99.1. iras/html/APEC.htm C.5836
ANYIKA ÉS APEC
Igen nehéz
róluk írni, mert külön kell választani az egyéniségüket a házasságuktól.
Ugyanis mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy milyen is volt az ő
kapcsolatuk. Nem emlékeszem egyetlen futó ölelésre, akárcsak arc-csókra, de még
egy gyöngéd, kedveskedő mozdulatra, vagy a másik kezének megsimogatására sem. Lehet, hogy kihűlt teljesen az
érzelmi életük? - Vagy a túlzott szemérmesség tiltott minden ilyen megnyilvánulást?
Nem tudom.
Egy biztos
azonban, hogy bizonyos dolgokban tökéletesen kiegészítették egymást, s Anyika
mindent megtett, hogy Apec jól érezze magát, s örömet szerezzen neki, és fordítva is így volt- de ez a minden a
számunkra is látható dolgok voltak, a köztük lévő bensőséges -/?/- hangról kapcsolatról
semmit se tudok.
ANYIKA
Határozott
volt, tudta mit akar, s azt keresztül is vitte. Erre csak egy példa: mikor
Apecet besorozták katonának - még az első világháborúban - addig járt a katonai
parancsnokságra, míg sikerült felmentetnie.
Remekül tudott
beosztani időt, pénzt. Gondja volt mindenre, Apec dolgaira, hogy meg legyen a
mindig megfelelő ruházata, cigarettája, hogy ha vadászni vagy horgászni megy,
vagy akárcsak kirándulni olyan ételeket csomagoljon neki, melyeket szeret. Jó
darabig otthon töltötték a cigarettákat, külön dobozban árulták a hüvelyeket, s
külön a dohányt. A Mester utcában már jött egy asszony, akinek a feladata a
cigarettatöltés volt, így Apec mentesült ettől a nem túl kellemes munkától.
Anyika törődött azzal is, hogy mire Apec hazajön a
hivatalból mindig készen várja az ebéd, hogy az mindég kedvére való legyen, és a keddi kávéházi találkozóiról ne maradjon le -/Apec hajlamos volt erre,
mert az "pénzbe kerül!"/- Mikor Apec már gyógyíthatatlan beteg volt,
s kora ősszel fázott, Anyika kedvesen rábeszélte, hogy ne törődjék azzal, hogy
május van, nyugodtan vegye csak fel a meleg alsóját, melyet régebben a vadászathoz használt.
Gondoskodott
róla, hogy mi is jól el legyünk látva, nemcsak ruhával, cipővel stb. de megtanuljunk németül, tudjunk zongorázni,
táncolni, korcsolyázni, úszni, járjunk színházba, s meg legyen mindig a hosszú
nyaralás, a lakás mindig rendben legyen, s a speiz se legyen üres soha, ne
okozzon zavart, ha váratlanul jön fel egy-két osztálytárs vagy lovag.
Anyika kissé
sznob volt. Mikor Apec a BSE kirándulásaira hívta, nem ment el, mert a társaságban
nemcsak "úriasszonyok" voltak, hanem kistisztviselők, gépírók is. De az ő sznobságának köszönhetjük a Sophit,
mert oda bekerülni, s odajárni rangot jelentett. Ez - úgy tudom - a város legdrágább iskolája volt, pedig ha mi városi iskolába megyünk az egy
fillérbe se került volna.
Míg kicsi
voltunk és ő tanított addig mi teljesen Mari nénire voltunk bízva, s mikor ő
elment Anyu egyszerre remek anyává lett. Értünk jött az iskolába, később elvitt
minket bálba is zsúrokba is, főleg az előző bizony nagy áldozatot jelentett,
nemcsak anyagilag, de fizikailag is, mivel akkor még egy lány nem mehetett
egyedül, így a mamák - ameddig a bál tartott, s az rendszerint hajnalig! - a
fal mellett széken ülve böjtölték ki a tánc végét!
