítások, a kívülről értelmezhetetlen rögeszmék és mániák, babonák, alkalmasint az alkohol, mifene. A rohadt alma szaga.
Amibe kapaszkodni vélnek.

Ma reggel ébredés után szemüveg nélkül - három dioptria - ránéztem a tegnapi képre: elmosódottan jobb volt.

Kecskemét. Micsoda dolog nálam ez a nagyböjti pénteki hústalan nap. Merő farizeus. A szakácsnőnek többletfeladat. Kapok rántott szelet helyett káposztástésztát. Amihez lekvárt kérek és kristálycukrot. Annyiban böjt, hogy szégyenkezem.

Vízbe cuppan mellettem egy tömzsi asszonyka, úgy negyvenöt-ötven között. Piros-rózsaszínmintás fürdőruha, decens hurkák a combokon. És gyorsabban úszik, mint én. Nincs rend a világban.

Még a Nemo kapitányt kéne elolvasni. Magányos öregúr a víz alatt. Azt nagyon szerettem.

Ünnep. Gondoltam reggel, akkor ma kihagyom az uszodát. A tizenhat év alatt még soha. Nyerek egy boldog órát. Aztán úgy gondoltam, elmegyek a Lukácsba, és úszom egy jót. Hazaérve aztán először a napilapot vettem elő. Megnéztem a frigóban, maradt-e a disznósajtból. És mi legyen az ünnep délelőttjével. Átnézném a fotó-mappát a PC-ben, ez régi terv. De ránéztem erre a (tegnap este háromszor átfestett) keretre, és belém nyilallt. Átfestettem, aztán le is fényképeztem.
Nagyon jó kis ünnep.

2006. június 3., szombat. Nagyon jól érzem magam. Ez ritka. Ilyesmire nekem nincs időm.

Kimenni a természetbe, hmm. B. ezt tanácsolja. Eszembe jut P. vallástörténész barátunk mondata, hasonló invitálásra: Természetbe? Ah, az nagyon bájos! Egyszer már én is voltam!

Mi a franccal lehet egy vérző, sötét, billenő üres asztalt egy tőle másfél méterre lévő fehér rongyszőnyeghez hozzákötni, ami hiteles, bár nem függőleges, vékony és átlátszó, lehetőleg. Egy szürke pillangó kondenzcsíkja. Ez itt natúra, kérem.

Zaklatott napok, illetve nem ők, hanem én. Ők gyönyörűek, tegnap is az az édes őszi napsütés az Andrássy úton. Hanem a net-kapcsolatom hol működik, hol nem. Nehezen viselem a nyitott helyzeteket, akár rombolok, menekülésképp. Tehetségtelenség, neveletlenség vagy fegyelmezetlenség. Ez a három lehet:

a. hozott,
b. kapott,
c. öncsinálta rossz. És ezek kombinációja.

Ma valami szomorút kéne. Kezdjük rózsaszínnel.

Czimra Zugliget-képe jár a fejemben, mért tudott ő olyan gyönyörűen színes lenni, de jó neki. A múlt héten megint szidta egy gyűjtő sötét/unalmas színeimet, hogy miért nem tudok...

Hazafelé földalatti, Oktogon. Múlt héten kieshetett a zsebemből a Kormos-összes. Anorákomban hordom, ilyenformán ősszel és tavasszal működik, villamoson. Hiánya ingerelt. Írók Boltja, a bejárattal szemben az egész fal versek, szoros abc-ben. És semmi Kormos. Rezignáció. Mondom az eladónak: diákkönyvtári kiadás. Akkor van! Még elfilóztunk egy kicsit - mindketten kedveltük a témát -, összes-é, vagy nem összes ez a Kormos. 760 forint, megint egy életmű, ami ingyen. Csak kár, hogy olyan gyűretlen, makulátlan.

Tömény napok.
1. Honlap átépítés. Harmadik napja rágódom intenzíven egy problémán. Mise és úszás közben is.
2. Elektromos hálózat csere a lakásban, 38 kettőskonnektor. És ami rám vár: 25 villásdugó.
3. Érdeklődőknek képet mutatni. Ja, ez nincs.
4. Karácsony.
5. Család.
5/a. Szőnyegporszívózás. Állítólag azt én tudom a legszebben csinálni. Ellenpróba nincs.
Esténként egyetlen verset elolvasni sincs erőm. Így hát azt gondolom: "Zelk Zoltán". És ez már jó, ez már átmelegít.

Délután. Kata beszalad egy karácsonyfadísszel, hogy az üvegmadárka levált a spirálrugóról, ami tartja; ragasztanám meg. Nem kezdem el neki magyarázni a rugó és a ragasztó sajnálatos összeférhetetlenségét, tapasztalatom szerint a fizika törvényei nők esetében nem érvényesek.
Biztos oda fog ragadni.

Tervbe vettem, hogy ezt az új esztendőt felhasználom arra, hogy hozzászokjak csodálatosan lila zsebkendőmtől való esetleges megválás előkészítésének gondolatához.

Katának abban bizonyos fokig igaza van, hogy több helyen lyukas. De figyelembe veendő nem evilági színe is. Na már most, kinek van igaza?

Még beteg, de semmi lazsa. Tegnap már festettem is, két fontos másodpercet. Amíg a keret pereméről lefeszegettem a második fehér rajzszöget. Vagyis nem gyönyörű és fotózandó, hanem rossz, és továbbfestendő.

Ezt a végére:
Kedves Barátom, búcsúzzon el a szomorúságtól.
Kemény munka lesz.
Menek aludni, örülök, hogy beszélgettünk, jó éjt!

Vannak szerencsés emberek. Közéjük tartozom.

●

2008.07. // C. 09661 // Tandori Dezső 70
Forrás folyóirat köszöntőszám, 2008.12.

Kedves T. D.!
A maga nemében ez is
rekord
értékelendő
én 4 hónap alatt se
tudtam komplikáltabbat
kitalálni,
minthogy
ISTEN ÉLTESSEN.

- VÁLI.

●

2008.06. // C.09762 // Bartók Rádió, beolvastam VÁLINEWS-ból

A DESKE.HU-kötetből Bartók Rádió számára szövegválogatás.
Beolvastam 2008. 06.23-24. leadták: 06.26.
Válogatta és a műsort szerkesztette Zoltán György.

1993. július 3.

Pannonhalma. Anzelm összehozott hivatalos ellenfelemmel, Szilveszter atyával, aki a hegyen a műtárgyakért felelős, ő még egy elleniratot is szerkesztett Népszabadság-cikkem nyomán, most nekem is ismertette. Közben meséltem neki 36 évvel ezelőtti illegális bencés cserkész élményeimről, hogy tizenhat évesen – életemben először – engem Gerő atya kezdett tehetségként kezelni, határozott gesztusokkal, egy festőnővel is összehozva, német művészeti lexikonokkal, műtárgyszemlélési különkirándulással, Győrből, ahol nála nyaraltam. Elmondtam kedvenc gondolatomat a giccsről, épp a kritizált Mária-szobor kapcsán. Hogy ugyanis hányszor kell egy csecsemőt naponta kakiból kimosni, hogyan és miből lehet utazás közben ugyanannyiszor tiszta pelenkát produkálni (gyapottermés? puha fűcsomó?). Hányszor kell szoptatni, kezdetben, éjszaka is fölkelve, négyóránként?! És hogy én ennek a megjelenítését hiányolom a leheletszépségű, lebegő mosolyú Máriákon.

Egy másik ellenvetésére ezt válaszoltam: Drága atya, tedd szívedre a kezedet, mi lett volna a levél sorsa, ha én ezt, mindezt a püspöki karnak írom, zárt borítékban?! Hosszan dorgált, közben teasüteményét rágicsáltam, nagyszerű cellája van a barokk szárnyban.

1994. szeptember 8.

Tegnap igen megdorgált a Lukács úszómestere, kérdésére bevallottam, még mindig a műtermet festem. Pironkodtam is. Megígérte, hogy segít majd új témát találni.

1995. április 26.– május 9.

Egy hétig felvételiztettem leendő főiskolásokat. Tízszeres túljelentkezés, első fordulóban egy félnapos fejrajz alapján ezt négyszeres létszámra kellett lefaragni. A zsűrik délben kezdődtek, előtte aludtam két órát, hogy bírjam. Napi 160 ember. Rajzaik alatt mappában otthoni rajzok és tervek. Egy gyerekkel 60-100 másodpercet foglalkoztunk, ez elég is volt a döntéshez. Nagyon kellett figyelni, egy ember sorsáról van szó. 12-en szavaztunk, hat igennel továbbjutott. Fegyelemmel át kellett lépni a mellékkörülményeken: koszos rajzlap, olvashatatlan aláírás, kulturálatlanság, tapasztalatlanság. Utolsó nap bemutattam a zsűrinek egy rajzot, hogy én elfogult vagyok, ez itt barátom fiának a rajza, mondanának véleményt, bekerülne-e a második fordulóba. Ítéletüknek nincs tétje, a fiú nem akar művészeti főiskolára jelentkezni. 11-ből 2 igen szavazatot kapott. A rajz fotónagyítás volt, előző éjjel csináltam, harminchárom éve evvel vettek föl a főiskolára. Nevettek.

1995. november 14-16.

Pannonhalma kissé dühös volt 93-ban Népszabadság-cikkemre, hogy giccsek is vannak falain, de létrehozott egy bizottságot, s lassan mindent kipucoltak, hála Istennek. Most a maradékot is, merthogy szétverték a gimnázium épületét (benne a régi kápolnát, mindent). Anzelm szeptemberben föltelefonált, szerezzek nekik kölcsönbe kortársaktól festményeket. Jó néhány telefon, némi szaladgálások, szombaton nyitottunk az így összegyűjlt anyagból egy kiállítást. Szerencsés ötlettel így, ünnepélyesen adták át a diákoknak a képeket. Anzelm biztatta őket: merjenek elutasítani, s közben merjenek kérdezni!

1996. május 20.

Nagyon szeretem ezt a Lukácsból hazafelé-sétát, mindennap, 7.50-kor. Még minden zárva. Böjti napon nem nézem meg a cukrászda hűtött kirakatát: dobostorta, dobosrolád, valami amorf habos, nagyon jó lehet, mert okker és fehér. Az amerikai(!) papírbolt kirakatában múltkor egy csodálatos emeletes fadoboz, vörösre lakkozva, benne 80! színes ceruza. Ilyet még nem is láttam. Rögtön hívtam Vojnichot, nem akarja-e megvenni a férjének. Az árat hallva fölsikoltott. Eltűnődtem, fordulhat-e úgy életem, hogy színesceruza-rajzokkal százezreket keresek. Egy sarokkal arrébb már eszembe jutott, hogy a színeket sajnos lehet keverni is...

10 éve volt egy pillanat az életemben, amikor módomban lett volna emeletes redőnyös tolltartót szerezni. Talán a Fény utcai piacon.

A szomszédos csirkehúsbolt viszont gyönyörű. Egyetlen hosszú acél-üveg hűtött pultsor, s mint Barcelonában: művészi rendben a végtagok, fajtánként. A Kata tud egy igazi jó halboltot is. Ott az eladók is kedvesek, szerinte. A könyvpavilon bezárt, a helyiséget, állítólag gyógynövények számára, újrapolcozták, mázolták hibátlan fehérre, most úgy áll, üresen, éve már. A bár, két házzal arrébb, galériát és lila csigalépcsőt kapott. Már csempézték, mikor hirtelen leállt az építkezés, kirakatát azóta ellepték a plakátok. Manhattan és Bronx, keveredve.

2000. május 30.– június 3.

Katarzis. Legalábbis nekem az volt: Kiment a villany a kecskeméti művésztelepen egy este. Nekem még csak hagyján, de egy erre összegyűlt szobrászcsapat, a nagy műteremben vagy nyolcan, komputereken dolgoztak, együtt. Tudtam, hogy ott nagy a baj. (Pokrócba csavarodva) lementem hozzájuk, hogy amíg sötét van, hoztam egy verset. És egy gyertya fénye mellett Zelk Zoltán Sirályának mind a 84 szakaszát felolvastam. Közben könnyeztem. Teljes csöndben ültek a sötétben. Utána fölálltam, épp akkor kigyulladt a villany.

2005. január 4.
Kazinczy Ferenc leveleiből

„Az a kérdés: mi a nemzeti? Te azt tartod, hogy a te bajuszod... az én beretvált bajuszom is az... Berényi Párizsból hozott nadrágja anti-nemzeti volt. Később mások olyan nadrágot hordtak, s íme, az már nemzeti... jól tette-e Vajk, alias Szent István, hogy elhagyá Ázsiából hozott vallását, a nemzetit és itt megkeresztelkedék?”

2005. január 26.
Kaptam egy fontos szöveget, megint Gábortól.

Nyugat, 1921. / 4. szám / Móricz Zsigmond: Nemzeti irodalom
Némelyek számára lelkesítő jelszó ma a modern magyar irodalomnak nemzetietlenné való bélyegzése. Idegen kultúra, idegen eszmekörök hirdetője szerintük a mai magyar irodalom. S ezzel szemben követelik a tiszta magyar nemzeti irodalom megteremtését.

...Hogy lehet az, hogy Kazinczyt, akinél senki sem tett többet arra, hogy a magyar nemzeti szellem elveszítse eredeti színeit, levesse a gubát s a bocskort s nyugati ruhába öltözzön: örök kárhozatra nem ítélték…

...Mintha egy ideális nemzeti irodalom az volna, amely semmit sem kapott kívülről, mindent maga termelt ki s maga fogyaszt is el. Ilyen nemzeti irodalom soha sem volt a világon, még egy Fidzsi-szigeti bennszülött törzs sem tudná megcsinálni.

...A nemzet ugyanis az összes pártok, elemek, akaratok egysége. Nemzeti irodalom pedig: az összes magyar nyelven írók műveinek egyetemessége. E határon belül lehet régiókat és különböző dús vidékeket találni: de kidobni, kiközösíteni belőle semmit se lehet.

2005. június 2.

Kedves Ludwig Múzeum!
A nekem megküldött letéti szerződésük félreértésen alapul. Én tettem szívességet, hogy kérésükre (nem Műterem - sorozat, hanem Műterem - ikonfal című) munkámat 1996-ban letétbe kölcsönadtam, és nem fordítva.
1. Érdekes ezek után a szerződésben rám vonatkozó négy „köteles” szó.
2. Érdekes, hogy munkámat beleegyezésem nélkül a múzeum kölcsönadhatja bárkinek.
3. Különösen szellemes, hogy a művek (haza)szállítása „a letevőt terheli”.
És hogy ezt 15 napon belül köteles megtenni.
4. Még egy apróság. A kilenc kép együttes (biztosítási) értéke csakugyan hárommillió forint.
De az 1996-os árszinten. Ma ennek kb. a háromszorosa.
Szívélyes üdvözlettel.

2006. február 11.
A mennyországban majd engedélyt kérek, hogy első időkben a világegyetemet egyetlen Excell-táblázatba szerkesszem. Vagy legalább a felét. Addig is, e napokban hajnaltól a honlapfőoldalak múzeuma. Időrendben, megnézhetően.
Aztán fekszem, ablak elsötétítve? Vagy mise, uszoda?

2006. május 8.

A/75/27, pár éve vette egy úr valahol. Mikor megmutatta, jeleztem, hogy átfesteném. Megtörtént. Tetszett neki. Aztán most beadta a tavaszi Virág Judit-féle aukcióra, 360 ezer kikiáltási árral. Az előbb kaptam a telefont, 1,6 millióra verték fel. (Kapok majd 4% követői jogdíjat.) Nincs mese, régi képeket kellene festenem.

2006. május 9.
Minek élünk, ha a világ nélkülünk is ilyen gazdag. Megnéztem a Kieselbach-galériában a május 19-i aukció képeit. Nem gondoltam volna, hogy egyszer Tornyai János (1869–1936) egy munkáját beemelem a világ legszebb képei közé. Téli táj lila fényekkel.
Olaj, 27 centi az egész. És eredetiben még finomabb, párásabb.
280 ezerrel indul, ó, ó, ha gyűjtő lennék, most...

2006. augusztus 1.
E-mail beszélgetés Q.-val:
...Deske, ahogy szentelésükkor a papok „idézetet” választanak, te melyik mondatot választanád?
Régóta van: angol rendőr: I am on duty / szolgálatban vagyok
De a szovjet pionírköszöntés is gyönyörű: buty gatov, vszigda gatov! / Légy kész, mindig kész!

Erre mondta egyszer rég Kata: Ne lennél mindig annyira szolgálatban!

2006. szeptember 2.
Ádám megörvendeztetett egy amerikai honlap cikkével, adataiból kiderül, hogy a legelső blogosok között vagyok a 2000-es kezdésemmel. Ez jó. Az ember avval dicsekszik, amivel tud. Hát föltettem a fogadóoldalra ezt a dátumot is.

2006. december 24.
Katának adom – most, ebédkor – a teljes CD-zenegyűjteményemet, Gregoriántól és Bachtól Armstrongig. Én már átléptem ezen a technológián. Nálam a komputerben, MP3 formátumban. Úgyhogy nem ajándék, lepasszolás.

2007. február 23.
Több évtizedes tévelygés után ma 11-kor arra az elhatározásra jutottam, hogy egy műterem legyen világos. Eddig az oldalablakok takarva, munka közben zavart az onnét-fény.
De most.
A fóliafüggöny odébb került, a két reflektor mögött látszik, dróton lóg.
Minden megváltozott.

2007. március 14.
A mai kép, A/07/09. Ez egy tiszta mondatnak tűnik, de egyáltalán nem vagyok nyugodt, ez az irány mégiscsak a semmi szélén táncol. Mégiscsak be kéne állítani egy virágcsokros csendéletet lila drapériával.

2007. április 11.
PR. közlemény: Hallom, hárommillióért cserélt csendben gazdát egy képem. Ez jó.

Egy fiatal kolléga megkért, segítenék kiállítását előkészíteni; válogatás, véleményezés, előrendezés. Keserves volt visszautasítani, nagyon számított rá. De hát annyira idegen, nem értem, miről beszél. Kezedbe adnak egy nagy köteg verset, spanyol nyelvűt, hogy szerkessz belőle kötetet. Ott van az orrod előtt, nem?!

2007. április 15.

Sok-sok próbálkozás után ma megvan ez a fotó, a Margit-híd budai följárója, ahogy uszodába menet, vasárnap reggel, üresen, ellenfényben. (Szakembereknek: SONY T100, a SONY T9 utódja, ez bizony a legújabb modell, 5x optikai zoom, 8,2 Mb., és kisebb zajeffektus. Kritikusoknak: a felvételbe utólag nem nyúltam bele, a színekbe se, csak unsharp mask 80%, de azt minden fotóra rá kell tenni.)

2007. április 28.

Az emberek mennyi mindennel veszik körül magukat. Esténként televízió, telefonálgatások, társaság, egyik könyv a másik után. Én, ha kalandra vágyom, reggel az utca másik oldalán jövök haza. Ritka élmény, mert a 17 év alatt csak néhányszor. Idegen arcok, idegen boltok. Gyógynövénybolt, sícipőbolt havas hegycsúcs fotóval, órásmester, és ami különösen: egy második antikvárium. Vágyni ugyan nem vágyom semmire, de átfutom a kirakatát, s közben a zsebemben egy szakadt nejlonzacskót moncsolgatok. Felséges.
Aztán hazaérve, megetetem a lovakat, elrendezem a portát, majd kiülök a kapu elé a kispadra, s köszöngetek az arra elhaladó ösmerősöknek. Eltelik a nap.

2007. május 25.

Ha lehetne, egész nap komputer előtt ülnék.
Szerencsére, lehet.
De azért ma befejeztem az utolsó tavaszi képet, A/07/07.
Ha ugyan.
(A HA felfüggesztve, mert a képet estére elvitték.)

2007. július 7. Töreki

Reggeli után, ha egy kis eszem van, vissza kellett volna feküdni, rosszul is alszom mostanában satöbbi. De ahogy Lázár Ervin? mondja, legalább a (napi) kudarcig el kell jutni.

Nyomaszt, hogy már hét vége, és csak most kezdem a munkát.
Ma egy farostlemezt teljesen befedtem festékkel. A/07/28.

2007. november 22.
Ezt a kép hátára: Ez volt a legkedvesebb képem. Kérem,szíveskedjék értesíteni, hová került. Köszönöm!

Az Igen, szerelem – A/82/21-et beadtam a Legelső Magyar Kortárs Aukcióra, a Virág Judit Galériába. Igazából nem tudom, miért. Az utolsó, amit magamnak tartottam. Élettürelmetlenség.

2007. november 25.

Tegnap Szegeden Képcsarnok-aukció. Megint előkerült egy harmincéves képem, Vörös csendélet – A/75/51. Indul 45 ezer forinttal. Az ilyen árfekvésnek nem nagyon örül az ember. Akkor megnéztem a honlapjukon, még mindig ez a legmagasabb, nekik ez a stratégiájuk. Este barátom üzen, nagy licit, több telefon, fölverték 900 ezerre. Kihez kerülhetett?
Pedig nem jó kép. Úgy látszik, divatba jövök, mint a zöld retikül.

