Verseghy Ferenc: Az első egyesülés

(1. rész)

Amint Laurámmal nyájaskodtunk
egy nyári napnak alkonyán,
s galambnyögéssel csókodkodtunk
a pelyhes ágynak oldalán:
egy ösmeretlen kívánságra
érzettem gyúlni szívemet,
mely mondhatatlan gyorsaságra
késztette forró véremet.

Nem tudtuk még mi akkorában
a Bájnak minden titkait,
s örömmel-teljes országában
fő szernek véltük csókjait;
csak álmainkban érezgettünk
üdőnkint gerjedelmeket,
melyekhez ébren nem lelhettünk
hasonló édességeket.

Sokáig néma csüggedéssel
viseltem édes szomjamot,
s átkúcsolgatván lágy nyögéssel,
csak apolgattam Lyányomot.
Sokszor, mint bábot, térgyre vettem,
szájába tűzvén nyelvemet;
már meg helyére visszatettem,
s csöcsén vadásztam mennyemet.

Benéztem olykor kék szemébe:
lobogtak benne lángjai.
Lenyúltam meg-meg hó keblébe:
habzottak rajta dombjai.
Pihegtünk, nyögtünk, senyvedeztünk,
pirúltak forró képeink,
s még karjaink közt csüggedeztünk,
fennhanggal vertek szíveink.

Elhánytunk felső köntösinket,
nem bírván lángunk terheit.
Szellőre tettük mejjeinket,
szétvonván ingünk réseit.
Csiklandó kézzel átcirkáltam
dombos keblének völgyeit,
míg dévaj szájjal szopdogáltam
feszes csöcsének gömbjeit.

Mind hasztalan volt fáradtságom!
szomjabbak lettek vágyaim;
vadúlni kezdett nyájasságom;
dagadtak édes kínjaim;
s mint amely féreg görnyedéssel
hiába védi életét:
szívemnek semmi kedvezéssel
meg nem hűthettem ösztönét.

Ily szenvedés közt, hogy lyányomban
új bájt vadászott langy szemem,
s az egyikérül, vad kínomban,
más tájra szállott friss kezem:
a szoknya-résen köldökéhez
találtak csúszni ujjaim,
s amint elértek szent völgyéhez,
reszketni kezdtek tagjaim.

Ő szűz szemérmű vonzolással
vállamra dugta homlokát,
még én felbírtam csiklandással
völgyének sarjas ajtaját.
Érzettem apró szörcsögéssel
zokogni sóhajtásait,
s orozva nyíló terpedéssel
egymástúl válni combjait.
Átlátván tüstént, e rejtekbűl
a bájnak forrni kútfejét,
s testünkre, mintegy szent berekbűl,
szétfolyni édes ingerét:
Laurámnak én is elvezettem
gyöpös keblemhez kis kezét,
s görnyedt markába szerkeztettem
feszült vesszőmnek sík fejét.

Ő már szelíden húzogatta
sarnyának göndör szálait,
már hízelkedve morzsolgatta
tövének duzmadt gombjait,
s ha olykor, pőre börtönyébűl,
érzette, hogy kicsillogott,
a kajcs tekintet szűz szemébűl
csövére lopva salygatott.

De így sem tudtuk gyulladásit
hevült vérünknek oltani,
sőt szíveinknek dobbanásit
gyorsabban leltük hangzani.
Helyemrűl végre felbotlottam,
elhagyván lyányom oldalát,
s elejbe állván, szétbontottam
meredt vesszőmnek sátorát.

Bámúlni látszott pompájára,
csudálni büszke termetét,
rémülni vastag párkányára,
melynek nem tudta érdemét;
még én ingének gyors markommal
gyomráig gyűrtem széleit,
s egyszersmind izmos lábszárommal
két részre fúrtam térgyeit.

A Természetnek műhelyébűl
szebb munka ennél nem jöhet.
A nap, kilépvén rejtekébűl,
e völgynek párja nem lehet.
A szál-arany közt hogy ragyogtak
a rózsa-résnek partjai!
s a kék erekkel mint villogtak
a kődök-aljnak bótjai!

“Ah! – mondám – bár beférkezhetne
szűk útján vastag árbocom!
Talán mélyébűl szörcsöghetne
szívünkre egy kis balsamom!
Hiszen ha ujjam, kajcs körmével,
meg nem bántotta pitvarát –
próbáljuk! tán ez, lágy fejével,
inkább nem sérti oldalát!”

Vesszőmet erre átbújtattam
a völgyecskének ajtaján,
s egész fenékig elcsúsztattam
harmattal-síkolt udvarán.
Leányom bájos tikkadással
egy vékonyka ah-ra fakadott,
s ellepve édes ájúlással,
egészen hátra lankadott.

Felkaptam görnyedt markaimmal
kerék farának dombjait,
s berkemhez nyomtam karjaimmal
sarnyas völgyének tájait.
Egyszersmind gyengén rákonyúlván,
csöcsére tettem mejjemet,
s egy csókkal szájához szorúlván,
képére tűztem képemet.

Gyanítván, hogy nagy árbocommal
nagyon szétgyötröm mélyeit:
kérdeztem kétes szorgalommal,
hogy sérti tán bel-részeit?
Ő kis fejét megrázogatván,
átfogta puszta combomot,
s önkint magához vonzogatván,
elszélesztette gondomot.