Kisgyerek-koromban
olyan átlag vallásos volt, de a Sophiban ő is bekapcsolódott, a kongregációba és valóban "élni"
kezdte a hitét, megtartotta az első péntekeket, s heti áldozó lett.
Hihetetlen jó
megfigyelő volt, ha pl. egy lakást először látott - akár csak egy negyed órára
- pontosan el tudta mondani a szobák berendezését, de még a kézimunkák vagy szőnyegek milyenségét is.
Memóriája még tán a megfigyelőképességénél is jobb volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Klárival most is gyakran emlegetjük -
/998-ban/- "ezt jó lenne megkérdezni Anyikától, ő biztosan tudná."
Nagyon szeretett olvasni és keresztrejtvényt fejteni, főleg ennek az utóbbinak
köszönhető - gondolom én -, hogy a legkisebb afrikai államnak is tudta a fővárosát,
vagy azt, hogy egy lehetetlen nevű folyó a világ mely részén található.
/Én is sokat
fejtek rejvényt, ki is keresem a kérdezett hegyet vagy várost, ha megtaláltam
be is írom, aztán úgy elfelejtem, mint a sicc! - Anyika "tárolta"
ezeket a dolgokat/.
Dolgozni saját
bevallása szerint nem szeretett.
Szívesen tanított ugyan, ám mesélte "uram-bátyám" alapon a papíron
szereplő húsz évnek ténylegesen legfeljebb a kétharmadát tanította le, ha nem a
csak a felét. Szeretett kézimunkázni, de nem túl gyakran és csak az egészen könnyű
- gondolkodást és nagy odafigyelést nem
igénylő munkák jöhettek szóba nála.
Főzni, sütni kitűnően tudott, az Alsóörsön baráti körben rendezett
dióstekercs-versenyt is ő nyerte meg. Nyaralásainkon, ahol Apec jóvoltából sok
hal "termett", Anyika hal-vacsorái esemény-számba mentek.
Elég sok
barátnője volt, gyakran jöttek össze,
hol itt, hol ott, hol többen, hol kettesben. Ha csak Petiékkel találkoztak,
akkor többnyire kártyáztak. Jellemző
Anyikára, hogy nemcsak a barátai szerették, de a hozzánk járó fiúk is!! Nem
ritkán neki mondták el problémáikat.
Szeretett
passzianszozni sok-félét tudott, ezekre engem is megtanított.
Erős kritikus
volt - /sajnos ezt örököltem/-, s kritikáival nem volt mindég kíméletes.
Csak nagyon
sokára jöttem rá, hogy milyen sokban volt megértő és okos. Csak pár példát rá:
az egyik első gimista koromból: félbennlakó lévén 6-ra jött értem a
Sophiba. Reggel még szürke volt minden,
de mire kijöttem hófehérek voltak az utak, s vastag pelyhekben hullt a hó, s
mert fagyott is, hát csúszós volt a járda is. "Jaj de jó lenne, most nekiszaladva
csúszni egyet a havon" - mondtam vágyakozva én. /Egy "úrilányka"
ilyet nem tehetett!/ Mire Anyika - túl téve magát minden illem-előitéleten -
holott ő nagyon adott az illemre és a szokásokra! - beleélve magát gyermeki
vágyamba: "Hát fuss neki, és csússz egy nagyot". -A másik, egészen
más dolog, erről is írtam már: mikor gipszbe kerültem az ő tapintatos
okosságának köszönhettem, hogy semmi kisebbségi érzés nem alakult ki bennem.
Vagy mikor már
tudta, hogy Apec menthetetlen és nincs sok ideje hátra, hiszen a májára is
átterjedt a rák, s Apec a nyári horgászatot emlegette: elővette neki az orsóit,
horgait egyéb kellékeit, hogy előkészíthessen mindent a majdani nyári
horgászathoz, s ami hiányzott megvette neki, holott tudta, hogy ezekre már soha
többé nem lesz szüksége.