2007. december 7.

Esterházy a kiállításon összehúzott szemmel rám néz, és lassan, tagoltan:

– Akármi hülyeségeket írsz a blogodba, a képek gyönyörűek.
– Te olvasod?
– Nem.
A válasz halk ellentmondásosságán még tűnődöm.

2007. december 23.

Anyácskám az ünnepekre Kaposvárról taxival haza Pestre; mondja, 66 éve lakik ebben a lakásban, szereti. Vittem neki ádventi koszorút. Jól megszídott, hogy sok fölöslegeset irkálok ide. Nevetnem kellett: mért nem szült tehetségesebbre.

2007. december 23.

Anyácskám az ünnepekre Kaposvárról taxival haza; mondja, 66 éve lakik ebben a lakásban, szereti. Vittem neki ádventi koszorút. Jól megszidott, hogy sok fölöslegeset irkálok ide. Nevetnem kellett: mért nem szült tehetségesebbre.

2008. január 11.

Szerdán kifelé a hajnali miséről a kapuban találkozunk. Azt mondja, nagyon szép az új könyved, a főnökeim kaptak a kiadótól, én nem. Nekem nincs pénzem rá, nagyon drága... és kerek, nyílt, ártatlan tekintettel mosolyog rám. Jó, mondom, péntekre hozok. Mára becsomagoltam, és mellé tettem karácsonyra kapott nélkülözhető könyveimet, meg egy kötött kardigánt, legyen az is az ő gondja. Ha már. De az élet bonyolult, nem jött. A könyvet a sekrestyébe, a ferenceseknek, velem nem lehet kitolni, a többit szórványosan közterületen helyeztem el.

2008. január 31.

Elmondom, ahogy történt. Távolabbi ismerős, hírek jöttek felőle, Mária néni bajban van. Hogy nyugdíjas állásából kitették, nagyon szűkösen él, és ördögi körforgás, gázkályháját nincs pénze javíttatni, ezért méregdrága villannyal füt. Pár napja fölmentem hozzá, tudom, a kályha lyukából a máriaüveget kipiszkálva általában gyufával be lehet gyújtani, a gyújtószerkezet szokott csak beporosodni. Sikerült. És közben rémülten néztem körül. A pici szoba dohos, vacakokkal iszonyúan zsúfolt és térdig újságkötegekkel tele, csak szűk folyosó a közlekedésnek, de az ablakhoz már nem lehet eljutni. Ami dohos párnákkal félig takarva a tönkrement tok és betört üveg miatt. A szobácskában félhomály.
Elmerengtem. Ez az ember csúszik lefelé. Legtöbbünkben benne az ösztönös, mohó gyűjtőszenvedély, ami talán itt - értelmetlenül és más lehetőség hiányában - ebben csapódott le. És egyedül élvén, a szellemi deformálódásra nem volt kontroll. A polcokon púpozva többezer könyv, ami szintén csak önáltatás, hazugság. Pedig amúgy önismerő, szuperintelligens.
A kályhának együtt örültünk. Aztán szembefordultam vele: - Mária, tudod, hogy elkezdtél meghülyülni? - Tudom. - Háromszázezer forintért megveszem ezeket az újságokat, ha ezen a héten elintézzük. - Hülyéskedsz, Deske! - Nem. A Moszkva téről hozok két munkásembert, levisszük.
Nem könnyen válaszolt. És a lélek kétségbeesett kapkodása az időnyerésre: - van ismerős pedagógus, majd az úttörők elviszik a MÉH-be. - Talán, valamikor, és kapnak érte 300 forintot.
Sóhajtva beleegyezett. Kezet fogtunk.
Úgy terveztem, egy visszutasíthatatlan összeggel lefizetem a szomszéd telken lévő parkoló őrét, oda cipelnénk, aki majd részletekben beteszi a kukába. Aztán a Jurányi utca sarkán megláttam egy konténert, oldalán telefonszám. - Hogyne, elég egy nappal előbb megrendelni, a legkisebb három köbméteres, 16 ezer plusz áfa. Tegnap megtörtént az akció, végül két igen tehetséges festőfiúval. (Illetve azon már túl, már rég jó művészek.) Ha már konténer, abba a dohos párnák is belefértek, egy múltszázadi, sohahasznált kompjuter. Közben - egyetlen mailváltás - rendeltem neki egy műanyag ablakot meg egy erkélyajtót. Egyedi méret, három hét múlva kész.
Azt mondta a végén: Huszonöt év fölgyűlt dolgai. Kösz. Folytatni fogom a rendrakást.

2008. május 12.

Pünkösd hétfő, ünnep, reggeli édes napsütés, uszodából kijövet nem akaródzott mindent a szokásos menetrend szerint. Hát a Duna-part felőli kijáraton át, a fotó onnét; F/08/070, lapos ellenfény. Aztán keresztül az árnyas parkon, a híd alatti aluljáró. Ott egy gyrosz, vagy hogy hívják; igen, mindent tegyen rá, igen, lehet csípős is.
A hatos villamos - ünnepnap - nem sietett.
Addig ernyedten tétlen üldögélés a padon.
Leszállás nem a Mechwart-ligetnél, hanem a Széna tér, ahol tágas, ahol szemközt nagylombú fák és középkori városfal.

Békés reggel. Ritka ajándék.

De ami a legfontosabb: vettem egy ledes fejlámpát. Baromi erős. Három ceruzaelem a tarkó felől. És villogósra is lehet állítani. Bár az nem szükséges a villanyszereléshez.

2008. május 29., csütörtök

A Tudomány úgy tartja, nála nincsen fontos és fontatlan adat, mindenre szükség lehet, egyenértékű, bárki, bármely részterülettel foglalkozik. Most erre egy markáns példa.
Ugye, nem olyan érdekes, hogy a Közelkeleten úgy kétezer éve mi volt az űrmérték. Ezt valaki kiturkászta.

Egy mérő az negyven liter. A korsók két-három mérősek voltak. Jézus a kánai mennyegzőn a bajban lévő vendéglátó családot kisegítendő 600 liter első osztályú bort varázsolt; fölös mennyiség. Amiből kiderül stílusa. Alapinformáció.
A rámosolygós jókedvű nagyvonalúság.

●

2008.09. // C.09733 // A Godot Galéria hírlevele, fotókiállításomhoz

festeni rossz, fotózni jó, ezt mindenki tudja
1942 októberében kilenc hónap tűnődés után
bújtam ki a sötétkamrából
azóta csak hunyorgok a fényben
s toporgok itt tétován

de hatvanhat éve rohangászom föl és alá
hogy ez ne tűnjön föl senkinek

●

2009.05. // C.10005 // kérik, küldenék verset az Előszezonnak

Kedves Váli Dezső!
Ezúttal az Előszezon versblog nevében írok: az eloszezon.freeblog.hu oldalt 2007 tavaszán alapítottuk, tíz fiatal költő és egy grafikus barátunk. Költészeti műhelyként indultunk, elsősorban saját verseink elhelyezésével és kommentálásával, idővel más irodalmi-művészeti témákat is beemeltünk.
Nemrég új sorozatot indítottunk: Ki, mit, miért? Vagyis: ki, milyen verset olvasott legutóbb, ami valamiért fontos neki. A kérdésem tehát, tudna-e küldeni nekünk egy verset, kommentárral?
Előre is köszönettel: Székely Szabolcs

Zelk: LEHEL-TÉR

Mintha vonatból a tájra,
hegyek, rétek bársonyára,
olyan boldogan nevetve
bámulok a villamosból
erre a szép krumplihegyre!

Micsoda táj! Hegye! dombja!
Krumpli! retek! hagyma! gomba!
tisztáson a lombok árnya,
az se olyan bársony, mint e
hajnalban szedett vargánya!

Háta ringló! hát az alma!
hát a barack sárga halma!
s hogyha még csak mutatóba,
zöld káposzta-csúcsok mögött
épül már a dinnye dombja!

Micsoda táj! s mennyi tájból!
mennyi kertből! mennyi fáról!
alig rebben még a reggel,
gyüjtik, hordják már a tájat
vagónokkal, szekerekkel!

Egy tenyérnyit Jászberényből,
egy szekérnyit Kecskemétről
és Ceglédről s tán Zalából -
mit a nyár kagylója izzad,
idecsurog teli zsákból!

Egyik zsákból másik zsákba -
Bogdán néni kosarába!
Viszi haza. S nem is látja,
hogy egy sárgadinnye, mint a
gyerek, szaladna utána!

Az édes Zelk itt nagyon földközeli, emberközeli. Gyerekvers is, anyám kisdiákjai nagyon szerették. És figyelmeztetés nekem, ha elvágyódom kalandra, utazásra. Bár ezt csak a forma kedvéért írom, én nemigen vágyom, magam is Zelkhez hasonlóan megtalálom életemet a szűk környezetemben. Fél kilencre itthon az uszodából, aztán már nemigen mozdulok a műteremből. Színházba, moziba, társaságba nem járok, tévét nem nézek. (Nem erény.) Ami körülvesz, ami ér, így is végtelenül, befogadhatatlanul gazdag.

Váli Dezső
dísztárgykészítő

●

2010.04. // C. 10399 // Kecskemét szerelem
MAK periodika részére / Király Kriszta cikkébe

Kecskemét szerelem. Nem. Házasság. Először 1971-ben, a műterem lakója akkor előttem Kondor Béla volt. 1980-tól pedig minden évben március 2. d.e. 10h kezdem évi első képemet az ötös számú "Konecsnyi"-műteremben, a feladat napi egy kép elkezdése, amit aztán majd egész évben továbbkapirgálhatok. A hajnali uszoda után nemigen mozdulok a házból, pihenésnek a kert látványa az ablakból. Elnézem azt a 84-ben egy zsidótemetős képembe beemelt vadcserenye? fát, aminek a törzse az évtizedek folyamán hatalmasan megvastagodott. Vasárnap nem dolgozunk, vasárnap a múzeumoké. Évente körbejárom őket. Egy aranyos kápolna is épült a házzal szemben.
Szeretem ezt a várost, ezt a helyet.

●

2010.04. // Kurtág-fotóim a Muzsika folyóiratban

Utólag tudtam meg. Négy szerepelt ezekből.

●

2010.05. // C. 10428 // Váli Miklós dipomájához kért szöveg
Miki diplomafeladatához írtam, a könyvbe fiktív visszaemlékezés kellett,
úgy 2040-ből, "közös élményeinkről". Esterházy, stb. is írtak.

Tartottunk egy pihenőnapot. Amúgy is meg akartam mutatni Miklósnak azt az ösvényt a Tanganyika tó déli oldalán. Emlékezetes nap maradt mindkettőnk számára, az egyetlen, amikor tuc-tuc madarat fészkéről felröppenni láttunk. Háromórás út, a gép vezetését átadtam neki. A reptéren a Land Rower, amit aztán a szokott helyen, egy bozótban rejtettem el. Békés kora este, ballagtunk, a dzsungel illata, új regényén vitatkoztunk. És akkor jött ő, egyedül, velünk szembe. Nem volt választásunk. Gyalogsági ásó, elföldeltük; nem beszéltünk róla többet. A madárról készült videót tévedésből töröltem.

McLaren Jr.

●

2010.05. // C.10475 // Belvedere Galéria kiáll. megnyitó
LÁTHATATLAN VÁLI-KÉPEK KÖZGYŰJTEMÉNYEKBŐL

katalógusszöveg
Ungvári Tamás

EGY MAGÁNYOS ÓRIÁS
Váli Dezső a szellem arisztokratája, kényúr, aki magát ítélte örök rabszolgaságra. Ez a meditatív művész a kortárs festészet egyik prófétája, Oszlopos Simeon a pusztaságban. Ne szépítsük, Váli Dezső a metafizikai kétségbeesés festője. Életrajzaiban azt írják, hogy Paul Klee és Bálint Endre hatott rá. Ezek a hatások azonban elmúltak. Önálló formanyelve a lét siralomházának apokalipszisét ragadja meg. Minden temetőképéből a szelíd reménytelenséget mutatja fel. A mélyen vallásos katolikus festő a zsidó temetőkben fedezte fel a Törvény (Tóra) üzenetét. Itt nincs végítélet, nem szólnak harsonák. Nem jött el még a Messiás, nincs feltámadás. Váli Dezső festő-filozófus, az anyagtól történő meg-, és felszabadulás költője. Az egyformaságban keresi a különbözőséget, a szürke és a fehér árnyalatait, a változatlan témákban a változatosságot. Az indákkal benőtt sírkövek, a rájuk vésett kabbalisztikus szimbólumok egyfelől, a műterem kopár tárgyai, a sivárság változatai másfelől. Váli Dezső minden képe befejezett, de kutató szenvedélye végtelen. Életművének sugallata a keresés. Nem árulta el, hogy vajon az istenséghez vezető utat keresi, vagy arra a tökéletességre törekszik, mely a szegényes témák végtelen variációjából alkot remekművet. Lenyűgöző a szerzetesi alázat, amellyel alkot. Szenvedéllyel űzi a kimondhatatlant, a megfesthetetlent. A tökéletes képet, melyen minden vonal beleolvad a szürkébe és a fehérbe. Váli Dezső azonban tudva tudja, hogy nincs tökéletes kép. Csak a tekintet, a hallgatás, a semmi. A folytonosan halványuló lét, a színekből kikopott lélek, az imádság. Az öröklét törmeléke, a képtelen kép.

Megnyitja Szüts Miklós: Ami tellett, (a vattakabátos)
utána a galériavezető Forró Tamás fölkért, mondanék néhány szót én is. Kb. ezt:

Kedves Barátaim, a katalógus bevezetőjében Ungvári Tamás engem egy MAGÁNYOS ÓRIÁSNAK aposztrofált. Egy magányos óriás néz le a dobogóról most, Önökre. (Bár én inkább HÁZAS TÖRPÉNEK ©Thomas Mann-, na jó, MAGÁNYOS ÓRIÁSKÁNAK vélem magam.) Hosszú sor végén áll ez az elnevezés. Kezdetben KISDESKÉNEK szólítottak, megkülönböztetendő apámtól, aki ugyan akkor már egy ukrajnai katonatemetőben feküdt. A gimnáziumban csak CSAPINNAK becéztek, mert énekből egy ötös járt egy kiselőadásért. Lexikonból írtam ki, amit Chopinről aztán elmondtam, de nem tudtam, hogyan kell őt kiejteni, valószínű, Chaplinnel is összekevertem. A főiskolán APÓKA voltam. Tizenöten voltunk egy évfolyamban, neveket én nem tudok megjegyezni, pláne ennyit, mindenkit Apókának szólítottam, beleértve a lányokat is. És ez aztán rám ragadt. (Lányom is elkövette azt a hibát, hogy minden unokámnak más nevet adott.) Azokban az években voltam VÁLI-BÉP is, a BelsőÉPítész szakon. Később, már dísztárgykészítő kisiparosként, a Lukács uszodában egyszerűen MESTER. Mostanában a honlapom kapcsán DESKE-HU vagyok. S ma itt áll önök előtt egy MAGÁNYOS ÓRIÁS.

●

2010.09. // C.10579 // HVG fölkérésre: Mi változik. és mi nem?

Festesz-e még húsz év múlva, Kedves Utókor?

Mi változik, és mi nem? A magasművészet úgy működik, hogy némely emberek fölizgulnak egy jó kép láttán, merthogy az beletenyerelt a magánéletükbe. Ez nem változik. Kétezer ember (Bernáth Aurél szerint) ebben az országban zavartalanul fog műveket fogyasztani tíz és ötven év múlva is. Rebesgetik, a festészet elhal; nem hiszem. Túl fontos ahhoz. Láttam nyomortanyán újságból ollózott, falra rajzszögelt képet. Nem a zsúrvendégek kedvéért. Hogy csak néhány ezren? Mozdonyvezetőből sem kell sok.

Ami mulatságosan változni fog évről évre, az a művészetet imitáló szórakoztatóipar. Jövőre a Pompidou Center kiállítótermeit derékig elárasztják langyos habfürdővel; turistacsalogató. Fölfedezik a felhőre festést.
Ami nem fog bekövetkezni; hogy a budapesti Műcsarnok kétévenként megmutatná az országnak - feladata lenne - a magyar festők java termését.

És mi a lecke. A változásokra választ adni... vigyázat, a művészet nem a mindennapi durranásokkal foglalkozik. Itt nincsenek kétéves divatok, csak évezredes gondok. Élet és halál; egy jó mű villanás-időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. Ez maradó. A többi csak maszturbálás, félkarú rabló, vagy szivárványos

●

2010.09. // C.10585 // Arnolfini: napi három fotó

Kedves Mester, egy felkéréssel jelentkeznék ismét, a Budapest idomai után. [...] Egy héten át - hétfőtől vasárnapig - kellene készíteni naponta három fotót, s hozzá írni néhány mondatnyi szöveget, s azt elküldeni e-mailben nekünk; az anyag folyamatosan megjelenne a projekt blogjában. Ha fotótémát nekem kellene javasolni, én azt mondanám: műterem. De persze lehet más is. Nagy megtiszteltetés lenne számunkra.
http://arnolfini-kepirokor.blogspot.com/
További jó munkát, és szép őszt nekünk,
Zsubori Ervin,
Arnolfini Archívum

Kedves Barátaim, nem tudják, mit kérnek. Három fotóhoz néhány mondat nekem netán három munkaóra. És egy hétig... gyakorlatilag reménytelen, hogy ennyi minőség elő tudjon állni.
Szívélyes üdvözlettel: d.

Kedves Mester, mivel nem kategorikus a nem, két opcióval próbálkoznék még:
1. napi 3 fotó + 1 mondat.
2. napi 3 fotó + 0 mondat

---------------------------------------------------------------------

Nem baj, ha hasznos is?
1961-62-es Váci utcai művészeti (is) antikváriumi tanulóévem hozadéka
egy csodálatos önfeszítő vagy önmegszorító csomagkötözési mód.
Félő, kihalásommal eltűnne a világkultúrából.

1. A spárgát átvetjük a csomagon, egyik végére egy csomót.

2. A csomós végével egy hurkot a másik szálra

3. A hurkot megszorítjuk, a csomó megakasztja a kinyílását, továbbcsúszását.
Akkor átfordítjuk majd akármennyire is megfeszíthetjük a hosszú szárat,
utána elengedhetjük, mert a csomó egyre jobban szorítja.
A nehezén evvel túl vagyunk.

●

2011.06. // C.10953 // Prima Primissima díjátadásra beszédterv

Hölgyeim és Uraim, körülbelül egy perc huszonnégy másodpercet fogok beszélni.
Kérem, ne várjanak tőlem semmi új gondolatot.
Mentségül két nagy emberre hivatkozom.
Egy. Kíváncsi voltam, hogy mi mindenről beszélhetett boldog Kalkuttai Teréz anya,
és elolvastam az összes publikációit.
Nagyon okos nő volt, mert mindig ugyanazt mondta.
A másik az öregedő Déry Tibor, aki panaszkodik, hogy vénülve az embernek nem gondolatok-,
hanem már csak mondatok jutnak eszébe.

És akkor e bevezetés után három gondolatot:
1. Mi a művészet.
2. Mit üzenek az utókornak.
3. És mik a terveim.

Tehát:
1. Mi a művészet, szerintem? Egy remekmű villanás-időre megmutatja Isten köpenye szegélyét.
2. Hogy mit üzenek az utókor művészeinek? Életstratégiát üzenek: ha elgurul a radírod, azonnal mássz be érte az ágy alá.
3. És hogy mik a terveim? Veszek húsz egyforma zoknit; Katának mosás után ne kelljen olyan hosszasan párosítani őket.

A többi elolvasható honlapomon: deske.hu.
Köszönöm, ennyi.

●

2011.10. // C.11055 // Vadas Ernő és Keleti Éva könyvbemutatójára.
Mai Manó Galéria, 2011. november 15.

Hölgyeim és uraim. Két emlékezetes emlékemet mondom el, véletlen mindkettő 1959-ből. 17 éves voltam. Gimnazistaként nyári munkán pár hétig az MTI fotóosztályán dolgoztam. Egyik reggel egy öregúr mellé rendeltek, cipeltem csodálatos Linhof-táskáját utána, míg a sofőrös szolgálati Moszkvicsból fölkászálódtunk az alagútbejárat tetejére. Szép, napsütéses idő volt. A délelőtt feladata ez volt: onnét fölülről telibefényképezni a Lánchidat, képes levelezőlap lesz belőle. Vártuk a felhőtlen perceket, közben beszélgettünk, akkor már én is fotóztam, hát kérdezősködtem. És akkor az emlékezetes mondat: "Édes fiam, ha az ember egy évben egy jó fotót csinál, az már egy jó év." Tudtam a mondat súlyát, munkáit nagymamám Új Idők számaiból nagyon jól ismertem. Vadas Ernő volt.

És a másik élmény, véletlen ugyancsak 1959-ből. Ambiciózus fiatal osztályfőnökünk a Madách színházba is elvitt minket, megnéztük az Ügynök halálát. Súlyos élmény volt, olyan fiatalon is maradó. Valóban, időnként forgatom a fejemben, használom, azóta is. És a darab mindannyiszor és elkerülhetetlenül Keleti Éva fotójával jelenik meg bennem, és talán mindenkiben, eggyé mosódott, véglegesen. Az elgyötört ember, Tímár József, két hatalmas aktatáskájával. Azt a színészt, azt a színdarabot, előadást ez az egyetlen fotó tartja életben.

De hogy a két könyvről beszéljek. A két könyv nagyon gondos és nagyon szép. Örülünk neki.
Azonban a dolog nem ilyen egyszerű.

Esténként lefekvés előtt lehetőleg tíz percet beszélgetek Zelk Zoltánnal. Élt 75 évet. És élete legfontosabb percei, legpontosabb gondolatai ott az ágyam mellett, éjjel-nappal készültségben, ingyen, karnyújtásnyira. Egy könyv, mindössze.

Belegondoltak ebbe?! Belegondoltak ebbe, hogy mi történik itt most ?! Ez őrület. Őrület, nem?! Egy élet munkájának, harminc, negyven, ötven évek munkájának java egyetlen kötetben. Harminc centi, mit tudom én, fél kiló, megfogható, szatyorba tehető, otthon föltehető a polcra, és levehető a polcról. És mi emelgetjük, belepörgetünk, csettintünk, arrébb rakjuk, rácsodálkozunk, netán kekszet rágcsálunk közben. Micsoda dolog ez. Micsoda világsűrűje van itt jelen, micsoda őrült érték, fél kézzel emelhetőn, értékéhez képest gyakorlatilag ingyen.

A tisztességes nem az lenne, az ilyen könyvvel együtt élni egy hónapot egy lakatlan szigeten; és hódolattal tanulni, megtanulni?!
Fogadják ezeket a munkákat szeretettel, illetve fegyelmezett alázattal.
Köszönöm a figyelmüket.

●

2011.11. // C.11085 // Prima Primissima díjátadásra beszédterv /2.
(max. 1 perc)

Hölgyeim és uraim, tisztelt zsűri, köszönöm ezt a kitüntetést. Festő vagyok. Tudom, hogy festménnyel sajnos nem lehet jóllakatni egyetlen éhes gyermeket sem. A művészet a fölösleges tartománya. A szent fölösleges tartománya. A II. világháború idején egy képviselő fölszólalt az angol parlamentben, hogy a hadikiadások miatt csökkenteni kellene a kultúrára fordított pénzeket. Churcill miniszterelnök válasza, hogy rendben van, csökkentsük. De akkor tulajdonképpen miért is harcolunk?!
Köszönöm a figyelmüket.

●

2012.08. // C.11495 // Megnyitószöveg Váli Miklós 30., móka-kiállításához
Összegyűlt barátok, üres falak előtt elmondandó ünnepi beszéd.

[Élet és Irodalom 2012.08.10. László Melinda
az eredeti szövegben szereplő nevek törölve]

Az ünnepelt művész ………. képeiről
………. a XX. századi avantgárd törekvésekből merítve a kezdeti lágyabb művészi megfogalmazás után egy keményebb, kontúrosabb képalkotás felé fordult. Grafikái a valóság megismerésére tett kísérletek, a valós élmények értelmezései – s ez a kikristályosodás a megértés folyamata.
A fekete-fehérben tartott képi világ puritanizmusa ellenére technikailag és gondolatilag egyaránt árnyalt. A dinamikus kompozíciókat rétegzett tónusvilág jellemzi, mint ahogyan összetett gondolatiságot mutat a ………. jellemző szürreális képszerkesztés is. A valóságból, a látványból kiinduló vizuális elmélkedés a sűrítés és az áttételesség, valamint a képek gerincét alkotó erővonalak, hangsúlyok, a sík és tér mozgalmas kombinációja, a fény és árnyék ütköztetése révén fragmentumokból építkező, a töredékessé vált világot leíró szövevényes képstruktúrát hoz létre.

Érdekes kettőséget mutat a formák kissé múltat idéző kubisztikus jellege és a jelen kor találkozása; a hétköznapi történések aktualitása, utcai jelenetek, kávéházak teraszain ücsörgő, laptopozó, bárokban iszogató vagy éppen mulatozó emberek, a show-műsorok és a színpad világa. Az egyén és tömeg, a valóság és látszat problémafelvetése. Az internet, az információs és lehetőségáradat, az „élet” káprázatát nyújtva kitágítja és mégis beszűkíti világunkat. A választás képessége felértékelődik. No, és a másik kultikus tárgy a ………. a csábítás eszköze, az erotika és a vágy megtestesítője. ………. játékossággal sző a képi elemek közé egy-egy elsőre oda nem illő motívumot, amellyel meghökkentve és az értelmezést megzavarva kihívás elé állítja a nézőt. A képeken kialakított vizuális rendszert, a rendet átalakítva új értelmezési pontokat emel be. Így a szőlőfürtté váló emberfejek tömege, ………. Akár a bacchusi orgiákat is felidézheti.

●

2012.08. // C.11496 // Ajkay Klári ünnepség a különteremben
az egy példányos díszkötetbe

AJKAY70
Az első éjszaka joga az enyém!

Hogy Ajkay kisasszony nő, az én fölfedezésem, 1951-ben,
anyácskám tanította harmadikban.
Az Irányi utcai ált. iskolába jártunk.
Hölgyszakasz, én a párhuzamos urak-osztályban.
Ajkay kisasszony lenyűgözött.
Titkoltam.

Láttam a 70-es évek elején? a Széna-tér sarkán,
egy igenfehér pantallós úr társaságában,
aki jól ismerte a krakkói dzsesszpincéket.
Éppen egy hatalmasat nevetett. A Klári.

Utcán összefutva, azt mondta,
harminc éves lettem,
tudod, ez egy nő életében igen nehéz időszak.
Nem mosolyogtam.

Balatonfelvidéki házat a szomszéd faluban vettünk,
negyvenezerért.
Ebbe egy képvásárlással besegítettek, nyolcezer.
Ott olykor látogattuk is őket,
vörösesbarna pecsenyeszaftos kenyérre emlékezem.

Mesélte nekünk, paplanjaikat megújították,
új pihe bele, kétezerért.
János kijavította, húszezer.

Hallom, időközben nagy ember lett.
Ez jó.

deske.hu

/a tanítónéni anyácskám/

●

2013.01. // C.11524 // Mester és tanítványa kiállítás meghívókártyára
Vizivárosi Galéria, Várhelyi Tímeával.
Egy képet tettem ki.
Műterem - hideg februári reggel - A/2004/02
olaj, farost, 28,5x40,3 cm., 2004-2007

VÁLI DEZSŐ (1942 ̶ )
napirend 1985. óta
apró változásokkal

05:23 vekker
fél liter Lipton tea három háztartási keksszel
05:40 - 06:40 ima, másodnaponként mise is,
kocogás uszodáig, 1200 méter
közben rózsafüzér a keresztgyerekekért
07:05 Lukács uszoda 20 éve, 1200 méter
08:40 reggelizünk: müzli lekvárral, sok éve
(Kata, gondolom, váltogatja)
Népszabadság, e-mailek,
blog: VÁLINEWS, 2000-óta
10:30 kb. festés
13:25 ételhordóval diákmenzára, 40 éve
14:00 telefon ki, pizsama, alvás, 40 éve
16:30 csipketea, honlap, és egyebek / tévé vagy 20 éve nem,
ezt az újat bekapcsolni se tudom
18:40 vekker, közös Mária-ima 10 éve,
vacsora útközben a hűtőszekrénytől a műteremig
21:40 szájzuhany, ágyban két Zelk vers
22:00 villanyoltás / bizony gyakran 22:15

●

2013.01. // C.19583 // "Mester és tanítványa" kiállításon falon
vagy a vendégkönyvben?

"MESTER ÉS TANÍTVÁNYA"

A MESTER
A MESTER SZÜKSÉGES
A MESTER SZÜKSÉGES ROSSZ
BAJT OKOZHAT
BAJT OKOZHAT, HA NINCS

A MESTER VÁLJÉK KÖDDÉ

LEGYEN LÁTHATATLAN
LEGYEN HALHATATLAN

szívélyes üdvözlettel:

●

2013.02. // C.11795 // Vigilia cikk
A Vigilia kérte a szakrális művészetről, a 2013. májusi számába.
mellette Koldus keresztút - B/1989/44-ból repró

Élem és vallom

I.
Reggel vallásos vagyok. Imaidőm évtizedek óta 05:40 - 06:40.
Utána hívő.
Hívő módra biciklizem és hívő módon mosok fogat.
Másképpen ezáltal?
Igen.
Másképp is festek? Műterembelső-témát?
Igen.

II.
Mire való a művészet; egy kép, egy szobor?
Minden jó mű villámfény idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét.
Megismétlem.
Minden jó mű villámfény idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét.
Egy lengeöltözékű nőszemély ábrázolása is?
Igen.

●

2013.11. // C.12454 // Próféta Galéria kiáll. megnyitón
Szüts szövege után saját záróbeszédem

Hölgyeim és Uraim.
A Lukács uszoda medencéje 28 méter 49 centiméter hosszú. Lemértem.
Reggel fejessel kezdek, és ekkor, tehát minden nap egyszer
megpróbálom ezt a távot végigúszni. Úgy értem, a víz alatt.
Ez eddig körülbelül 6500 próbálkozás.
Nyolcszor sikerült. Köszönöm, hogy eljöttek.

●

2013.11. // C.12476 // Petri-70 konferencia / V.D.

Tisztelt közönség, a kérdés, amire válaszolni felkértek, lényegben ez: hogyan értékelem Petri Györgyöt. Erre alkalmatlan vagyok, ehhez nem értek. Annyit tudok, én őt rendeltetésszerűen használom, nálam működik, akár a teásbögrém. Róla itt csak annyit, hogy ami őt egész életében foglalkoztatta, a szabadság; az engem sohasem, szerintem az nem szögesdrótoktól függ, az belül intéződik el. Bocsánatot kérek, én most is csak magamról tudok beszélni. A DESKE.HU - honlapomra föltettem a naplóm is; a kereső szerint 786-szor szerepel nálam Petri neve. Itt most ezekből a szövegekből következik néhány:

1990. július, napló

Egy valamit tud, mindent tud.

horgodra tűztél, Uram.
huszonhat éve
kunkorgok, tekergek
csábosan, mégsem
feszül ki a zsinór.

Sírnivaló. Nagyon szenved.

1992. december, Petri levele

Buda, 1992 december 10.
Kedves Dezső,
Sajnos nem tudtunk a könyvpremieredre eljutni, mert Bécsben voltunk.
A kiállítást a napokban megnézzük és természetesen a Naplót is beszerzem.
Addig is szerény viszonzásképpen a lakásunkat ékítő festményeidért küldöm
az elmúlt két évben íródott verseimet.
Mellesleg: az üvegezésben, illetve az üvegbeni tükröződésben mondottakról
tökéletesen igazad van.

Boldog karácsonyt és elviselhető
Újesztendőt kíván
híved és barátod
Petri György

1993. május, levelem Petrinek

Kedves Gyurka, tegnap éjjel (az nálam fél tizenegy) Petrit olvastam, s utána dr. Hontit. Gondoltam, összehozlak kettőtöket. Halljad hát:

''Mocsári teknős hátpáncélja mérsékelten domború s mozgékonyan függ össze a lapos haspáncéllal, mely egymással porcos izülettel egybefűzött két egyenlőtlen félből áll. A hátpáncélt 25 sárkánypajzs szegélyezi. A tarkópajzs s a farokpajzsok között, a gerincvonal mentében öt nagy, hatszögletes középpajzs sorakozik, melyektől jobbra s balra négy-négy szabálytalan sokszögű pajzs foglal helyet. A haspáncélt 12 pajzs borítja. Feje vastagabb, mint nyaka. Arcorra rövidcsúcsú, hegyén kissé lenyesett. Állkapcsai ép szélűek, élesek. A szem ferdén előfelé hasított, csillaga kerek, a mint minden éjjeli állatnál, tetemes összehúzódásra képes. [és így tovább, még húsz sor]
...na, még egy rész: ''A fájdalomnak a legcsekélyebb jelét sem árulják el. A legrettenetesebb megcsonkításokat is érthetetlen közönnyel elviselik és sokszor túl is élik. Megtörtént már, hogy kivették a görögteknős babszem nagyságú agyvelejét és az állat még hat hónapig kóborolt a környéken. Fejük levágása után szívük még 14 napig ver és igyekszik vérrel ellátni a csonka testet. Levágott fejükön még jó félóráig harapdál a szájuk.''
ölel: Deske

1994. október, napló

10.6.: levél+fax Kolozsvárynak, Dobszayval beszélgetés, tanításom lejegyez, liftfelügyelet elvállal, dia keretezés, lead, nagy diákat borítékol vasdobozba, Petri-est az Ernstben, hazafelé nagyapának koszt bead Katával...

1996. május, Élet és Irodalom cikkem a Kortárs Művészeti Múzeum megnyitásával kapcsolatban:

SOK SIKERT, KEDVES NÉRAY
...Európa egyetlen országa vagyunk - voltunk, beleértve Albániát is, ahol az élő képzőművészek munkásságáról az érdeklődő semmi átfogó képet nem kaphatott. Gondoljunk bele! Mintha Németh László, Déry, Pilinszky-, vagy a maiak: Esterházy, és Petri Gyurka halálára kellene várnunk, hogy könyveihez hozzájussunk, s ne csak a folyóiratok alkalmi publikációi.

1997. február, levelem Petrinek

Kedves Gyurka!
S. Nagy Kata barátom monográfiát írt rólam, a könyvet a kiadó őszi Ernst múzeumi kiállításomra szeretné piacra dobni. 100 oldal szöveg, 80 szövegközti ábra. S most Szüts barátom jókedvű ötlete, aminek kiadó, szerző, főhős egyaránt örül. Hogy ezt a részt írástudó barátaim, ismerőseim írnák, olyanok, akiknél otthonukban szögön ott lógok a falon. Szeretnélek meg/fölkérni, írnál a borítékban mellékelt képemről...
(Kicsit olcsó dolog, tudom, de) sorolom, akiket fölkértem:

Balassa Péter/ Balla Zsófia/ Bencze György/ Bereményi Géza/ Bognár Róbert/ Csepeli György/ Dávid Kata/ Esterházy Péter/ Finta József/ Földényi F. László/ Frank János/ György Péter/ Hanák Péter/ Heller Ágnes/ Hidvégi Máté/ Jávor Benedek/ Jelenits István/ Karátson Gábor/ Komoróczy Géza/ Konrád György/ Lator László/ Margócsy István/ Mezei Gábor/ Miklós Pál/ Nádas Péter/ Nagy Boldizsár/ P. Szücs Julianna/ Petri György/ Radnóti Sándor/ Rakovszky Zsuzsa/ Simó Sándor/ Spiró György/ Szüts Miklós/ Tomaji Attila/ Váli Zsófia/ Vámos Tíbor/ Závada Pál.

Köszönöm, megvagyok. Gyerekek betegek, jól vannak. Kata Győrben.
Elfelejtettem vacsorázni, pedig mindjárt tíz, indulok biciklizni. Ma a Margitszigetre.
Szeretettel: Deske

1997. május körül, Petri szövege a könyvembe

Fehér műterem - A/88/33, olaj, farost, 100x100 cm, 1988-90. Petri György tulajdona.

Kedves Dezső, úgy is mint két - saját kezűleg keretezett és üvegezett - alkotásod boldog birtokosa:

A Te műveidből tanultam meg a szürke szín rendkívüli gazdagságát árnyalatokban és tónusokban. A tanulás itt azt jelenti, hogy a Te munkásságod demonstrálta számomra, hogy mi mindent lehet „kihozni” a szürkeségből. Mert amúgy nekem is a szürke a kedvenc színem. Szeretem tematikus makacsságodat. A nálam lévő két kép abból a korszakodból való, amikor folyton a saját műtermedet festetted, ami leginkább börtön- vagy szerzetesi cellára emlékeztet. (Mindkettő kiválóan alkalmas az elmélkedésre.)

Még valami. Ha már a szerzetes szó megjelent a szövegben: valaminő meghatározhatatlan értelemben mélyen vallásosnak érzem művészetedet. Nem valamilyen konkrét felekezetre vagy egyházra gondolok. Hanem az alázatra és arra a puritán életszeretetre, ami műveidből sugárzik.

Ezenkívül: valamikor februárban szeretnék egy disznótorost (hurkák, kolbász, sültmalac - ha hozzájutok - készíteni), amire szívesen látnálak Benneteket.

(Amennyiben húsnemevő vagy, csinálok zöldségpástétomot.)

Pé Gyé

1997. november, napló

Fölszaladtunk Petrihez. Katát izgatta a zöldségpástétom receptje, s rávette, írja le neki. Mindenesetre unikum, mégis az élő legnagyobb magyar költőnk, a kéziratot őrizzük, hogyaszondja:

ZÖLDSÉGPÁSTÉTOM

Húslevesben főtt leveszöldség: sárgarépa, fehérrépa, karalábé, kelkáposztacikk (kelbimbó, karfiol, zöldborsó, zöldbab: ezekből csak kevés)

1-2 krumpli, 1 csokor friss petrezselyem megdarálva vagy finomra vágva (vagy petrezselyem helyett ugyanennyi kapor), két-három összezúzott főtt tojás.

FŰSZEREZÉS: 1-1 rész porított feketebors, fehér bors, szegfűbors, babérlevél, szárított citromhéj, bazsalikom, kakukkfű, majoránna, zsálya, borsfű, szerecsendió, szerecsendió virág,
[a teljes recept: DESKE.HU keresőjébe: petri+pástétom]

teljes recept // klikkre följön
eredeti levele: OSZK Kézirattár / Váli C. Napló, 16. kötet, oldalszám: C.05205

1998. május, levelem Le Meux-be, J.-nek.

Alkotóház: gyengén sikerült. Harmadik éve romlanak a képeim. Most, ágyhoz kötve, gondoltam, kipanaszkodom magam. Hallgató nem lévén erre, neked. De délelőtt megint a Petri-kötet került a kezembe-, s ez tönkretette ezt a lehetőséget.
Szóval Petri. Jézus Mária! Miket mer észrevenni, elgondolni és kimondani. Zsebében a magyar nyelv, meg amit még hozzátesz. Mindig rosszkedvű, sajnos, de neki legalább van mire. Meghalt az a lány. Fényképe most is az asztalán. De minden bűnével együtt megtisztultabb nálam, a „bűntelennél”, aki egyetlen feleségét nyűvi éppen 30 éve; akinek összesen három szeretője volt, s a házasságtörést, ha nem sok híján is, mindeddig elkerülte. Aki nem bánt meg semmit, és úgy gondolja, semmit nem tudott volna jobban csinálni.
Nálam minden rendben van. Életem lajstromozva, beszámozva. Csak új képeim gyengék. Csak önző vagyok, mint egy állat. Csak unom. Csak fáradtan ébredek és fáj a derekam. S kissé rettegek, hogy ez a mégiscsak-béke el ne vesszék. Egy karambol, egy esemény.
Na, nézzük a verseket, szinte találomra:

Leginkább az ad hoc félrebaszások,
hézagkitöltés két unalom között,
egymás partnereinek elcsábítása

1998. május, levelem Le Meux-be, J.-nek

Én a József és testvéreiben és a festésben tudnék otthon lenni, érted?, ha összejönne. Még csak nem is kellene hozzá remekmű... Jajj, épp olvastam ezt is, Petrinél: csak akkor élek, ha verset írok... Várj. megkeresem, ezt is jobban mondja a rohadék. A vers tényleg a világ legkoncentráltabb információ-tárolása:
A versen kívül nincsen életem / A vers vagyok, tehát ritkán vagyok

1999. március, napló

A másik nagybetegünk Petri. Gégerák. Írt most pár döbbenetes verset erről. November táján a metróban találkoztunk, beszélt magáról. A keze hideg volt. Kata fölhívta Jelenits atyát, látogatná meg, segíteni kéne neki meghalni (hitetlen). Két héttel később érdeklődtem, azt mondja, nem tudja megtenni. Hogy van egy fél órája az embernek, és bemegy-, azt így nem lehet.

2003. december, napló

Metró-átszállás közben a Deák téri aluljáróban az új PETRI ÖSSZES I., háromezerért. Ez is boldogító találkozás, nagyon szeretem.