Engem nagyon
szeretett, én kamaszkoromig "imádtam", akkor látni kezdtem a hibáit
is, ahogy az lenni szokott. A szeretetem megmaradt, de már nem volt "imádat", s bár őszinte
voltam, nem beszéltem vele mindenről
/főleg nem a bennem lévő érzésekről, dolgokról/ és ezt nem is igényeltem. Talán
ezért is éltem át "sérelem" nélkül azt az időt, mikor minden Klári
körül forgott.
A korát talán -
de nem biztos - hogy nem tagadta le, de legszívesebben a születésnapját is kitörülte volna a naptárból, hogy szó se eshessék arról,
hogy hány éves. Ezt mi annyira tiszteletben tartottuk, hogy a koporsójára se
engedtük ráírni évei számát.
Idős korában is
mindig nagyon csinosan - korának és súlyának megfelelően - öltözködött, rendszeresen járt fodrászhoz, manikűröshöz,
mindig tiszta és ápolt volt, egészséges hiúsága élete végéig megmaradt.
Jól tartott
magát, és ma se tudom, hogy volt-e valami baja a szívével vagy se, mert az
orvosa - néha kellett- semmit nem
mondott, bár Anyika többször említette nekem, hogy "Úgy érzem, mintha a
torkomban dobogna a szívem." Ilyet már én is sokszor éreztem, hát nem is
gondoltam, hogy ez valóban komoly rosszat is jelenthet. Egészen váratlanul ért,
mikor 969 november 22-én Tücsi azzal fogadott az ajtóban, hogy Anyikát kórházba
vitték. Én épp a Pedagógiai Intézetben
voltam, mint egész héten, s aznap volt az szakfelügyelői továbbképzés záró délelőttje, de hamar eljöttem onnan,
mert láttam, hogy ennek már semmi köze a pedagógiához, csak adminisztrációs kérdésekkel foglalkoznak, s beültem
egy moziba úgy érezve, hogy némi lógást megengedhetek magamnak ennyi
előadás-sorozat és vita után. Hazafelé azon spekuláltam, hogy, hogy Anyikához
menjek-e vagy előbb haza Tücsihez, mert ő épp feküdt. Végül is Tücsi mellett
döntöttem, ő az ajtóban fogadott
azzal a hírrel, hogy Anyika kórházban
van, s bár Tücsi még nem volt teljesen jól, velem bejött oda.
Anyikát
eszméletlen állapotban vitték be kora délelőtt s én csak dél felé jutottam el
hozzá. Megvárt! Beszéltem hozzá és ő megszorította a kezem, tudta, hogy ott
vagyok, értette, hogy mit mondok, ls megszorította Tücsi kezét is! Többé nem
tért magához 5 nap múlva csendben elaludt.
Egy
"érdekesség" Anyika életéből: a Rózsák terén esküdtek, de hamar
elköltöztek a környékről, s így többet nem ment oda. Mikor otthonából a
Szövetség utcai kórházba vitték, a Rózsák terén lévő templom plébániájáról
hívtam papot, hogy feladja neki a betegek szentségét.
APEC
Egész életében
megmaradt annak a kisvárosi fiúnak, aki volt. Benne aztán nem volt sznobság, de
még fölfelé törtetés sem.
Nagyon szerette
a természetet. Fiatal korában bejárta a
Tátrát, mint turista, holott akkor az még nem volt divat. Sokat mesélt erről,
visszavágyott rég látott hegyeit látni, de mindig azt mondta, amíg a csehek
vannak ott, addig nem megy oda.
Kedvenc
időtöltése a horgászat volt - halakkal és horgászattal kapcsolatban két könyvet és számos cikket is írt, - de
vadászni is szeretett és kirándulni. Főleg, ha Anyika nem volt velünk -/úgy
látszik ő feszélyezte kissé!/-szinte ő volt a társaság központja, olyan
lenyűgözően érdekesen tudott beszélni egy kis hangyáról vagy virágról. - De
sokat mesélt az otthonáról is, mikor betörtek hozzájuk, mikor egy ügyes
szerkezettel megakadályozták, hogy a gyümölcsösüket megdézsmálják stb. Ezeket a
történeteket nem tudtuk megunni, és többször is elmeséltettük vele.