2004. január, levelem Le Meux-be, J.-nek

A JÖVŐ. Ahhoz meg, bocs, semmi közöd. Csinálj meg mindent érte, és ne törődj vele. Megírta ezt Petri is. Délelőtt hajkurásztam Várady Szabolcsot, aki mégis az elsőszámú szakértő, hogy melyik az a cikizős verse, amiben a pénzkölcsönzés, meg a József Attila... de fejből ő se tudta a címét. Aztán most végiglapoztam a kötetet:

ÁLLJON MEG A MENET
Védőszentjeimnek

„Engem egy pillanat megölhet”?
„Nekem már várni nem szabad”?
Bizti? Nincs az egész egy kicsit
- L. Gy.-vel szólva - felsti-hi-li-lizálva?

2004. február, napló

Uszoda-zuhanyozói házi feladat volt Petri Apokrif-ját elolvasni.

Zakatol a szentcsalád,
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.

Kissé kajánul kérdezték, hagy na?!, én, mint Petri-rajongó...?
- Nem öröm egy ilyen verset olvasni. Egyébként szerintem gyenge is, mert egysíkú. Az a pár (jó) ötlet sem emeli el. A teológus Jelenitsnek egy idevágó gondolata: Ha apád káromkodik, az már Istenkapcsolat. Illyés meg elmagyarázza, hogy amit leír, az nem az életfilozófiája, hanem azt aznap délután így gondolta. Lábjegyzetben elmagyarázhatná, hogy éppen fájt a foga, és becsapták a boltban, de az akkor már nem vers lenne.

És még egy. Ha Mari néni rettentő dühös, földhöz csap egy tányért. Petri ír egy verset.
Ki tudja, miről beszél tulajdonképpen.
Egyébként, ha ez az egész Mária-dolog nem piszkálná annyira a csőrét, valószínűleg nem harapott volna bele.
A többi Istennel belügye. Olvasd el a Halálomba belebotlok versét, kettéáll a füled.

2004. festményeim adatai

Műterem - július 16, meghalt Petri - A/00/47
2000. 7., olaj, farost, 60x60 cm.

Műterem Petri György tiszteletére - A/04/39
2004. 7., olaj, farost, 60x60 cm.

2006. június, videointerjú

(kérdés: miért csinált CD-t, honlapot)
mert munkáimat, úgy gondoltam, meg lehet mutatni másoknak is, hogy ennyit csináltam. Egy Petri kötet - ott van mindig a polcomon -, az összes műve, azonnal hozzáférhető számomra és mindenki számára. Rémisztőnek tartottam, hogy képeimnek kilencven százaléka múzeumi raktárakban van, meg magánszemélyeknél, ahol soha senki nem fogja látni, illetve száz ember.

2005. DESKE.HU-honlap / VERSTÁR-amban ezek a versei, gondolva a külföldön élőkre is:

A Dunánál / A végén / Álljon meg a menet! / A világ legnagyobb ünnepe / Apokríf / Az ilyen fontos beszélgetések / Belebotlom halálomba / Eképp jeleztem / Horatiusnak rossz napja van / Horgodra tűztél / Kapcsolatunk kezd meghitté válni / Kizsarolt nevetséges életünket / Mondogató / Nagy kérdés / Nagyanyámra / Utálok várni.

2005. október, napló

Pedig milyen jól indult ez a hétfő. Fejesugráshoz készültömben hallom, az egyik biztonsági őr odaszól a másiknak, ezt nézd meg -, merthogy kezdetnek víz alatt szoktam átúszni a medencét. Mint Petri is szerette volna, ha a háta mögött...:

A szeretettel nem tudok mit kezdeni ---
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.

2006. november, napló

[Szabó T. Anna:]
legyél a gyertya legyek a lángja
legyél az alvó legyek az álom
legyél a láb és legyek a lábnyom

Ez bizony nagyszerű. Petri nagy halálversének pergése jut eszembe: Belebotlom halálomba.

2012. március, napló

[alkotóházba idén] Elképesztően jó könyveket hoztam. Seneca Erköcsi levelek I-II. 50 év után újra, Tíz év - könyv Móricz naplószövegiből, megint a Káoszelmélet, Illyéstől tanulmányok, meg a Hunok Párizsban. Kakuk Marci. És - Gábor szólt - egy februári Holmi, a hagyatékban találtak egy Petri drámatöredéket, megvettem.

- - - - - - -

Ennyi a naplóból. Zárásképpen annyit, hogy halálakor megtettem érte a hitünk szerinti legfontosabbat. Vélelmezve, hogy megkeresztelt katolikus volt, és bízva benne, hogy halála pillanatában Istent választotta; elmondtam érte a teljes búcsú imát, ami azonnali boldog Istenközelséget eszközölt ki számára.

Utóirat két nap után.
Megtudakoltam. Gyuri szülei katolikus templomban esküdtek Hódságon.
Őt Óbudán, a Zsigmond téren keresztelték. Apai nagyapa zsidó.
Édesanyja hívő katolikus.

●

2014.05. // C.12840 // MOME diplomavédés, opponensi vélemény
fotográfia szak, Nyíri Julianna

1. szakdolgozata

A hallgató a környezetében talált csendélet-motivumokat választotta diplomamunka-fotói témájának.
Ebből adódott számára szakdolgozatának témája is; e műfaj története, elmélete.
Munkája első fejezete a csendélet-műfaj előzményei, születése, stb. a festészetben.
A második fejezet ugyanez a fotográfiában. Itt kiemelten foglalkozik a korai gondolkodási tántorgásokkal.
Mindez erősen zanzásítva talán két- háromezer oldalon összefoglalható lenne. A hallgató ezt öt oldalban írja le. Toldi estéje három mondatban. Első pillanatban nem így láttam, de ez mégis rendben van. Nem tankönyvnek szánta, ő a leírtakkal azt jelzi, ami mindent hónapok alatt megtanult és átgondolt.
A harmadik fejezet a fotográfia legfontosabb elvi kérdéseit boncolgatja. Izgalmas terület, erről majd később.
A negyedik fejezet a csendélettípusoké. Itt kezd a szöveg igazán fölizzani, személyessé válni, mert körbenéz, mi újság a kortársak körében. Csoportosít, értelmez, mindez rejtetten már önértelmezési kísérlet is.

Összefoglalva
Az iskola által jóváhagyott nagykosár témáját megfelelően földolgozta, és ami a fontos, elsősorban a fejében.

Csak egyetlen mezőhöz megjegyzés, amit élesen másként látok, mint ő. Vissza-visszatérő alapkérdése, hogy mi lehet a fotó üzenete egy csendéletben. Hogy számára két alaptípus létezik, a művésznek A./ vagy van, B./ vagy nincs tudatosan hozzárendelt mondanivalója munkájában. Ha koponyát tett bele, akkor bizonyára van.
A közvélekedés ellenére számomra mindez másként.
Szakmámból veszek példát. Ismerjük Derkovits Kenyérért c. festményét, most éppen kint, a Nemzeti Galériában. Felülnézet, halott munkás feje a macskakövön, mellette darab kenyér, vértócsa, csendőrcsizma, puskatus. Rögtön gondolunk az 1930-as véres csütörtök munkástüntetésére. És hozzágondoljuk a többi nyomorúságos szegényember-sorsot. Nos, hogy mit akart mondani Derkovits Gyula, ugye, teljesen egyértelmű.
Hogy ő mit akart mondani, az csakugyan.
De mit mond a kép. Tessék tiszta szemmel nézni. Ez a mű elíziumi boldog életörömöt sugároz, egy tizenhat éves kislány tüllszoknyás álma. Ezt Derkovits meghallaná, azonnal öngyilkos lenne.
A témának sokszor semmi, semmi, semmi köze a tartalomhoz (lényeghez / mondanivalóhoz / üzenethez). Egy emelettel magasabbról nézve már érdektelen a művész szándéka. Ugyanis a művész sosem tudja, tett-e; valójában mit is tett bele a képbe.
Mégis minden műben ott az üzenet; a legmélyén mind az élet értelmét keresi, életre és halálra tanít. Vagy ahogy én mondom, egy igazán jó mű egy villám fényénél megmutatja Isten köpenye szegélyét.

A hallgató okfejtése színvonalából úgy vélem, ez a gondolat előbb-utóbb mostani álláspontja ellenére tőle sem lesz idegen. Ha mégis, az se baj. Egy művész ne legyen okos, arra semmi szüksége.

2. a fotói

Előljáróban. A hallgató a környezetében talált csendélet-motivumokat választotta diplomamunka-fotói témájának. Én a fényképezés szakmai kánonjait-, netán kötelező kánonjait a legkevésbé sem ismerem. (De ha ismerném is, én az előző évezredben éltem.) Így csak szakmám, a festménycsinálás felől tudok közelíteni.
Nézzünk sorra néhány képalkotó elemet, hogyan használta a hallgató az eszközöket.

1. Vonalak, vonalritmusok. Gyakran keres vonalritmusokat, amivel észrevétlenül nagyon fölgazdagítja a látványt. Sűrű fűszálak, gégecsövek gyűrűsora kétszer is, hűtőgép párhuzamos csövei, radiátor, a drótkerítés gubanca, ahol ez főtémává lép elő.

2. Foltok, foltarányok. A főmotívumok méretezésénél kerüli a feltűnést, a rendkívülit, ellentétben minden divattal, az harmonikusan illeszkedik a képbe. A tárgy békésen ott legel a kép közepén. Persze ez nem érdem, ez választott szemlélet, egy lehetséges út.

3. Tónusviszonyok: Erős tónuskontrasztok, de ez a jól megvilágított tárgy és a sötét háttér ellenére sem feltűnő, vagy nyugtalanító.

4. Terek. Általában mikroterek, szobasarkok, zugok. A tárgyak normál rövidüléssel, a szem számára megszokott módon. Itt is kerüli a rendkívülit.

5. Fények. Kivétel nélkül éjszaka-képek. Először csodálkoztam; azt hittem, talán Nyíri Julianna fényképezőgépén van egy gomb, amivel a hátteret ki tudja iktatni. De jó lenne az nekem is. Aztán elolvastam a műleírásban, fényfestés. Nem is rossz szó. Amit a tárgyakkal művel, a szórt megvilágítás, csakugyan közel áll az un. festői gondolkodáshoz. Legfőképp evvel teszi elbűvölően túlvilágivá modelljeit.

6. Színek. A nehezebb utat választotta. Közhely; fekete-fehérrel könnyebb lett volna absztrahálni, elemelni a látványt köznapiságától, ami nyilvánvaló szándéka volt . És ráadásul nem manipulálja a színeket, ahogy bizony legtöbben tesszük a kompjuterben, Photoshoppal. Ez többlet-komponálási feladatot - terhet - jelent, hiába gyönyörű bármi, ha színek által zavart a látvány. Jól oldotta meg.

7. Témaválasztás. Nem ideológia, elvi megfontolás; a puszta látvány alapján dönt, hogy modellként mit használ. Talán annyi, hajlandósága a látszólag szegényes, jelentéktelen, jelentéstelen tárgyakra.

8. Anyagszerűség. Meglepő módon nem törekszik a tárgyat átírni, meghagyja anyagszerűnek. Ez a csavar bravúros, mert ugyanakkor messze ellebegteti a hétköznapi valóságtól.

9. Kompozíció. Nyugodt, magabiztos. Általában centrálisak. A feszes ellenpontozásoktól tartózkodik, nagy itt a csönd. Mint Giorgio Morandi csöndje.

Nem feladatom az értékelés, de azért értékelek. Útközben a hallgató maga se tudhatta, hova jut. Egy nagyon szép épületet épített.

●

2015.07. // C.15310 // Néprajzi Múz., zs. temetőfotó kiáll. megnyitóbeszéd

Magyar Néprajzi Múzeum - Szakrális Művészetek Hete programsorozat keretében nyíló fotókiállítás:
Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus Bp. Salgótarjáni úti zsidó temetőkről készített,
album formájában is megjelentetett fotósorozata.
A kiállítás címe: Kő kövön.
Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából c. kiállítás kísérő tárlata.
Nyílik: 2015. szept. 20., vasárnap 11h.

1. a megnyitó terve
Megnyitóbeszéd terv. Élőszóban kéne elmondani.

Hogy megkaptam a nyáron emailban a felkérést, a témáról három dolog jutott eszembe. Elmondom.
1. az én antiszemitizmusból kilábalásom története
2. a dokumentálás, értékmentés értelme
3. a temető témája

1. tétel az antiszemitizmus... Nagymamám mondhatni még kulturált vicce, milyen a ravasz a zsidógyerek. És egy másik gyerekkori emlék. Bejárónőnk, Etus néni, aranyos kövér, öreg parasztasszony volt; Türjéből, egy kis dunántúli faluból származott. Ő mesélte: 1919 -es kommün. Falugyűlést hirdettek. Fegyveresek járták végig a házakat, mindenkit a főtérre tereltek. Mikor összegyűlt a nép, teherautókkal lezárták a kivezető utakat. És akkor ott, a főtéren, fölakasztották a falu jegyzőjét, papját és talán a tanítóját. A jegyzőfeleség a helyszínen megőrült.
A vörös terrort a zsidók csinálták, mondták nekem.
Mindezt később Lajos bácsi egyetlen mondata tette helyre bennem.
Nem a zsidók, hanem zsidók, "a" nélkül. Néhány tucat férfi.

2. tétel az értékmentés. Miért kell nekünk egyáltalán hátrafelé is nézni. Egyszerű, mert a kultúrát csak így vihetjük tovább. Ezt húsz éve egy szentmisén értettem meg. Kékkút pici falu, kihalófélben, fiatal alig; ott a nyaralónk. A szomszédos községből jár át egy pap a vasárnapi misét megtartani. Egyszer ministránsa is volt, két helybéli kisfiú. Akik a prédikáció alatt teljesen szokatlan módon törökülésben leültek az oltár mellé, egymás mellé. Hát ez hogy lehet. Ja, hiszen ők még soha nem láttak senkit ministrálni. Nincs mintájuk.

3. tétel a temető. Kitüntetett hely. Ott senki nem siet. Ott egy más létszférába kerülünk. Ott a súlypontok a valódi helyükre kerülnek. Hogy az élet fontosabb a földre ömlött tejfölnél. Hogy vannak és voltak jó embereink. Tudásukból élünk. És látvány is. Itt, a temetőben is, kényszeresen kicsírázik a művészet, támaszunk az életben. Igen, a művészet itt is segít. Hol jobban, hol ügyetlenebbül. A pesti zsidó iparmágnások esetében például ügyetlenebbül. Egy-egy család nagyon szép emléket akart létrehozni, de csak magára gondolt. És nem a közösségre. Semmi közöm a másikhoz. Ezek az újabb nagyvárosi temetőek ezért fertőzöttek. Láttam az új bukaresti temetőt is, ugyanilyen. Ellentétben a falvakkal, például Bukovinában, a Monarchia határán, vagy nálunk, a Tokaj-felvidéken. Mitől olyan gyönyörűek ezek. Ott a temetés a minden zsidó közösségben működő szervezet, a Hevra Kadisa (Szent Egylet) - feladata és jogköre. A sírkőállítást is ők intézték. Ha az elhunyt nagyon gazdag volt, és ezt a rokonság mindenképpen meg akarta jeleníteni, a Hevra Kadisa annyit engedett meg, hogy az egyébként a többivel teljesen azonos megjelenésű kő kicsit vastagabb lehetett. A csodálatos közösségi kultúra.

2. a megnyitóbeszéd

Hölgyeim és Uraim!

Akik engem fölkértek erre a megnyitóra, úgy gondolták, hogy egy szakértőt kérnek föl. ez tévedés. Én egyáltalán nem értek ehhez a témához. Ötven temetőt lefotóztam tizenvalahány év alatt, de egyáltalán nem értek hozzá. Ennek bizonysága az, hogy amikor Schweitzer… nem…. ki volt a nagy-nagy rabbink? Scheiber rabbinak megmutattam egy voronitai zsidótemető fotómat, és mutattam egy követ, hogy ez talán a legrégebbi, valami gyönyörű geometriája és rajza van, akkor finoman elmosolyodott, rábökött a kőre, azt mondja: rá van írva, hogy 1929.

Én három dologról beszélnék.

A képek nagyon szépek, azokról nem nagyon van mit mondani, és azok magukról beszélnek. Én három dolgot idéztem föl evvel a témával kapcsolatban, ha megbíztak vele. Az első a zsidó, a második a múltba nézés, hátrafelé fordulás, és a harmadik a temető.

Az első a zsidó: keresztény középosztály, anyai nagyanyám - egészen kisfiú voltam - mesélt egy zsidó viccet. Hát viccet?!: „Tudod milyen rafinált a zsidó gyerek? Odamegy a tanító nénihez, hogy a Kovács Pisti elvitte a kesztyűmet. Te honnét tudod, hogy ez a te kesztyűd? Pöttyöt tettem ide bele a bélésébe.”

A következő találkozásom az az Etus néni, szintén egész kisgyerek voltam, a bejáró nénink. Egy aranyos paraszt néni volt, fejkendővel, egész életében szolgált. Bevásárolt, főzött ránk is, anyám tanítónő volt, és nem volt otthon. Rendbe tette a dolgainkat, amikor mi otthonról elmentünk iskolába és mire hazaértünk, addigra ebéddel várt és rendes lakással. Nagyon szerettük, mesélt… egy kis faluból származott Dunántúlról, Türjéből, premontrei papok fehér ruhában, mesélt az állatokról, mesélt a tanácsköztársaságról…, hogy igen, amikor ez megtörtént, akkor a fegyveresek a faluban végigjárták a házakat, a betegeket is beterelték, hogy a főtéren nagygyűlés lesz. Oda kellett menni mindenkinek, oda is ment az egész falú. Amikor ott volt a falú, akkor teherautókkal a keresztutcákat lezárták és a papot, a jegyzőt, és azt hiszem a tanítót ott fölakasztották. A jegyző felesége ott megőrült. Azt mondták, hogy igen, ezt a vörös terrort a zsidók csinálták. Később egy idősebb barátom mondta: „Figyelj ide, igen, ez történt, de „nem a zsidók csinálták”, hanem „zsidók csinálták” – érted a különbséget?” egy „a” betű. Megértettem. Máig.

A második téma a múltba fordulás, hogy miért kell nekünk egyáltalán hátra nézni? Szeretjük a múzeumokat, meg minden, de hogy ez mire való? Ezt húsz éve értettem meg. Kékkúton, egy kis faluban, ahol a nyaralónk volt. Nagyon pici falu. A vasárnapi mise nem vasárnapi mise volt, mert akkor a plébános nem ért rá, úgy jött át a szomszéd községből. Szombat öt órakor voltak mindig a szentmisék, hét öregasszony, meg mi. Gyerek sehol, de egyik nagymamának egyszer eszébe jutott, és elhozta két kis fiúunokáját, és beállította ministrálni őket. Azok ott szépen álldogáltak, az atya a prédikációba belekezdett, a két kisfiú az oltár elé, a pap helyére leült a földre, törökülésben és talán beszélgettek is. Ez olyan megdöbbentő látvány volt, és lassan kaptam észbe, hogy persze, ezek a gyerekek soha nem láttak másokat, hogy hogyan kell ministrálni. Leültek a földre, mert nem tudták. Ez a hagyomány, ezért kell hátranézni, a kultúra kontinuitása.

A harmadik tétel a temető. Ott van a föld, ott vannak a fák, ott van fölöttünk az ég az angyalokkal, ott vagyunk mi, az élők és ott vannak a holtak. Ez egy szakrális hely. Temetőben nem rohan az ember, akkor kicsit kilép az életből, vagy egy kicsit másképpen éli a perceit. Akkor valahogy kevésbé fontos, hogyha tegnap kiöntöttem véletlenül a tejfölt a földre. Ott az ember előre és hátra néz és gondolkodik ösztönösen, vagy talán csak érez. Ebben a kultúra segít, és miután itt tárgyak vannak, kövek, a művészet belép, mert művészet nélkül nem tud az ember élni. A kövek meg vannak formálva. Egyedien. Itt fogjuk látni a kiállítást, ez a Salgótarján úti temető. Gazdag családoknak, egyebek mellett – ez egy fontos rész – gazdag családoknak nagyon gondosan megépített kis mauzóleumai. Íves, súlyos kapuzattal, oszloppal, oszlopfőkkel, timpanonnal, jelekkel. Az ország jeles építészei készítették, nagyon szép épületek. Egy tanítványom erről egyszer egy tanulmányt is írt ezekről az építményekről. Úgy gondolnánk, hogy ez a kultúrának egy csúcsa. Nem. Ez a kultúránknak hanyatlása. Ha elmennek Bukovinába vagy a hegyalján egy régi zsidó temetőbe, ott a kövek körülbelül egyformák, azonos a ritmusuk. Mindegyik egyedi. Nem tudtam, hogy ez miért van, és miért annyival szebbek, mint a mi ronda keresztény temetőink. És megtanultam, vagyis ezt tudom, hogy a Hevra Kadisa, a minden hitközségben lévő hitegylet gondoskodott, sőt csak az ő lehetősége és kötelessége és egyedüli egyik feladata volt a temetés dolgainak az intézése. Ha a család nagyon jómódú volt, nagyon szerette a halottat és ezt nagyon szerette volna kifejezni, hogy ebből nem engedett, akkor a Hevra Kadisa annyit engedett meg, hogy a kövek egy kissé vastagabbak lehettek. Ezek a temetők számomra a kultúra csúcsa.

Köszönöm.

●

2015.11. // C.15488 // Életrajz Godot Gal. kiállításhoz
falon volt

1942. Bp. szül.
1949. megtalálom a világ legszebb kavicsát
1953. föltalálom a rend-csinálás ellenében a rend-tartást
1953. illegális bencés kiscserkész
1959. első kép
1960. Seneca
1960. elajándékozom a könyvtáramat
1965. fiúból férfi
1965. pauszpapírral elfedett ablakaim
1967. belsőépítész diploma
1969. szabadfoglalkozású festő
1970. első kiállítás
1972. szolgálati műteremlakás
1973. bernáthegyi kutya
1977. első gyerek
1978. letiltom képeim külföldre kerülését
1982. második gyerek
1984. nyolc kiló fotónega szemétbe
1985. Fioretti imaközösség
1985. vekker 05:23h., hajnali imaóra
1986. Munkácsy-díj
1987. képeim szétajándékozása
1990. Lukács uszoda 07:05h.
2000. deske.hu + Levelek Le Meux-be
2004. honlapom az OSZK. tulajdona
2004. nyugdíj (2015. - 66.730 HUF)
2008. 40. házassági évfordulónk
2009. naplóm az OSZK. Kézirattárban [ma 15.488 gépoldal]
2010. megtalálom a világ legszebb kavicsát
2011. kidobom azt a kavicsot
2014. kidobom ezredik gyenge festményem --

●

2016.12. // C.16140 // Lukács uszodai kiállításunk

SZENT LUKÁCS USZODÁT KEDVELŐ MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA
Szent Lukács Galéria, advent kezdetén, 2016. dec. 11., 11h.
A kiállító művészek: Díner Tamás fotóművész, Metzger Katalin, Solymos Tamás Géza, Váli Dezső festőművészek
Köszöntőt mond: Szőke László vezérigazgató. A kiállítást megnyitja: V.D., blockflőtén játszik: Jassó Gellért

Hölgyeim és Uraim, tisztelt lukácsos-, és lényegesen kevésbé tisztelt nemlukácsos-, lukácstalan közönség. A lukácstalanok talán nem is tudják, hogy a mi lukácsos közösségünk mennyire igazi közösség volt. És szerencsére most lassan kezd is visszatérni a régi klubélet, hogy újra megnyíltak a régi, elkülönített női és férfi öltözők. Talán vissza is térnek, megújulnak azok a régi nagy idők, amikor öltözködés közben harsány irodalomtörténeti viták voltak Kazinczy Ferenc levelezéséről, vagy a professzor úr beszámolója levéltári kutatásairól, hogy éppen egy iratot talált arról, hogy a második világháborúban a magyar tisztikarban a tábori lelkészek között zsidó rabbik is voltak. Aztán a régi kabinosok. Hozták-vitték a híreket, leveleket, mindent tudtak rólunk. Vizsgaszezonban gyerekeink-unokáink osztályzatairól érdeklődtek. Vagy például, hogy Tibi úszómesterünk húsz éve virágos jókedvével tőlem többször számon kérte, mit festek éppen, és megdorgált, már alig mertem a szeme elé kerülni, hogy Művész úr, karácsony előtt már rég angyalkákat kellene festenie fenyőfával, nem ezeket a műtermeket. Figyeljen csak ide... és segítőkészen elmagyarázta, hogy az angyalkákat a felhők alatt hogyan lehetne a legjobban elhelyezni.

Tehát ádvent, a várakozás ideje. Mire várunk. Ki Krisztus Urunk eljövetelére, ki egyszerűen valami szépre-jóra, ajándékra, valami jobbra. Van nekem egy kedves jó ismerősöm, aki nagyon szépeket tudott erről írni. Ezt a várakozást megfogalmazni. Dávid királynak hívták. Nagy csajozó volt az öreg, emiatt aztán egyszer nagy bajba is keveredett. Sok sötét órája volt emiatt. De mindevvel együtt gyönyörűen tudott várakozni, reménykedni. Ha megengedik, befejezésül felolvasom egy erről a témáról szóló rövidke szabadversét, hiszen ezt nekünk írta, egy nekünk szánt üzenet erről az adventes bizakodásról:

Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vígasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. A 23. zsoltár.
A kiállítást megnyitom.
Váli Dezső

●

2017.02. // C.16339 // ars poeticám

Hittel vallom, hogy munkásságom végső célja egy keretbe illeszthető olajkép létrehozása. Az alkotás óráiban ehhez alkalmas segédeszközöm a spirituális csönd, mely befogadja a panírozott terek asszociációit, valamint segít ebben a emóciók meditatív világa is.
Egy tudatalatti lágytojás.
Rakott krumpli vasárnap délben.
– Abból még kérnék egy kicsit, ha lehet.
– Tartsd ide a tányérodat. De közelebb, mert lecsöpög.

●

2017.07. // C.16649 // Olaszliszka, Helytörténeti Látványtár
helyi kiadvány számára

OLASZLISZKA, Esze Tamás út 5.
KELET-EURÓPA-MODERN KÉPTÁR
HELYTÖRTÉNETI ÉS NÉPRAJZI LÁTVÁNYTÁR

A névköltemény alatt érző szív dobog.
Ézsiás István szobrász barátunk vett egy hosszú és igen sötét parasztházat, befészkelt, s begyűjtött és bezsúfolt a környékről összeszedett minden lehetséges és lehetetlen értéket és lomot, s alkotott belőle ‒ ő se tudja ‒ egy HÁROMSZOBÁS KOLLÁZST. A tárgyak és szövegek külön-külön is olvashatók, elmélázhatni; de fölösleges, ami itt súlyos, az igazi, az középen megállva és körbetekintve működni kezd. Egy falu régmúltja és múltja; élet, ami volt, és ami eltűnt. Egy mondat, egyetlen felkiáltójel.
Külföldi útjairól és csereberével pedig egy igazi apró KÉPTÁR, valóban, de ez is együttesében lélegzik igazán.
Jövőre már komplett; teremőrrel-, ha minden sikerül. Az olasz turistabuszokat érdemes lesz ide.

Valamint faluszerte elültetett fémplasztikái. Nem egyforma minőség. Számomra ez a LÁTVÁNYTÁR leginkább, ez elringat.

István alkalmat ad néhány (főleg) fiatalnak árnyas kertjében dolgozni, itt is létrehozott egy nyári művésztelepet, korrigál. (Én is vendége.)
Háttérben az Önkormányzat segítsége.

●

2018.07. // C.17465 // DESKE / Váli Miklós film szövege

Végrendelet, Budapest 2000. november 3.

Én, alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.
Képeim szétszórva.
Neten és CD-n minden munkám megnézhető.
Minden jó helyen van ott, ahol van.

A szakmába beletalálásom váratlan történet volt, édesanyámtól karácsonyra kaptam egy fekete fotóalbumot, én akkor már fotóztam, avval, hogy majd a fotóimat beleragasztom.

Én ezt nem erre használtam, hanem fölírtam fehér ceruzával az első lapra, hogy Mégis szép az élet?! – kérdőjel, felkiáltójel; és elkezdtem kedves emlékeimet – amik az élethez kötöttek – beleragasztani. Például annak a pezsgősüvegnek a címkéjét, amit az Országos Bajnokság második helyezettjeként 16 vagy 17 éves koromban kaptam. Meg fotókat, evezős fotókat. Sajnos ezeket ma már valóban sajnálom, nincsenek meg.

De hogy ezek az oldalak kicsit érdekesebbek legyenek, színes papírból kis girlandokat, díszeket ragasztottam a fekete papírra a fotók mellé. Egy napon elmaradt a fotó, alul egy fűrészfogas fehér csík volt, fölülről egy vörös, meg egy szürke lefelé mutató nyíl, és azt írtam alá fehér ceruzával, hogy Légitámadás. Evvel megtaláltam a szakmát.

Másnap a Móricz Zsigmond körteret ugyanígy leábrázoltam papírból és színes ceruzával, a kisnagylányom falán ma is ott van ez a Körtér éjjel című kollázsom. Nagyon hamar temperát vettem és avval folytattam. Anyám a tudtomon kívül elvitte egy festőművészhez, aki megbíztatta; aztán így elkezdődött ez az élet, és életemben először tudtam, hogy mi akarok lenni, persze hogy ez lesz a szakmám, azt nem tudtam és nem reméltem, az túl magas, túl szép volt.

A gyerekkoromra nem szoktam visszaemlékezni, nem foglalkozom vele. Sok embernél tapasztalom, hogy gyakran oda nyúl vissza, ha gondolkodik. Egy fontos pillanatra emlékszem: kilenc éves voltam, amikor az iskolakezdésre, nyaralásból hazaérve íróasztalom várt a külön szobámban. Kinyitottam a középső fiókját, és benne egy bőr aktatáska volt. Akkoriban még hátas táskát hordtam. Ez valami módon a felnőttség érzetét kelthette bennem, mert ma is így emlékszem vissza rá.

A Barcsay Anatómiája volt a párnám, arra emlékszem. Érettségi alkalmából anyám két dolgot akart átadni. Édesapám pecsétgyűrűjét, családi pecsétgyűrűjét – akkor már apám 15 éve halott –, és egy levelet, amit apám 45-ben hadifogságból írt; feltételezhetően tudta, hogy meg fog halni, a fiának. Én a pecsétgyűrűre azt mondtam, hogy köszönöm szépen, én nem hordok gyűrűt, és visszaadtam. A levelet pedig nem vettem át, nyilvánvalóan az volt mögötte, engem ne utasítson visszautasíthatatlanul egy halott, hogy mit csináljak.

’56-ban 14 éves voltam. A győzedelmes napokban lementünk húgommal, ő 13 éves volt, és a nagy fogókkal a 14 kg-os bazaltkockákat, amikből a Bartók Béla úton barikád volt keresztben, azokat szedtük szét, mert ugye akkor már győztünk; mások is ezt csinálták. Egy elhaladó járókelő ránk szólt, hogy ez még korai lesz. Láttam piros és kék lábos fedőket végigszórva a Bartók Béla úton, keresztben, mert arról az orosz tankok azt hitték, hogy aknák.

A gimnáziumot nem szerettem, semmit nem szerettem, én nem akartam semmi lenni, nem tudtam, hogy mi akarok lenni, semmi jövőképem nem volt.

Életemben három szép befejezésre emlékszem. Az egyik 1976-ban, amikor az Assy kutyámat, aki egy bernáthegyi volt, fölneveltem, elajándékoztam, elméleti megfontolásokból. A második, amikor ezelőtt 5–6 évvel egy gyűjtöm kivitt az Alpokba – életemben először arra –, síelni. És fekete pályán egyszer-kétszer szépen le tudtam még menni, és evvel elbúcsúztam a síeléstől. A harmadik elbúcsúzás volt talán a legszebb. A fiam megszervezte, hogy a 70. születésnapomra elmehettem evezni, a Hajógyári Öbölbe. Az edző megkérdezte, hogy milyen csónakot kérek, mondtam, hogy skiffet, ami egy nehéz hajó, mármint ahhoz kell tudni evezni, ott nincs segítség. Még megkérdezte, hány éve eveztem utoljára, mondtam, hogy 46. És kimentem, az megrendítő volt.

A Magyar Iparművészeti Főiskola nagyon jó iskola volt. Lehet mondani személyes barátságok születtek a tanárokkal, akik az életüket is átadták. A folyosón Proustról beszélgettünk, elhaladt mellettünk a statikus tanárunk, és beleszólt, hogy „nem, az nem úgy volt.” Aztán volt úgy, hogy egy búcsúzó szerelmeslevelemet ebédidőben a közeli étteremben a tanáromnak adtam oda korrigálni, mielőtt a lánynak elküldtem volna. Hogy a főiskolára kerültem, nagyon beleszerettem az építészetbe, az a mai napig egy elhagyott szerető; a belsőépítészet, vagy az építészet. A japán és francia folyóiratokat – Kenchiku Bunka és Architecture d'Aujourd'hui – rendszeresen néztük az Építőművész Szövetség könyvtárában.

Gyönyörű szakma, és én akkor elhagytam a festést avval, hogy mégiscsak belsőépítész leszek. Holott leírt mondatom volt, a mai napig megvan; első év elején leírtam a naplómba, hogy most a festészetet le kell adni a ruhatárba, és egy feladatom van öt éven keresztül, hogy a ruhatári jegyet el ne veszítsem.

1956 után egy nem nagyon közismert nyitás történt az irodalom területén, a nyugati kortárs irodalmat beengedték, egy szűk entellektüel körnek. Dürrenmatt, Max Frisch, Camus, ezeket mind végigolvastam. Steinbeck Érik a gyümölcs kötetét is, azt hiszem tőle az volt az első, és mai napig azt hiszem, hogy a legjobb könyve, később mindent elolvastam tőle. Nála a szegénység leírása, megrajzolása..., az pofán csapott.

Mai napig zavarban vagyok, ha egy koldust látok. Szégyenkezem. Megtanultam és ez megmaradt, hogy iszonyatosan gazdag vagyok, a tartalék pénzemmel, a nagy fekete autómmal, a ruhával, a meleggel a lakásban. Hogyha nem tudsz miért hálát adni, adjál hálát azért, hogy folyik a csapból a víz.

Festőéletem első nagy emberélménye nem a mesterem volt, akit ugyan nagyon kedveltem, hanem egy kortárs festő, akivel egyidősek voltunk és én nagyon nagyra értékeltem, Kecskeméti Kálmán barátom. Ő tanított meg sétálni az éjszakai Budapesten, és ő adta kezembe Strindberg Egyedül címűkötetét, amiből megtanultam egyedül sétálni, meg fölkészített az öregségre. Elmondja mindennapjait, az egyedüllétet, egy akkor 58 éves ember.

A főiskolára egy középkorú modell a portréjával vettek fel – véletlenül megmaradt. Később, amikor én benne voltam ugyanott, mint főiskolai tanár a felvételi bizottságban, mentünk a rajzokat nézni körbe-körbe, ezt a képet megmutattam nekik, kinagyítva, eredeti méretben, hogy egy kedves barátom fiának a munkája, nem ide akar felvételizni, úgyhogy felelősség nélkül, független szemmel nézzék meg. Kisöpörték, hogy sajnos nem alkalmas.

’67-ben diplomáztam, ’68-ban kerültünk össze Katával viharos gyorsasággal és a nyáron meg is esküdtünk. Édesapja szerzett egy lakást a Gellérthegy tetején. Oda költöztünk, aranyos kis lakás volt, kilátással a budai várra, a Rózsadombra és a Magas Tátrára. Diploma után még két évig belsőépítész voltam.
Öt évig nyaranta a zebegényi Szőnyi István Nyári Szabadiskolában tanítottam. Első évben a mozaik szakon, amit a következő évben átalakítottam kollázs-montázs szakká. Egyszer ott a tanárokkal együtt ebédeltünk és én leejtettem egy süteményt. Utólag mesélte Szüts Miklós, aki aztán barátom lett, hogy nézte, hogy nem hajolok le érte. Azt gondolta magában, hogy ez egy vagy nagyon fegyelmezett ember, vagy nagyon fegyelmezetlen.

A következő évben már együtt tanítottunk, összevontuk az osztályunkat; olyan fokon belső barátom lett, hogy mindent tudott rólam; múltamat, jövőmet, szerelmeimet, mindent. Iszonyú sokat tanultam tőle, mert harmonikus és nagyon okos ember, nagyon sok szeretettel.

Erről a zebegényi nyári iskoláról valamit: például a második évben fölhoztak a diákok egy kétméteres uszadékfát, gyönyörű volt. Kitettük az osztály közepére, egy szobor volt. Azt mondtam, hogy én most nem mondok semmit. Amit akarnak, ebből dolgozzanak, ez a mai feladat. Délutánra, azt hiszem, 22 ember volt, 22 féle módon fogalmazták meg, amit ebből ki lehetett hozni. A legkedvesebb nekem az volt, aki egy mesét írt róla, a benne lakó manókról. Volt, aki rengeteg gombostűt kalapált bele, az erővonalait megrajzolni. Este összeültünk és ez a 22 diák megtanulta a másik 21 szempontot, hogy hogyan lehet egy ilyen tárgyat egyáltalán nézni. Persze volt, aki festette, lerajzolta...

14 éves voltam, amikor Dobszay László megmutatta Klee Seafahrer, vagyis Szindbád című képét, ami akkor nagy erejű volt számomra, és azóta is az maradt, egész korai életemben Klee volt az apám. Úgy is mutatkoztam be a svájci Klee-múzeumban a titkárnőnek. Rohant az igazgatóhoz.

Koraiak közül a trecento, amit a Csomay szerettetett meg velem, az olasz trecento hatott rám.

Természetesen útjaimon is sok képet néztem, ez egy önálló egyetem volt. Egry földöntúli lebegése, Csontváry világon túli, lebegő világa, fanyar és ugyanakkor boldog. A Derkovitsnak ámultam a kompozíciós ötleteit. A magyar festők közül – mert kevés magyar festő tudja a színeket – ő aztán fantasztikusan tudta. Aztán van a Morandi, aki hitelesítette az életemet avval, hogy nem erkölcstelenség 25 évig ugyanazt a témát festeni. Ez nagyon jól jött nekem..., nagyon szeretem a munkásságát.

Elsősorban a képekért mentem ki New Yorkba, a Metropolitan Múzeumba, ott legalább 10–15-ször voltam, minden nap reggeltől estig. A kocsmái és éttermei a városnak, azok, amik nagyon nem érdekeltek.

A látvány, a terek, az utcák dinamikája. Persze csak múzeumból jövet és múzeumból menet. Nagyon szerettem azt a várost.

Rothkót nagyon hamar megismertem, megrázó az életműve. Mai napig, ha elvesztem a bizalmamat a nonfiguratívban, vagy az absztraktban, akkor hozzá folyamodom, mert tökéletesen hitelesíti ezt a területet. Az egy sziget, egy csoda. Mindenki csoda, persze, és mindenki sziget; Schiele, aki végighorgol egy cseréptetőt, úgy, hogy százszámra végigrajzolgatja a cserepeket, ugyanakkor olyan borzalmasan intenzív és halálos vonalai is vannak..., egy emberen belül elképesztő kettősség.

Véletlenül egy barátomat, konkrétan Szütsöt, kísértem el egy vasárnap egy esti misére, ahol az atya azt mondta, hogy Térjetek meg! Dicsőítsétek az Urat napi 20 percet, és üdvözültök! Én szeretem a számokat. 20 perc. Ezt tudom. Másnap fölkerestem az atyát, hogy ezt, hogy értette pontosan, és kitettem egy magnetofont az asztalra, hogy el ne felejtsem, amit mond. Ezen magában jót röhögött, mert az államvédelem folytonosan lehallgatta. De Isten tényleg megtréfált, hogyha én a számokat szeretem, hát tessék, itt vannak a számok. Valóban: egy órát imádkozom reggelente, inkább 58 percet.

Az imaközösségben napi feladatként két imaszándékot kértem mindenkitől. Imádkozzunk a Budai Ferences Rendért, és imádkozzunk a mindenkori kormányfőért. Ez hol Gyurcsány, hol Orbán; Isten kegyelmébe ajánljuk a napi munkájukat, és Isten szeretetébe.