Nagyon fázékony
volt, s a balatoni horgászatnál még a nagy meleg időben is szinte mindig volt
rajta valamilyen nyári zakó.
Jó főnök
lehetett, ezt onnan tudom, hogy egyszer az egyik kis beosztottja panaszolta,
hogy Kenesére szeretett volna menni a Fővárosi üdülőbe, de nem kapott beutalót
oda. Erre Apec szó nélkül azonnal bement az "illetékeshez" és pillanatok alatt elintézte.
Fiatalabb
korában igen jól teniszezett - s Anyikával együtt is jártak a Népligetbe -
/erről fentebb írtam is/,- később már nem, hiába volt bérelt pályánk, és Anyika
is játszott a barátnőivel, ő inkább -
és csak -horgászott.
Egyszer
kettesben mentünk le nyaralni Révfülöpre, Klári és Anyika csak tán egy héttel
később tudtak utánunk jönni. Apec folyton horgászott, s állandóan azt
hajtogatta, hogy: "Nagyon szeretnék valami szép halat fogni anyádnak mire
megjön" - anyu ugyanis nagyon szerette a halat. /Sikerült is, egy kb. 7
kilós pontyot horogra kapnia!/- Szóval gondolt Anyikára, örömet is akart
szerezni neki, mint viszont, - de vajh miért nem mutatták ezt ki soha?
Apec nagyon nem
szeretett intézni, intézkedni, nagyon békés ember volt, s a békességet, nyugalmat
szerette, jól példázza ezt, hogy egyik reggel így "dorgált" meg
minket: "Ha még egyszer ilyen disznóságot hagytok a fürdőszobában, szólok anyátoknak, hogy szóljon
nektek!"
Apecnek még a
napi öltözködését is Anyika intézte.
Este álló fogasra volt kikészítve a cipőn át a nyakkendőig minden, amit reggel
fel kellett vennie. Apec nagyon vigyázott
a ruháira, még az eldobásra szánt ruhadarabjai is kifogástalanok voltak. Sose
láttam otthon se rendetlenül, mint ahogy Anyikát se pongyolában vagy papucsban
- annyira nem, hogy a napokban azon tanakodtunk Klárival, hogy volt-e neki
egyáltalán papucsa és pongyolája. - /Nyilván volt, de már e reggelihez is
felöltözve jött ki./
Amikor megkapta
a havi fizetését az egészet azonnal Anyika kezébe nyomta, hogy semmi gondja ne
legyen a pénzzel. Még zsebpénzt is Anyu adott neki sőt kévéházra is!
Végtelenül becsületes
volt, és a megvesztegetésnek még az árnyékát is kikerülte. Otthon parancsba volt adva, ha egy üzemtől, vagy gyártól
vagy hasonlótól jönne bármiféle ajándék nem szabad még le se tennie! Sokan
szerették volna nyilván megkörnyékezni -"apró kedveskedéssel" - hogy
tőlük rendeljen varró- vagy írógépet
vagy egyebet az iskolák számára. Ha külföldön nyaraltunk, s valami vámköteles
dolgot vettünk, ő haza nem hozta volna "csak úgy". Itthon érte aztán
a meglepetés, mikor megtalálta a cigarettái közt Anyika sorait: "Fiacskám
óvatosan csomagoljon ki, mert a kristályvázát a pizsamájába tekertem... mert a turista bakancsában..... stb.
Apecet ma
szakbarbárnak mondanák, mert nem járt színházba, moziba, s olvasni is szinte
kizárólag szakkönyveket olvasott. Nagyon szeretett bélyegezni, de ahhoz smucig
volt, hogy abba komoly pénzt is befektessen. Ez inkább csak olyan passzió volt,
nem igazi - /értékre menő/ - gyűjtés. Órák hosszat képes volt a "büdös
luk" előtt ülni, és bélyegezni. A bélyegáztatásban többször segítettem
neki, épp úgy, mint a fotók előhívásában és nagyításában. Nagyon szépen
fotózott, egyik felvétele egy
kiállításon második díjat nyert.