Vence-ben van az a világhírű Matisse-kápolna. Egy nagyon kedves öreg apáca bevitt. A keresztutat nagyon megnéztem, aztán hazaérve hosszú munkával elvégeztem magamban, hogy ez nem tetszik. És valahogy beugrott, hogy megpróbálom én logókká formálva megcsinálni a stációkat. Nagyon egyszerű grafikai jellé redukálva elkezdtem őket megrajzolni, akkor éjjel-nappal, a 6-os villamoson is ezt próbálgattam. Sok változata született, míg végül megcsináltam. Később ugyanezt egy ötlettel újságpapír háttérre tettem; aztán húsz évvel később visszatért a téma, akkor egy Ausztráliában élő pap barátom kért egy keresztutat postán, azt is megcsináltam. A rendszerváltás évében jutott eszembe – előtte hónapokig a fejemben járt –, megcsináltam ezt 1930-körüli budapesti koldusfotókból. Meglátta ezt a munkát a Mozgó Világ főszerkesztője, és azonnal elkérte publikálni. Mondtam, ez 14 stáció, ezt hogy képzeli elrendezni? Hát oldalanként egy kép, ez nekem döbbenetes volt. Azonnal rájöttem, hogy négyzetes formájúak a fotók, viszont az újság téglalap, és akkor becsattant egy ötlet. Én pár évvel korábban egy lelkigyakorlatot vezettem, és ahhoz csináltam a pácienseimnek egy listát, hogy ki mindenkinek kell az életben megbocsájtani. Amit randomban, a 14. stáció fölé tettem, és aminek semmi köze a stációkhoz, de mégis végzetesen köze van. És hogy ez ne legyen fölülről jövő kiokítás legyen, ezt a hatéves kisfiammal írattam meg. Időnként eltévesztette a betűket és rémülten rám nézett. Mondtam: nem baj, húzd át és folytasd! „Békét akarsz? Magadnak is? Egyszer és mindenkorra meg akarsz-e bocsájtani mindenkinek? Azoknak, akik büdösek; a boltban becsaptak; gumibotot hordanak; rosszul javították meg a vízcsapodat; félrekezelték édesanyádat; akiket a mamád utál; ellenségei minden hitnek; gyűlölik a magyarokat; tehetségesebbek nálad; nem figyelnek rád eléggé; lehányják a lépcsőházat; bömböltetik a magnót éjjel; nem adták neked kölcsön a…; nem hitték el neked, hogy…; mással randevúztak helyetted; szebbek nálad; egyszerűen csak jól elkéstek; megvertek, vagy szüleidet, akárcsak sportban; gazdagabbak; fecsegősek; megették a tízóraidat; tehetségtelennek tartanak; megmosolyognak; eltörték a kedvenc bögrédet; vezetnek téged, pedig alkalmatlanok rá; pornót készítenek; öregek, és csak a macskájukat szeretik; túl nagy fülbevalót viselnek; meg akarsz-e bocsátani Hitlernek; minden diktátornak; minden nációnak; meg tudsz-e bocsájtani az Atyának, hogy jobb sorsot szánt neked, és ezért most keresztbe tett neked? És magadnak, hogy a múltkor olyan csacsi voltál? És hálát akarsz-e adni mindezekért?!”

Van egy barátom, aki ötévenként rákérdez, hogy lehet, hogy műtermet festek 20 éve, és egy kereszt soha nincsen a falon. Az a válaszom, hogy nem attól szakrális egy kép, hogy – bocsánat – Jézuska van rajta. Pilinszky azt mondta, a szakrális művészet az tautológia, vagyis szóismétlés. Az én fogalmaim szerint minden kép fölfelé mutat, ami valamit ér. Úgy mondom, hogy egy villanás időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. Minden jó mű fölfelé néz, ki hogyan fogalmazza, mi a világnézete, a jobb felé, a vágyott jobb felé. Erre buzdít, erre való az egész, ezért okoz vágyat, ezért okoz örömet.

Elkezdtem a festést már teljes erővel, hogy két évvel a diplomám után szabadúszó lettem; tájképeket festettem, alkotóházakba jártam, akkor az egyik tájkép sarkát kitakartam, az úgy jó volt, és megfestettem. Nem volt már olvasható rajta, hogy fatörzs és hegyoldal; az lett a címe, hogy Angyali üdvözlet. Fölfedeztem a nonfiguratívot a magam számára, aztán tíz évig boldogan ebben lubickoltam, míg aztán valami módon megrettentem ettől a szabadságtól, mint elég sokan mások is.

Én akkor már nagyon sok zsidó temetőt lefotóztam egy véletlenből adódóan. Ijedtemben lefestettem az egyik fotót, nem szakrális okokból, hanem technikai, formai és vizuális okokból, és kiderült, hogy ez nekem nagyon fekszik, itt nagyon pontosan meg tudom azokat a ritmusokat, formákat és színeket csinálni, amit szeretnék.

Tartott ez 3 évig, 160 temetőképet festettem, amikor láttam, hogy egyre gyengébbek, és akkor ezt egy kemény ütéssel abbahagytam. Amikor ugyancsak egy fotóm került a kezembe, a műtermemről. Én ezt nagyon sokat fotóztam, mert az összes kiállításplakátomon ez volt, valahogy ezt kedveltem. Egy ilyet elővettem, és rezzenetlenül, bizarr módon megtaláltam, amit előzőleg a zsidó temetőkben, hogy azok a formák, arányok, ritmusok és színek, amiket én szeretek, itt átmentődtek; egyszerűen folytatódott ez a világom.

Érettségi körül adta kezembe a történelemtanárom Seneca leveleit; rögtön elajándékoztam többszáz kötetes könyvtáramat, és minden egyebet is, amit lehetett, ami nem volt fontos. Ez mai napig megmaradt bennem, talán modorosság is valamennyire, de tiszta szívből ezek engem mindig segítenek, lelki nehezebb órában, ez tovább visz, ha a fölöslegeimet kidobom. Hogy nekem csak úgy etikus élni, ha ilyen értelemben szegény maradok. Ez a gondolkodás átmentődött a munkám világába is, és a mai napig megkönnyebbülés, ha vizuális környezetszennyező gyengébb képeimtől megszabadulok. Ez időnként egy áldásos munkafolyamat, és nagyon hálás vagyok, amikor ez a tehetségem létrejön, nagyon ritkán, hogy észreveszem egy képről, vagy képcsoportról, hogy ezek rosszak. Kapnak esetleg még egy-két hónapot, de amennyiben nem, akkor jön a kis szovjet körfűrész. Ez nem hisztéria, sokkal inkább egy megnyugvás, hogy nem csináltam bajt a világban.

A Fiatal Művészek Stúdiójával viszonylag fiatalon kivittek minket Párizsba egy közös kiállításra. Három vagy négy képemet vitték ki, ott árazás, és ijedten jöttem rá, hogy baj van.

Az ékszerkereskedő vasárnapja című képemet én akkor nagyon fontosnak tartottam, úgyhogy beírattam a jegyzőkönyvbe, hogy ezt nem adom el. Rájöttem, nem a nyugatnémet fogorvosoknak akarok festeni, hanem akármilyen patetikusan hangzik, az én és a te unokáidnak, ennek az országnak. Itthon is maradt az ún. életművem. Hogy már itthon van, ami kell, ezt föloldottam. Egy kisebb része a magyar kultúrát építi annak, amit csinálok. Ezért is ajándékoztam a jobb munkáimat múzeumoknak.

Az írás váratlanul fontos dolog lett számomra. Hogy napi napló lett, megdöbbenve vettem észre visszamenőleg is 30 évre, hogy én nem az életet végig eltűrő ember vagyok, hanem végig élvező ember. Tele boldog pillanatokkal, örömökkel, amiket nem vettem észre, hogy én ebben élek. Saját írásom csapott pofán, megmutatta.

Felnőttként reggelente futottam meg jógáztam 14 évig. A jógát azért hagytam abba, mert megtaláltam a Lukács uszodát 1990-ben. Azóta ott naponta 1200 m-t úszom.

Amikor föltalálták az internetet, elég hamar elkezdtem, pontosan azért, hogy opuszjegyzékem ne egyetlen golyóstollal írt példány legyen. Ez nem hiúsági kérdés volt, hanem hogy amit csináltam, ha kell valakinek, akkor elérhető, megtalálható legyen. Digitalizáltuk a teljes opuszjegyzékemet, minden képemet, fotómat, grafikámat, kutyafülét, beszámozva, adatolva. Később ez a honlapra; az is ezért készült.

A negyedik napon Szüts Miklós barátom azt mondja, hogy – Öreg, ez nagyon klassz!

Akkor még nem nagyon volt ilyen – a mai napig nem nagyon van –életműkatalógus interneten. – Ez nagyon klassz, megnézik, megnézik mit festettél, aztán megnézik majd fél év múlva. Kellene valami aktuális is. Azonnal becsattant, hogy ezeket a havonta Le Meux-be írt leveleket, amik tartalmát cédulákon gyűjtöm, ezeket föl kellene tenni internetre, és azonnal kiderült az is, akkor nem havonta, hanem naponta lehet írni. Kiegészítve fotóimmal, festményeimmel. Azóta naponta írom, plusz képek, fotók, most már 14. éve, ha jól számolom. Most napi 130 körüli olvasóm van, és ez egy új baráti kör, mert vissza is jeleznek. Fölteszek egy félig kész képet, akkor kapok egy ismeretlentől egy mailt, azonnal, hogy túl piros. Előfordult, hogy valamit átfestettem egy ilyen korrektúra kapcsán. Vagy Kanadából kapok egy levelet, hogy itt vagyok két gyerekkel, a férjem elhagyott, a nyelvet alig tudom, tökéletesen magányos vagyok, haza nem mehetek, mert itt a két gyerek. Ezért egy pár levelet váltottunk, hogy valami magyar szót, gondolatot halljon. Nagyon szeretek írni, bűnösen szeretek, nagyon jó. Nem írni –lényegében: gondolkozni.

A politikának valószínűen mindig van kapcsolata a művészettel és fordítva is. Én erről nem nagyon tudok. Ezt azokra hagyom, akiket ez inkább érdekel, én szűkösebben csak a saját területemre nézek.

Hogy egy kép gondolatból indul, ez azt hiszem Altamirában elkezdődött. És a szentképeknél erőteljesen folytatódott például, meg a portréknál. Vagy ott vannak a nyilvánvalóan megrendelésre készült 19. század végi Grand Canyon-t ábrázoló négyméteres képek. Vannak köztük ámulatosan gyönyörűek, azok is előre ki voltak találva. De a másik véglet is létezik, és éppen úgy létezik. Én egy képet – sokáig szégyelltem magam előtt is bevallani – három percre nem látok előre. Tehát nemhogy tervem nincsen, hogy hova akarok eljutni, de még utam sincsen. Valamit történik, amit aztán sebesen igyekszem kijavítani, és ha eljutottam egy nyugvópontra, akkor keresem a következő lépés irányát, ami nem annyira ingoványos.

A műnek mindig az a célja, hogy fölemeljen téged, a legfontosabb dolgokra irányítsa a figyelmedet. Önvizsgálatra int, szerelemről, halálról, életről, szenvedésről, örömökről szól. Hogy a művésznek ebben mi a szerepe, az kérdéses dolog, ez titok. A művész egy nagy kondérba beletesz szárított denevérhájat, gilisztát, macskabelet, szarvasbogarat, darazsakat, ezt az elegyet keveri nagy fakanállal hetekig, hónapokig, egy-két évig, akkor az elegy füstlobot vet, és ott csillog a mélyben a színarany. Ez alkímia. Nem tudni, hogy miből mi lesz, mikor; lesz-e valami belőle. Ez a szakma.

A Katát hét év kezelés után meddővé nyilvánították, és akkor örökbe fogadtunk egy kislányt. Belementem, de rettenetesen féltem a helyzettől, féltettem a munkámat, a szakmámat, de ilyet egy nőtől nem lehet megtagadni. Nem volt választás, egy kislányt mutattak a ház fűtőjének protekciójával, mert egyébként éveket kellett volna várni. Isten csodája volt, hogy amikor megláttam, minden félelmem elmúlt, minden félelmem elmúlt. (Itt elsírtam magam, orrtörölgetés). Nagyon megszerettem. Varrtam neki egy dakszlikutyát. Elöl az orrát varrtam, ő már hátul simogatta.

Azokban az években nem tudtam elképzelni, hogy egy fiúgyerek mire való. De Zsófi az anyja hasára ráfeküdve beleimádkozott egy gyereket, és minden orvosi elképzelés ellenére megszülte Mikit, akivel volt aztán talán két nagyon boldog évem, amikor bölcsőde helyett velem volt a műteremben. Szerintem azalatt a két év alatt művészt formáltam belőle. Hát ezek most már nagy emberek.

Azt a részét nem szeretem, hogy engem ott magasztalnak, ezt mindig megkerültem. Nem szakembereket kértem meg kiállításmegnyitásra, hanem barátaimat, akik lehetőleg hülyéskednek.

[Filmbejátszás, megnyitómon én is beszélek:] Hölgyeim és Uraim! A Lukács medence hossza 28m 49cm. Lemértem. Minden reggel fejessel kezdem, és megpróbálom ezt a hosszt teljességében végigúszni. Úgy értem, a víz alatt. Ez eddig kb. 6500 próbálkozás volt, ismétlem, napi egy. Nyolc alkalommal sikerült. Köszönöm, hogy itt vannak! [Bejátszás vége]

Kiállítás-megnyitóim sorában a Szüts mondta a legtöbbet, az utolsó beszéde számomra a legkedvesebb, el is döntöttem, hogy ezentúl mindig azt kell fölolvasni; ez már többször meg is történt. Életem utolsó fél óráját, pontosabban a halálomat meséli el: [Szüts hangja:]

A vattakabátos.
Már jócskán alkonyodott. A völgyet pára borította, elmosván az éles körvonalakat: estére minden tárgy egymásba simult. A hegy felső harmadán a nap még élesre rajzolta a kupacokban összekapaszkodó fákat, kiemelve a lejtő nappal sohasem érzékelhető finom domborulatait.

Egy ember baktatott felfelé a hegyre. Kockás flanel inge a hatvanas évek rock and roll divatját idézte, alul rövidnadrág, amit – kívülről nézvést legalábbis – teljesen fölösleges kékcsíkos hózentráger tartott. Lábán láthatóan tartós használatra vett, kicsit ormótlan félcipő, szürkés-zöld pamut zokni. Vállán suszter-szegecsekkel megerősített meglehetősen viseltes barna oldaltáska, formája, mérete feltűnően pontosan feladatához igazítva. A férfi nyakában, becsúsztatva a flaneling kivágásába madzagon lógó fémcsipesz, beléfogva egy spirálos jegyzetfüzet. Rövid, őszes haj, ugyancsak ősz, rövidre vágott ritkás kecskeszakáll.

Komótosan, egyenletes tempóban baktatott felfelé a hegyre. Néha megállt, és fémkeretes szemüvege mögül rövid távolságokhoz szokott szemét kicsit összehúzva nézett le maga alá a völgybe. Bólintott, és indult tovább felfelé.

Fenn, nem messze a hegygerinctől egy másik férfi ült egy lapos kövön, vattakabátos hátát egy sziklának támasztva. Bicskájával egy faágat farigcsált. Néha feltekintett. Messziről észrevette a völgyből felfelé ballagó embert.

A rövidnadrágos férfi lassan közeledett. Nem nézett föl a szikla mellett ülő emberre, tudta, hogy várják. A gerinchez közeledve sem változott mozgása, nem tűnt sem fáradtabbnak, sem nyugtalannak.

A sziklához érve, ahol a farigcsáló ember várta, megállt. Komótosan lerakta válltáskáját, kinyitotta, és egy sárga, félliteres citromlés műanyag flakon vizet húzott elő. Lecsavarva a kupakot meghúzta a flakont, majd kérdőn a másik férfinak nyújtotta. Az elvette, ő is ivott és visszaadta a rövidnadrágosnak. Az gondosan visszatekerte a kupakot és a flakont egy kőre állította.
– Ennyi? – kérdezte a vattakabátos.
– Ennyi. – válaszolta a jövevény.
– Család, gyerek?
– Asszony, két gyerek, unokák. Ja, meg volt egy bernáthegyi.
– Rágyújt? – kérdezte a vattakabátos, és egy gyűrött cigarettáscsomagot nyújtott felé.
– Vakarózni szoktam.
A vattakabátos bólintott. Kihúzott a csomagból egy szál elgörbült cigarettát, szájába illesztette, és a zsebéből gyufát kotort elő. Rágyújtott.

– Aztán még? – kérdezte maga elé fújva a füstöt.
– Aztán? – a szakállas ingébe nyúlt, előhúzta a jegyzetfüzetét és fellapozta: – Hát képek.
– Sok? – kérdezte, újabbat szippantva cigarettájából a vattakabátos.
– Elég.
– És jók?
– Ami tellett.
– Szerelem, vad szenvedélyek?
– Képek.
– Szeretet, áldozat?
– Igen: képek.
– Rend van?
– Rend.
Elhallgattak. Békésen, csöndben üldögéltek.
– Na, menjünk lassan, mondta a vattakabátos. Kidörgölte a parazsat egy kövön a cigarettájából. A csikket kiegyengette és a bicskával együtt zsebre dugta. Felállt és elindult lefelé a gerinc túloldalán.
A másik visszarakta a műanyag flakont a helyére, becsukta és vállára vette bőrtáskáját, és füzetét ingébe visszadugva utána indult.

●

2019.01. // C.17807 // Pandula Attila heraldikus prof. 65., köszöntő kötetébe

A Tanár Úr

Zelk Zoltánt egy kávéházi éjjel bemutatták József Attilának, aki ott helyben elszavalta neki Zelk egy mostanában újságban is megjelent hosszú versét. Az megütközve hallgatta, nem tudta, hogy a költő kompjuter-agya egyetlen olvasásra mindent megjegyez. A mi Attilánk is ilyen lehet. Fiatalabb nálunk, de ha valami adatot közölt, az a vita végét jelentette. Egyszer tréfából kérdeztem őt - mert nem területe - a 19. századi atamánok felől. Mindent tudott, nevekkel, dátumokkal.

A Lukács uszoda régi öltözője a medencék túloldaláról nyílt, pincének hívtuk. Múltak az évek, öltöztünk együtt reggelente, évtizedeken át. Én '90-től, akkor már összeszokott csapat, egymást kedvelő öregurak, olyik rangos posztokkal. Gépészmérnök barátunk jóvoltából a központi téma sokáig az irodalomtörténet volt. Kisfaludy levelezése, 22 kötetben. Hozzászóltunk, vitatkoztunk. Ebben a légkörben a Attila Tanár Úr volt az egyik mértékadó tekintély.
Ő minden adatot tudott.

Én róla annyit, hajnali sétái, kiskutyája, cseperedő gyermekei, hite, hatalmas könyvtára, hogy európai vezetőkkel levelez.
Kiállításmegnyitóimra eljárt. Háborúban maradt édesapám hadikitüntetéseit fotóról ránézésre beazonosította.
Tudtuk, hogy uszodából gyakran a Levéltárba, egy-egy elejtett megjegyzése:
- Láttam Horthy Miklós próbanévjegyét, ahol királyként szerepel.
- Hogy is van ez, a II. Világháborúban nálunk rabbi tisztek is voltak a fronton.
Aztán 2010; jött a nagy Lukács-átépítés Úniós pénzekből. Változó öltözők, ide-oda dobáltak minket, sokan nyugodalmasabb uszodákat kerestek. Attila a közös szekrényes öltözőnkből magányos kabinra váltott, az új szekrényben nem fért el karimás kalapja. Szétszóródtunk, ő másutt, más időben; ma a lenti folyosón olykor távolból integetünk egymásnak. Megöregedtünk.

Végül a magánszférából
egy apróság.
Ez az idősödő derék vitéz
arany csizmácskájában
íróasztalomat
vagy tán engem őriz
akkurátusan
éjjel-nappal.
Eddig senki
nem tudta meghatározni
egyenruhája alapján
nemzetiségét,
rendfokozatát,
hovatartozását.
Attila barátunknak
ez bizonyára
nem okoz gondot... :-)

Szép és erős életet
és jó feladatokat kívánva:

Váli Dezső

●

2021.04. // C.19965 // Sárospataki Füzetek: Hódolat a remekműnek. Azonban.

Nyolc éve írtam mindezt. A villámfény - mondatom 1988-ból.
És azóta tűnődöm, ez milyen kvalitású műre érvényes. És nem tudom.
Nyilvánvalóan minden jó szándékú mű Istenre mutat. De.

1./ Adódna az emberbarát megközelítés. Ha Marika néni faluvégi vályogházában
két aranyos kiscica a falon, és ennek Marika néni örül, akkor minden rendben megtörtént.
Minden harmónia Istenre mutat. Én is szívesen nézem a gombolyagos kiscicákat.

De van egy védeni való, egyetemes kultúránk. Helyénvaló-, etikus-e ez a megközelítés.

2./ Akkor vegyük mércének a befogadó helyett a mű minőséget.
Tudom, Bernáth Aurél is így, ebben az országban kétezer ember ért a képekhez.
Igazán csak ennyit is érdekel.
És náluk egészen más mérték működik.
Ott egy remekmű irtózatos távolságban már a középszertől is.
Náluk egészen máskor villan meg az Isten köpenye szegélye.
Emlékszem egy berlini kiállításra, a zseni Klee száz gyenge festményére.

3./ Talán föloldja a dilemmát, ha a történést nézzük.
-- Figyelem, mindig is állítottam, hogy a katarzis,
a lélek hirtelen megvilágosodása, megtisztulása
egy hármashatár-hegyi sörözés alkalmával is létre jöhet.
És ez egy műtárgy végső feladata.

--- Vagy itt például egy másik komponens. A Lukács uszoda medencében beszélgetve
irodalomtörténész ismerősöm ingerülten mondta,
nekem az a vers délelőtt nagyon tetszik, délután esetleg nem hallom meg.

Akkor nincs egyetemes mérce.
És hiába különülnek el az egyetemes rangú műalkotások,
végül is ezeket egy igen sovány kisebbség érti és használja értékének megfelelően.
A többi a sznobizmus.
De ha a Sixtus kápolnába lépve minden mészároslegény kötelezően meghatódik,
akkor mindez nála bizony ott jól működik. Noha hiba van a történetben.

Tán marad az igazság, az ember az egyetlen gép,
ami hibásan betáplálva is képes hibátlant létrehozni.

Végső célunk Istenhez eljutni. Eddig ez világos.
És akkor az is, hogy hozzá görbe/hajmeresztő utakon is eljuthatnak embertársaink.

●

2022.01. // C.20533 // Mária rádió -részvételre buzdítás
kérték, nevek nélkül. én: nem. nem közölték le

A Mária Rádió karizmájától távol áll, hogy a politikai, pártpolitikai küzdelmekbe beavatkozzon, vagy állást fogaljon. Az viszont elemi kötelessége a Mária Rádiónak, hogy a részvételre, a felelős, lelkiismerete szerinti döntésre kérje, hívja az embereket.
Szeretném Önt tisztelettel felkérni, hogy készítsük el videó és/vagy hanganyag formájában az Ön személyes felhívását, meghívóját a választásokra való részvételre.

Váli Dezső festőművész vagyok.
A hajnali imaóra után napomat harminckét éve a Lukács uszodában kezdem.
Ott van erre alkalmas idő, hát ide tettem a közbenjáró imát.
Nyolc csoportban. Rokonok / barátok... az utolsók ebből a bajban lévők / klerikusok / politikusok.
Ez utóbbit most elmondom, ez öt elem.

Mennyei Atyánk, fölajánljuk neked Jézus Krisztus testét és vérét, életét és halálát bűneinkért és az egész világ bűneiért.
Jézus Krisztus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz Orbán Viktornak és az egész világnak.
Jézus Krisztus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz Orbán Viktor csapatának és az egész világnak.
Jézus Krisztus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz az ellenzék vezetőinek, Gyurcsány Ferencnek, és az egész világnak.
Jézus Krisztus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz a világ vezetőinek és az egész világnak.
Jézus Krisztus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz Soros Györgynek és minden sorosnak és az egész világnak. Amen.

Én a politikával mindössze ennyit foglalkozom.
Illetve most a választások előtt ehhez még hozzá jön, hogy
Mennyi Atyám, kérlek, hogy ez a választás az országot közelebb vigye Hozzád.
És erre a válasz: Jó, jó, Deske, de ehhez neked is el kell menni szavazni.

●

2023.01. // C.21372 // Előszó a Váli Béla naplóhoz
Kérték a Szabadkán kiadandó kötethez

AZ OLVASÓHOZ

Húsz éve barátom rám mosolygott, ugye, ugye, nem véletlen festetted '84-körül azokat a zsidó temetőket! Az 1929-es Magyar zsidó lexikonban szerepel kikeresztelkedett újságíró ősöd, Váli Béla (1858-1896). Tévedés kizárva, ezt akkor szigorúan kezelték. Ő az, aki csak azért tett föl Kossuthnak 1886-ban egy teljesen fölösleges kérdést -- írt Ön színdarabot? --, hogy legyen tőle egy levele, ami aztán bekeretezve, babérlevéllel koszorúzva a család falán...
Hívő katolikus létemre zsidó? Nem búsultam, és nem örültem, de egy hétig mindennek megváltozott a súlya. Akkor fölkerestem (egy oldalági) Váli Bélát (1899-1992), aki mosolygott, 18. századi keresztlevelek, talán mutatott is egyet. És mellékesen megmutatta nagyapja, Váli Béla (1826-1903) szabadkai polgár naplóját. Kölcsönkértem, fénymásoltam, deske.hu honlapomon az IRÁSOK / TÍPUS SZERINT / ŐSEIM fejezetbe került, a családfák mellé. Szerkesztve, ez kerül most nyomdába.
Családunk történetéről keveset tudok. Hanák ősök, onnét az 1700-as években Szabadkára. Névmagyarosítás Valicsekről, 1862. A naplóíró fia, nagyapám dr. Váli Dezső (1871-1945). Képeslap-fotó: Szabadka, Deák Ferencz-utca - Dr. Váli-féle ház, Palics-fürdői nyaraló, Jolánka-lak. Legenda, a doktor úr éjszaka is kikocsizott bármely szegényhez. Törvényszéki orvos, a szabadkai születésű öngyilkos Csáth Gézát ő boncolta. A szerb hatalomátvétel után egy kitett magyar zászló konfliktusa, tán 1919, a család két vagon bútorral Budapestre költözött. Anyagi ügyetlenségük, elszegényedtek. Gyerekkorunkban húgommal még szombatonként nagyanyámnál a zugligeti kertben fogócskázunk, habos sütemények. Apám, Váli Dezső banktisztviselő (1900-1945) Kurszk mellett, hadifogságban halt meg. Ezen az ágon egyetlen utód vagyok, fiam, Miklós (1982--) filmrendező.
E naplót szíves figyelmükbe ajánlom, gazdag kincs a múlt, érdemes e kútba belenézni.
Budapest, 2023. január.
Váli Dezső festőművész (1942--)

●

2023.01. // C.21379 // margitnegyedarcai: Váli Dezső

megjelent: margitnegyed.hu // margitnegyed facebook oldala // instagram
megjelent: Budai Polgár 2023.06.04. // csak az első fotóval
fotók: Walton Eszter

Épp ötven esztendeje, hogy idekerültem a Margit körútra, a harmincadik szülinapomon. Itteni elődöm is festő, Diener-Dénes Rudolf volt. Őelőtte a legendás múzeumigazgató és gyűjtő, Petrovics Elek, Rippl-Rónai és Ferenczy barátja lakott itt. Nézem csupasz falaimat, valaha ezeken az ő remekműveik. Száztíz éves házunk tetején ezt a tornyot eredendően is műteremnek tervezték. Bárczy István polgármester ajándéka lehetett az utókor számára, mert akkoriban a környéken sok hasonló műterem épült. Komoly kedvezménnyel vehette rá erre a leendő háztulajdonosokat.

Egy szolgálati műteremlakás bérlőit a minisztérium jelöli ki. Így szerencsére, ha akartam volna, se tudtam volna megvásárolni a nagy magánosítás idején, bár apósom igen kapacitált. Ingatlant különösen nem szeretek birtokolni. Hogy ide kerültem, a környéket az évek során megszoktam, megszerettem. Buda egyik szíve a Széll Kálmán tér. Egy lendülettel elérhető Pest, a múzeumok, és itt a Rózsadomb, a Svábhegy. Öregedve, esténként Katával, a feleségemmel, egy órát sétálunk a szemközti Széllkapu parkban. Amit, le a kalappal, elképesztő ötletességgel és gondossággal terveztek. Rálátok.

Szeretem ezt a házat is, a műtermet is. Egy példa. 1973-ban megtagadták útlevél-kérelmemet, mert húgom közben disszidált, apáca lett Salzburgban. Föllebezésemben három érv szerepelt. Feleségem megkapta, muszáj vele mennem, mert mindig mindent elveszít. Pár éve voltam kint, száztíz múzeumot és kiállítást néztem meg Nyugat-Európában, hazajöttem. Buda egyik legszebb műterme az enyém, bolond lennék itt hagyni, én itthon leszek jó festő. Megkaptam a vízumot.

Ahogy ígértem, itthon lettem festő. Tehetségem amúgy sem világméretű. Külföldre nem is engedtem ki képeimet, unokáinknak szánom, nem német fogorvosi várótermek falára. Ezzel a döntésemmel egyszer s mindenkorra kiiktattam magam a magyar galériákból. Sajnálkozva tárták szét karjukat, nem kérhetnek személyi igazolványt a vevőtől. Gyűjtőim, vásárlóim házhoz jönnek, listával, honlapomon tájékozódtak, ott időrendben megnézhető minden munkám.

Tizenhét esztendős koromig fogalmam sem volt arról, hogy mit szeretnék csinálni. Nem voltam jókedvű gyerek. Majd lesz valami, gondoltam. És lett. Karácsonyra kaptam anyámtól egy üres fekete fotóalbumot. Ráírtam fehér ceruzával: Mégis szép az élet?! Beleragasztottam, ami ezt igazolja: például a kétpárevezősben országos bajnokságon nyert második helyezésemmel járó pezsgősüveg címkéjét. És fotók. Köré színes papírgirlandok, dísznek. Egyszer a fotó elmaradt, föltaláltam a papírkollázst. A fekete papíron alul fehér fűrészfogas csík, éjjeli város kontúrja. Fölötte lefelé zuhanó vörös folt. Légitámadás lett a címe. Ezt ugyan eltéptem, mint majd minden munkámat az első évekből, de a második megmaradt lányomnál, sőt, ma is kiállítanám; felülnézetből a Móricz Zsigmond körtér, ahol akkor laktam.

Azután a típusos történet, anyácskám a hátam mögött megmutatta valakinek a rajzaimat. Ahogy az öreg indián mondta, mikor a spanyolok elérték őket, na, kisunokám, föl lettünk fedezve.

Mappával a hónom alatt jártam mesteremhez. Egy szombat délelőtt nála teáztunk, mondtam, jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Ne tedd! – válaszolta. Nem tudsz rajzolni. Az az iskola még a szocreál. terheit nyögi. Menj az Iparművészetire, az korszerű, ott van színelmélet, anyagtan… Fogtam egy taxit, visszakértem a jelentkezési lapomat, és átvittem az Iparművészetire, Zugligetbe. Életem egyik legjobb döntése volt. Még a cambridgei diákot sem irigylem, a belsőépítész szakon tizenketten, igazi elitképzést kaptunk, az ország legjobb építészeitől, reggel nyolctól este hatig. Diploma után két évet töltöttem egy sármelléki kisvállalatnál, mert ott hatórás munkaidőt sikerült kicsikarni. Nagyon kellett nekik egy diplomás. Terveztem egy hanglemezboltot az Írók Boltja mellé, antikváriumot a Ferenciek terén, édességboltot. És délután háromkor már itthon festettem. Két év után lettem szabadúszó festő. Azóta is az vagyok. Első időben grafikai sameszmunkákból éltem. Például az épülő Ipari Vásáron. Éjjel egykor betűket ragasztottam a pavilon homlokzatára, egy négyméteres létra tetején. Öt napi munka, a keresetből pár hét alkotóház magánya. Néhány évvel később kaptam meg a hároméves Derkovits-ösztöndíjat, amiből meg lehetett élni. Bekerültem a szakmába.
Amiről nem nagyon van mit beszélni. Egy remekmű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenyének szegélyét.

Váli Dezső
Munkácsy Mihály-díjas festőművész
www.deske.hu

●

2023.10. // C.21788 // Petőfi Irodalmi Múzeumnak: Zelkről

ottani képem mellé kérték
Zelk Zoltán műterme - A/2022/32
90x90 cm.

ZELK

1990. 05. postán barátnőmnek havonta Levelek Le Meuxbe
2000. 06. honlap - deske.hu -, mindez napi naplóvá sűrűl
2023. 10. máig a Zelk szó 961-szer szerepel benne

ÍGY KEZDŐDÖTT

1997.11.51. levél C.05169
...Kissé húzódik e levélírás, mert minden másnap elkezdek egy rossz képet,
s közbülső napokon ülök csak géphez.
Új barátom is van, ezt is szülnapomra, habár én találtam ki; Zelk versei.
Egy antikváriumban belenéztem, valami új hang. Már a verscímei is:
Déry Tibor kutyája
Válasz a kérdésre: "Hova valósi?"
Mikor Tersánszky Józsi Jenő mellett a Beketow cirkusz karzatán ültem
KezitcsókolomOlgácskadeszépma

Szeretni való ember. Kicsit szorongva olvasom, együtt szenvedek vele. Még
pontosan nem igazodom el sorsán, de sokéves viaskodása; éveket! feküdt betegen.
Beszélgetünk.
Valamit kéne idézni, de mind szomorú, na várj, azért... keresek...
nem, nem, mind szomorú, szomorú.
Na, mégis valamit, aligha ismerheted. Mi főleg Sztálinhoz írt verseiről
tudtunk. S hogy aztán eltűnt a porondról.

EGYEDÜLl
Sivatag délután. / Bejárhatatlan napszak. / S az alkony hűse? és az éjszaka? / Kinek nyit ajtót borzas szolgálód, özvegy árnyad? / emlékeid gyülevész hadának.

-- Nézz oda! Az eleje Pilinszky is lehetne, nem?!

ÉS AZTÁN

-- könyvet sem gyűjtök, a 22 kötet szépirodalomból 7 Zelk
-- özvegyével haláláig hosszú séták, férjéről nem kérdeztem
-- ha reggel Lukács uszodából úszótárs ugyanarra a villamosra,
tudja, én most Zelkkel
-- házunk és a Lukács faliújságján évek óta versei
-- sírján a sirályt tavaly vissza fehérre
-- valaki megígérte, halálom után majd ő

beépült az életembe

●

2025.04. // C.22561 // Képzőművészeti Egyetem - diákoknak
Jogi és menendzsment ismeretek óra
Interjú-beszélgetés, kérdez Sárdi Orsolya

S.O.
Szeretnénk, hogy arról mesélne a művész úr, hogy az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szak után hogy lett a festészet a fő irányvonala?

V.D.
Jó napot kívánok! A belsőépítészet kerülőút volt, azt mondta az akkori mesterem, még főiskola előtt, akkor már festettem, hogy ne menjek a Képzőművészeti Főiskolára, mert nem vesznek föl, mert nem tudok rajzolni. Viszont az Iparművészeti Főiskolán minden háttérművészeti dolgot, beleértve a kortárs festészetet - amit itt akkor nem tanítottak – megkapok, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Nemcsak a gótika szakralitását ismerem, hanem a gótika statikáját is. Komplex világnézetet, nagy többlettudást adott, egy házat látok keresztmetszetben is. Annak idején, 40 éve, elgondolkodtam azon is, hogy egymás mellett harminc háziasszony főz reggel, hogy ez milyen fölösleges. Akkor én ezt így gondoltam.

S.O.
Pályája elején a művészúr belsőépítészettel foglalkozott, meg grafikával, stúdióban is dolgozott. Ez mennyire hatott ki a későbbi tevékenységére, vagy akár a blog…

V.D.
A blog akkor még messze volt, meg minden egyéb. Diploma után két évig még az építészetből éltem meg, terveztem egy antikváriumot a Ferenciek terén, egy édességboltot. Vártam a pillanatot, hogy kiugorjak.

S.O.
A festészet már korábbi elhatározás volt.

V.D.
Mondom, arra érettségim előtt találtam rá. Utána jött az öt év belsőépítészet. Bálint Endre volt akkor egyetlen szakmabeli ismerősöm. Egyszer vittem a hónom alatt egy képet mutatni, és meséltem, hogy amint lehet, szeretnék szabadúszó lenni. Épp akkor ottlévő barátjának bemutatott, egy alkalmazott grafikusnak. Aztán kiugorva utolsó munkahelyemről évekig abból éltem, hogy az ipari vásárokon éjjel négykor méteres betűket ragasztottam pavilonok tetejére. Négy-öt éjjel-nappali munka volt, és abból két hónapig lehetett festeni.

S.O.
Akkor nem párhuzamosan, hanem először pénzszerzés, utána művészet.
70-ben már volt kiállítása és azt Bálint Endre nyitotta meg. Hogyan alakult ez a lehetőség?

V.D.
Bálint Endre akkor erre alkalmasnak tartott.

S.O.
Hogy ismerkedett meg vele?

V.D.
Erre nem emlékszem. Elfogadott, ő egyébként is szerette ezt a pozíciót, hogy hozzá jár egy nagyon fiatal festő nagy áhítattal. Az első kiállítást tényleg ő nyitotta meg.

S.O.
Utána aztán nagyon sok kiállítása és igazán rangos helyeken, a Műcsarnoktól az Ernst Múzeumig. A kiállítások hogy alakultak, milyen kapcsolatok révén?

V.D.
Később a kiállítások… Úgy emlékszem, akkor meghívták az embert majd besorolták, valamelyik évre. Emlékszem egyszer az Ernst Múzeumban – abból cirkusz is volt – én jelentkeztem, és aztán ezzel vissza is élt az akkori igazgatónő. Meghívták az embert. Így öregen meg lett egy stabil galéria-kapcsolatom, meghívnak két évente kiállítani. Igen, ez a Godot Galéria. Elég ügyetlen az egész struktúra, mert csak délelőtt vannak nyitva, meg az első emeleten van, de egy rangos hely, 25 éve működnek, ami ritkaság.

S.O.
Mi annak az oka, hogy a képei hátuljára ráírja, hogy külföldre nem lehet eladni ezeket a képeket? A galériák nem annyira szerettek volna szerződést kötni?

V.D.
Fiatal koromban két fontos döntést hoztam. Az egyik, hogy minőségre és nem mennyiségre és mindenképpen eladásra szeretnék dolgozni. A másik fontos döntés volt, - ezt valahol láttam és azonnal átvettem -, hogy a képeimnek leltári számot adtam, opuszszámot. Ezt a képek hátára is jó nagy betűkkel is ráírtam. Nagyon utálják a galériások, mert ízléstelennek tartják, hogy a festmény képcímébe kötelezően beteszem ezt a számot. Akkor avval mentegetőzöm, hogy Mozartnál is így van.
Először vitt ki a Fiatal Művészek Stúdiója fiatalokat Párizsba. Ott kellett árakat adni; ott kaptam észbe, hogy egy képemet nem akarom, hogy külföldre kerüljön. Hogy nem vagyok én olyan nagy festő, hogy a világban szétszórjam a munkáimat. Viszont egy kisebb kultúrkörben, Magyarország, munkám működőképes. Avval a példával illusztráltam, hogy mondjuk, van egy kiállítás Buenos Aires-ben, és ott valaki lát egy gyönyörű képet. És alá van írva, hogy Barcsáy... sentendre..., nagyon szép és megragadja, és holnapra elfelejti. Egy magyarnak sokat mond ez a látvány és ez a szó, hogy sentendre. Ráírtam a képekre magyarul és angolul, hogy nem mehetnek a képeim külföldre véglegesen. Tehát kiállításra igen. Erre nem gondoltam, de nyilvánvaló, evvel elvben is kizártam magam az összes magyar galériából, hiszen nem kérhetik el az érdeklődő személyazonossági igazolványát. Én ugyan galériákkal nem foglalkoztam, vagy alig került oda képem korábban is, de evvel kizártam magam. Úgyhogy kezdettől csak otthonról adok el képet. A Szentlélek kitalálta nekem az internetet és csináltam egy honlapot, adatbázisnak szántam. Nagyon sokba került és négy évig csinálták, de egy valódi adatbázis. Az adatbázis azt jelenti, hogy - excelben maguk tudnak gondolkodni -, egy képre rá lehet keresni képcím szerint, opuszszám szerint, méret szerint, tulajdonos szerint. A fotóimnál a képen lévő személy szerint is. A gyerekfotóimat így kerestem meg a legutóbbi könyvemnél. A szereplésnapóban pedig a képek tulajdonosai, restaurálás, szereplések.

S.O.
Az is nyilvános?

V.D.
Az ég világon mindenem nyilvános a sárga földig. Kivéve természetesen, amit a tulajdonos letilt. Esetleg a nevét is.

S.O.
Ez nyilvántartó rendszernek indult, nem blognak, az volt a cél…

V.D.
A blog mellékesen született, arra jó, hogy ezért néznek meg naponta. Az új képeket sokszor már félúton megmutatom. A képek mutatása, itt van egy súlyos kérdés, hogy az ember a javát publikálja, vagy mindet. Nyilván mindkettőre szükség van. Hoztam is mutatni az életműkatalógusomat, hogy ezt én hogy oldottam meg. Minden évből csak egy kép. Sok művész úgy elront el katalógust, könyvet, sőt kiállítást is, hogy túl sok mindent megmutat, a legjobb képeknek gyengébb változatait is. Szerintem ez hátrányos.
Az az összes művekre is értelemszerűen szükség van. A honlapomon a festményekre dátum, korszkok stb. szerint lehet keresni, és van egy válogatott csoportosítás is. A honlapon a kiállításaim is dokumentálva vannak, újabban ott a virtuális séta is. Volt, aki ennek alapján jött vásárolni.

S.O.
Egy gyűjtő megnézte és…

V.D.
A kiállításokon, például a 2014-es műcsarnokin nyilván a legjobb képeimet válogatták ki. Úgy csinálattam a virtuális sétát, hogy ha ráklikkelek, akkor feljön max. méretben a kép, mellette ablakban a címe, adatai. A forgalmazásra is nagyon jó lehetőségs. Hozzám rég óta úgy jönnek vásárolni, hogy egy opuszszám listát hoznak, hogy ezt szeretném megnézni. A honlapon mind az 1200 képem, amit meghagytam, mármint nem dobtam ki.

S.O.
Hány százaléka, ami megsemmisült?

V.D.
Majdnem a fele, 1100. Ez alkati kérdés. Vaszkó Erzsébet nagyon szigorúan szelektált. Bálint Endre egyszer jókedvében odaadott egy nagy mappát, hogy ebből válogathatok. Lapoztam… szemét, szemét, szemét, remekmű, remekmű, szemét, szemét, remekmű. Négyet választottam, abból mentem ki Norvégiába.

S.O.
Eladásra került?

V.D.
Muszáj volt eladnom, mert kaptam egy másfél hónapos ösztöndíjat, mindent fizettek, csak az útiköltséget nem. S nekem egy vasam se volt

S.O.
Láttam, hogy nagyon sok ösztöndíja volt.

V.D.
Sok. A Fiatal Művészek Stúdiójától. Most nem tudom, hogy milyen most a rendszer, de ott rendszeresen. Az első években. Aztán a Derkovits díj. Az a belsőépítész a diplomám miatt volt fontos, befogadtak festőnek. Nem tudom, hogy él-e még a Fiatal Művészek Stúdiója, funkcionál-e. Akkor minden állami, központosított volt, és ennek arányában mindenre figyeltek és vigyáztak is, és segítettek is alkalmasint.

S.O.
Fontosak az ösztöndíjak… kultúrkör, kapcsolatok szövődtek...

V.D.
Kapcsolatok nem, magányos alkat vagyok. Már 40 éve leírtam, hogy nekem nem társaság kell, hanem 2x4-es faléc, kötegelve.

S.O.
A blog… elég sok külső személyt behív…

V.D.
A blog. Most 570 olvasóm naponta. Egy ismeretségi kör, olyan értelemben, hogy ők ismernek engem. Gyakran már félkész képet felteszek, tudom, ez érdekli az embereket. Vadidegen embertől levél, csak ennyi: „túl piros”. Visszaírtam neki, köszönöm, megnézem. És hogy tudom, ilyenkor két lehetőség van, elvenni a pirosból vagy hozzátenni.
A blog kétségkívül ismeretségi kör. Bernát Aurél szerint a festészet Magyarországon kétezer embert érdekel. Ez egy szűk, zárt kör, tudomásul kell venni. Erre a problémára végül két belső válaszom született. Az egyik, hogy mozdonyvezetőből is kevés elég. A másik pedig egy nagyon szép élményem volt, szociofotózásból éltem egy-két évig. Sárospatak legszélén, a cigánynegyeden fotóztam egy kétszobás kis házacskát, ahol egyik szobában csak egy üres szekrény, a másikban egy vaságy tele rongyokkal. Az apuka börtönben és két kis gyerek volt csak otthon. És a falon rajzszöggel egy újságból kivágott fotó. Nyilván nem a vacsoravendégek örömére lett kitéve. Ott ütött meg, hogy milyen elemien fontos az emberek számára a kép. Ugyanis lényegében fölemel. Kinek az Istenre mutat, kinek a tisztábbra, a jobbra, a vágyott szépre.

S.O.
Ha valaki keresi meg önt, látja a festményeket, de más témát szeretne, portrét, saját lakásáról belső képet? Hajlandó ilyet?

V.D.
Megrendelésre nem. Egyszer tettem kivételt, valamilyen csúcsvezető igazgató, zsidó, keresett meg, hogy ikonfalat szeretne a falára az ágya fölé, de elég a zsidó bánatból, ezért legyen rózsaszín, világoskék, legyenek rajta héber betűk, de azt ő megadja, azok legyenek feketék és még öt ilyen utasítás. Elnevettem magam, olyan abszurd, hogy elvállaltam.

S.O.
Gyakorik az ilyen kérések?

V.D.
Nem, nem. Négy-ötre emlékszem az életemben.

S.O.
Nincs hiánya a galériás kapcsolatoknak? Nem érzi hiányát?

V.D.
Ez ritka történet, volt, hogy egy galéria felajánlotta, hogy legyek a belső tagjuk, aztán közösen átgondoltuk, hogy nincs rá ok. Szokva vagyok, hogy mindent magam csinálok, szervezek, gyakorlatilag a honlapon mindent keresztül adok el. Ezt mindenki megcsinálhatja, ma már egy óra alatt lehet csinálni egy honlapot. Akinek nincs kedve, akkor … van egy gyűjtő barátom, tőle tanultam egy éve… Instagram. Nála van vagy 80 képem, kitalálta, hogy kár, hogy az csak raktárban van, páncélteremben… egy éve rájött, hogy hogy lehetne publikálni és megtette ezt az Instagramon, és azt mondja, ma 62 ezer olvasója van. Őrület. Ezt maguknak is teljes körűen javaslom, ezt a formát, hogyha eladni akarnak…

S.O.
Meséljen a napirendjéről művész úr, ami elég kötött.

V.D.
Napirend, az alkati kérdés. Én így tudok a leghatékonyabban működni. 05:23-kor vekker, vagy 30 éve, akkor egy imaóra, 7-órakor uszodába, kilométert úszom. Hazatérek. Gyerekeket annak idején óvodába meg iskolába kellett vinni. Akkor az első két órában a blogomat írom, azt hazudom magamnak, hogy még nincs elég világos festeni. Aztán festek és kettőkor lefekszem aludni, mert fáradékony vagyok nagyon. Az internetes aláírásomban is ott, hogy ilyenkor alszom, hiába keresnek. Délután még dolgozom, sokáig volt egy olyan vekkerem, ami fél 10-kor szólt, hogy abba kell hagyni a munkát. Már nem dolgozom annyit. Negyed 11-kor oltok. Az életválasztáshoz ide kapcsolhatom, hogy 20 éves koromban egy nagy döntést kellett meghozni. Vagy szerzek egy műtermet, ott dolgozom, majd ötkor haza és fölnevelem a gyerekeimet. Vagy együtt van a család a műteremmel, amikor este 10-ig dolgozhatok, de délelőtt beszalad a feleségem, hogy ’légyszi 'hozz fel két tejfölt’. Az utóbbit választottam, és nagyon jól jártam vele, időben is, szeretetben is, és működik. Előfordul, hogy pizsamában a képen még egy kicsit belejavítok, ágyam szemben van a készülő képpel. Ami sokszor keserves látvány.

S.O.
Hogyan alakult ki az, hogy a kereteket ön csinálja, és mindig egyformára.

V.D.
Kézügyességem és belsőépítész tanultságom. Kezdetben nekem szóba se jött, hogy hihetetlen ezer forintokért kereteket csináltassak. Kitaláltam egy egyszerű, otthon megépíthető léckeretet, amit aztán hozzá is tudok a képhez festeni, barna, arany, ezüst, vagy fekete színekkel. Egy korai Ernst múzeumi kiállításra beadtam egy másfél méteres képet Mellé szorosan nagyon színes képek kerültek, akkor észbe kaptam, hogy ezeket kicsit el kell távolítani tőlem, és akkortól egy nyolccentis szélesítő lécet is hozzá teszek. Ez bevált. Szögeléssel, enyvezés nélkül, fűrész és szög kellett hozzá csak. Működik, ma már annyira, hogy most visszavásároltak Hollandiából egy 40 éve odakerült képemet, és a gyűjtő kérte, hogy csináljak hozzá egy Váli-keretet, úgy autentikus. Ma már ezt meg is követelik, személyi jegy.

S.O.
Szakmai titkot elárulna nekünk, hogy az árazás hogy alakul. Ön dönti el, vagy alku, méret számít?

V.D.
Az alkunál nagy viszket a hátam, zavar… ha jelez egy néző, hogy nem lehetne ez olcsóbb? Általában már azt szoktam mondani, hogyha jön egy gyűjtő, hogy fix áraim vannak. Az árat én döntöm el. A keretek peremén rajzszög, kék, sárga, piros. Melyik a legdrágább, a középárú, a legolcsóbb. Jött egy gyűjtő és rögtön megmondtam, hogy annak a három rajzszögnek mi az árfekvése. Kiderült, nem jó a szisztéma. Megtetszik valakinek egy kép, és elbizonytalanítja a sárga rajzszög, hogy ez talán nem is jó. Most az van, hogy a képeim kisebb hányadán piros rajzszög, és azt mondom hozzá, hogy a képeimnek egységes az ára, a piros rajszög kiemelt, 30%-kal drágább.
A kis és nagy képeim egyforma árban. Mert a minőség nem mérettől függ, meg ettől a nagy képek relatíve olcsóbbak, amiket egyébként nehezebb eladni, kevés lakásban férnek el.

S.O.
Akkor nem méretfüggő…

V.D.
Nincs kapcsolat. Illetve. Erről 40 éve beszéltem egy Képcsarnok-zsűrorral, mondtam, hogy te, miért tettétek ezt a képet ilyen magas árra. Azt mondta, hogy – olyan nagy. De nem jobb a másiknál. Ez igaz, de mégis nagyobb vállalás. Ebben is van igazság.

S.O.
Sokszor szerepelnek képei árverésen. Nyomon követi ezeket? Mi a véleménye ezekről az árverésekről?

V.D.
Erről sok véleményem van. Nem mindenki tudja, hogy egy árverező ház képes arra, hogy egy mínusz 5 minőségű festőből nagy festőt csináljon. Most ez elmúlt 15 évben nagyon határozott példát láttam erre. Ennek a háttere, hogy fölvásárolta a hagyatékot és vagyont csinál belőle.
A galériáknak egy része ilyen értelemben nem tisztességes. Aztán a galériáknak van egy rangsora, illetve még nincsen, ez a magyar kultúra terhe, hogy evvel a rendszerváltozással mindenki árusít, amit akar, akinek ez eszébe jut… ez is sokfajta manipulációra, meg minden egyébre ad lehetőséget, és sok butaságot is tapasztalok, a szakértelem hiányát. Tőlem egy munkát tízed ár értékben kínáltak, a többi galériához viszonyítva. Rögtön megvettem.

S.O.
Nyomon kíséri a képeit?

V.D.
Igen. De Galériákba adnak be képeimet, és nekik nincs joguk a megvett kép tulajdonosát velem közölni. Miden kép a hátán magyarul és angolul, kérem jelezze a nevét és címét. A szerzői jogba beletartozik, hogy kölcsönkérhetem későbbi kiállításra is.
A nagy galériáknak van egy rangsora, a Virág Judit és a Kieselbach. A Virág Juditnál egyszerűen azért vagyok ott, mert leginkább oda adják be képeimet. Ő öt élő művésszel foglalkozik csak, mert azokat tudja eladni. Illetve lassan nyitnak, hogy fogynak a régi képek.

S.O.
A Godot Galériával ez egy élő, működő kapcsolat, most is volt kiállítása.

V.D.
Ez egy olyan kapcsolat, hogy elég öreg lettem, kétévente meghívnak egy önálló kiállításra. Most volt éppen, délelőtt hozták haza az anyagot. Semmit nem adtak el, szegények. Nagyon elegánsak velem, eladásból kapnának 25-30%-t. Ez szokatlanul kevés. Cserébe én, ha valaki jön, hogy láttam a Godot-ban egy képét, és azt szeretném megvenni, akkor én megküldöm a Godot-nak a %-ot.

S.O.
A galéria nem nagyon hoz vevőt.

V.D.
A legutolsó kiállításon vettek pár képet. Lehet, még ilyenkor jön egy-két ember, aki látta, de elkésett, vagy azt hiszi, hogy nálam olcsóbban megkapja, mint a galériában, és ezért kivárja a zárást.

S.O.
Láttam a honlapon a 52 műve van a Nemzeti Galériában. Ezek hogy kerültek oda?

V.D.
A fele grafika. Nagy kiállításokról, főleg a korábbi években vásároltak, aztán erről leszoktak, mert mikor már Derkovits díjat kaptam, attól kezdve nem szégyelltem, hogy nem festőnek végeztem. És úgy gondoltam, hogy elég jók a képeim ahhoz, hogy ajándékozhatom őket. Minden magyar múzeumnak adtam. Volt olyan, hogy a képet olyan jónak gondoltam, hogy amint megszáradt, föltettem a Trabantom tetejére és egyenesen vittem a Galériába, és a portán leadtam. Őrzik.

S.O.
Hogy történik? Írnak köszönő levelet?

V.D.
Múzeumok ezt adminisztrálják, nagyon szorosan. A köszönőlevél részletkérdés, nem emlékszem. Sőt, hogy 20 éve a képcímembe kötelező jelleggel bevettem az opuszszámot, akkor a Galéria becsülettel átírta az egész katalógusát. Ez egy egyszerű technikai szám evvel minden adminisztráció nagyon jól kezelhetővé válik. A-val a festményeim, B-vel a grafika, C az írásaim, F a fotó, satöbbi. Van M is, kisfiam Mikica, kérte, hogy őt is számozzam be.

S.O.
Láttam, hogy Sugár Gyulának is készített egy honlapot. Milyen apropóból?

V.D.
Sugár Gyula egy nagyon értékes ember volt a számomra. Közepes rangú festő, öngyilkos lett 60 éves kora körül. Akkor maradt abba a kapcsolatunk. Ő valamiért szakmájában teljesen ambíció nélküli volt. Nem javaslom maguknak, hogy ilyenek legyenek. Fogalma se volt a képeiről, hova kerülnek… eladta a Képcsarnok, Gyuszinak az volt a véleménye a szabó se jár az elkészült ruhája után. Az életműve eltűnt, mert eladták. Úgy gondoltam, összeszedem, amit lehet. Befizettem az Axioartba, és evvel minden létező aukcióba, katalógusba beléphetek. Induláskor két képről tudtam, az egyik, a valahai legszebb, az nálam volt, valaki ajándékba megszerezte nekem. Ezt aztán egy év után a Pécsi Múzeumnak ajándékoztam, természetesen. Elkezdtem a honlapot csinálni két képel, most 540-néll tartok, ami megvan fotókkal és adatokkal, úgyhogy belátható az életműve. Van ehhez kapcsolatom, s az enyém mellett ez is a Széchényi Könyvtár tulajdonába került: Kutató halálom után is hozzájut.

S.O.
Amikor volt a Műcsarnokban a kiállítás, akkor az adatbázisból kerültek összegyűjtésre a képek?

V.D.
Az adatbázisom mellett van egy táblázat is, ahol a képcím, a tulajdonos és elérhetőségei együtt megvannak. Csak ez szigorúan titkos, ez 12 számjegyű jelszóval. Ezt odaadtam a Műcsarnoknak, amikor életmű-kiállítást akartak csinálni nekem. Úgyhogy minden adatuk megvolt, nem kellettem. Még külföldről is hoztak be képeket.

S.O.
Akkor csak ők válogattak abból az anyagból.

V.D.
Ezt nem is bántam, mert én elfogult lehetek. Kizárólag ők csinálták. Hatalmas levelezés, még jogi kölcsönvételi szerződéseket is kellett kötni, pláne külföld…

S.O.
Hasznosnak bizonyult az adatbázis.

V.D.
Keres valaki, és fogalmam sincs, hogy kicsoda, akkor megnézem az adatbázisban, hogy ismerős-e vagy nem. Jó ha tudják, ez egész egyszerűen egy Excel táblázat. Természetesen sok oszlopa van és nagyon nagy.

S.O.
Jól értettem, a Műcsarnok kiállításnál is volt, hogy valaki utólag megkereste?

V.D.
Nem emlékszem. Ezek a történések százával vannak, nem tudok visszaemlékezni egy eseményre. A megvásárlásnál számomra sokkal nagyobb megtiszteltetés, egy barátom írta most, egy órát eltöltöttem a Godotban. Ez az igazi értékmérő. Kis kiállítás volt, 15 képpel, ezt szeretem. Ha vásárol valaki, sokágú történet lehet. Lehet trezorálás, értékmentés, befektetés, lehet az, hogy a barátjának… a legaranyosabb, egy apuka az egyéves kislányának vett képet. Akinek a neve most ott szerepel a sok név között, teljes rangú gyűjtőm.

S.O.
Tegyük hozzá, hogy a legutóbbi kiállításon az ekkora készült könyvét ajándékozta a résztvevőknek.

V.D.
Írok is, sokkal jobb, mint festeni. A honlapomon a blogom, a napi napló. Ebből már nem tudom, hány könyv lett, szerkesztők segítségével, ebből egyszerűen a javát kellett kiemelni… most két napja megint megjelent egy könyvem, Zs. Napló, Zsófi lányomról. Az előző, amit szétosztottam, M Napló, Miklós fiamról, gyerekkorától történetek, fotók. Hogy 1998. június 7-én ő a Balatonban mit hülyéskedett, és nekem van róla egy jó fotóm… Hogy ezt szétajándékoztam, ez egy másik szférája a problémának, lépjünk eggyel hátrébb, – egy festménynek nincs értéke. Tökéletesen röhej, hogy most nálam 1millió forint egy kép, 1mill. 300 ezerért adom a kiemeltet, Virág Juditnál egy régi képem 700 ezer és máris kérdéses, hogy mit miért adok mennyiért. Petri Gyurka költőnek ajándékoztam egy képemet, mert nagyon tiszteltem. Akkor ő fönnakadt azon, hogy miért adom ajándékba. Ez az ajándékozási kérdéskör… azt mondtam neki, csezdmeg, 500 Ft-ért itt van az éjjeliszekrényemen a köteted, az egész életműved, minden értéked itt van nálam, 500 Ft. Akkor most ez hogy van? Az összes forintosítás a művészet területén nevetséges. Az a kultúrának a rendje, meg egy szokásjog, meg hogy muszáj. Ezért van ez az ajándékozás… ezt a szétajándékozott könyvet 500 példányban csináltunk, nekem 6 mill-be került az előző, abból meg fognak vásárolni hetet a boltokban, mert nincs reklámozva. A rokonság kap tízet. Mi legyen van a többivel? Ez nekem 6 mill. Ft veszteség? Ennek a fogalomnak nincs értelme. Ezt szoktam csinálni, hogy ajándékba adom. Most kezdjek el ott árusítani… nincs is jogom hozzá, akkor számlát kéne írni, satöbbi. Hát vigyék.

S.O.
Egyébként az is egy reklámfelület.

V.D.
Egyébként maga módján minden, amit magamból adok, reklám. Hiszen a blogban, hogy beteszek egy félig kész képet, meg aztán a kész képet aznap, tulajdonképpen ez is reklám. Bocsánat, én egyszerűen magamat, vagy a kultúrát terjesztem, ez összemosódik. Ebben benne van az anyagi érdek, hiszen ebből van egy nagy fekete autóm, sajnos még van. Már nagyon szeretnék nem vezetni.

S.O.
Arról meséljen még művész úr, hogy nagyon rangos költők, írók voltak, akik a kiállításait megnyitották, Spiró... hogy alakultak ezek a felkérések, ezek baráti kapcsolatok?

V.D.
Nem vagyok társas lény, nem érdekel a beszélgetgetés. Az volt az életformám 40 évig, hogy minden márciusban távol a családomtól a kecskeméti alkotóházban dolgozom egy hónapot. Meghívtam Szüts festő barátomat, és 20 évig együtt voltunk, ő a szomszéd műteremben. Neki volt egy rangos baráti köre. Ilyenformán megismert engem is az ő társasága. Ajándékoztam is nekik képeket, elfogadták. Ebből szinte véletlenül, dehogy véletlenül adódott, hogy nagyon sok fontos, értékes embernek, írónak, költőnek, zenésznek lett Váli képe. Aztán egyszer csináltunk egy könyvet a képeimről a 90-es években, akkor egy baráti ötlet, ne én írjam hozzá a szöveget, hanem ezek a képtulajdonosok. Így került Esterházy, Dávid Kata, Dobszay, Jelenits atya, Petri György és Zsófi lányom is egy kötetbe... negyvenen írtak, jó móka volt. Reklám ez is, igen.

S.O.
Nagyon szépen köszönjük. Ha van még valami, amit a művész úr megmutatna,

V.D.
A dokumentálásról. A blogot, a napi naplót tettem legfölülre helyre a honlapomon. 25 év, nyolcezer gépoldal. Papíron a Széchényi Könyvtár és a Tudományos Akadémia levéltárában vannak. Mindent mindig két példányban csináltam.
Az előző képemet két napja fejeztem be. Már ez is a honlapomon, dátum szerint választható, ami elindul 1960-nal, befejeződik 2025-el, alatta a hamisítványok...

S.O.
Hamisítványok is vannak?

V.D.
40 körül, interneten is látok ilyet, meg hoznak is, nevetve. Valaki hozott egyet, hogy bocsánat, most vette, hogy hiteles-e… adtam neki vígaszul egy valódit. Van, aki az opuszszámot is próbálta a hátoldalán hamisítani.
Még valami. A honlapra nyomdai minőségben is fölteszem minden képemet, letölthetően. A menüben a 21. pont a copyright kérdés; hogy mindenem ingyenesen felhasználható. Debrecenbe leutazik a riporter egy kiállításról egy cikket írni, nem biztos, hogy elvisz egy fotóst magával, leveszi a honlapról és van illusztrációja a cikkéhez. Olyan is volt, hogy egy kiadó telefonál, hogy kedves művész úr, egy képét fölhasználtuk könyvcímlapnak. Múltidőben. Mondom: köszönöm, hogy szóltak. Tőlem ajándék, és megint csak reklám.
Köszönöm a figyelmüket.

●