Balkezes volt,
de az felért két jobbal. Szépen rajzolt, nagyszerű fa-égetéseket csinált, remek dobozokat fából, ügyesen szőtt, kézimunkázott!! /kelim terítőt készített/, megtanulta könyvkötészetet, a háncs és
rafia-fonást, azzal üveg-kulacsot vont be/, szívesen lonbfűrészelt - volt úgy,
hogy ezt is együtt velem, és főleg egyes ételeket és sós-kekszet meg csalamádét
is kitűnően készített. Szóval végül is sokoldalú volt, és nagyon ügyes.
Klári születése
előtt két fiú született, de mindkettő meghalt, az egyik azt hiszem még az anyaméhben.
/Erről csak Mari néni beszélt./ Fiút szeretett volna, s mert lány született,
hát Klárit fiúsította egy kicsit a maga módján. Verne könyveket vett neki,
matadort és fotografáló gépet, aminek a használatára meg is tanította. Később
azt hiszem belenyugodott, hogy, ha Klári nem is fiú, de okos, művelt, s remekül
megállja a helyét no és mint nő igen vonzó.
Mint írtam
velem nem tudott bánni, és csak jóval később lettünk jóba, mikor nagyobb
lettem, akkor többször horgásztam, bélyegeztem, lombfűrészeltem és fotóztam
vele - illetve nagyításokat csináltunk együtt. Meglepő volt számomra, hogy milyen nagyszerűen viszonyul Kisdeskéhez,
sőt mikor Révfülöpre meghívtam Tücsit is angyalian babusgatta! Nagy veszteség
volt halála a két gyerek szempontjából is.
Apec nem volt
bátor. Félt a mennydörgéstől és villámtól, mert egyszer fiatal korában épp a
kertjük hídján állt, mikor a teraszuk vasrácsába bevágott a villám. Félt attól,
hogy rossz idő lesz, ha kirándulni - vagy horgászni megy - s már hajnalban az
ablakhoz állt, hogy az eget kémlelje. Erre mondta egyszer Kisdeske: "Apec
féltékeny az időre!"
És félt a
pénztől! - hogy nem lesz. Nehezen adott ki minden fillért, még a szokott
kávéházi elmenetelei előtt is többször tétovázott emiatt. Csak jóval halála
után jöttem rá ennek okára: tudatosan vagy tudat alatt előtte lebegett mindig
az otthoni példa, ahogy egy igen nagy vagyon semmivé foszlik - és nem
hadikölcsön vagy tőzsdézés miatt, hanem ügyetlenség, hozzá -nemértés és
butaságból.-
Félt a
fájdalomtól, s ha valami kis baja esett, olyan "beteg" volt, hogy
mindig azt mondtuk: ha egyszer netán komolyan megbetegszik senki nem fogja neki elhinni. Hála Istennek nem volt
beteges egyébként.
Isten, - nem
tudom, hogy állt vele, pedig a piaristákhoz járt. Talán valami sérelem érhette
a papok felöl, de ezt csak feltételezem. Anyuval, meg nyáron velünk eljárt misére,
de volt úgy, hogy nem. Nem gyónt, nem áldozott. De egyszer nyáron ebéd közben
letette a kést és villát, és teljesen megrökönyödött hangon kérdezte:
"Hogy lehet az, hogy ti libát esztek, mikor ma péntek van?!"
Megnyugodott, mikor Annyika mondta, hogy igaz, péntek van, de ünnep -
Nagyboldogasszony - s olyankor nincs böjt. Az ostrom alatt, mikor egy pap jött a pincéjükbe s leült az
emberek mellé - /a katolikusokat gyóntatta is/,- akkor Anyika stikában megkérte , hogy üljön le Apec mellé is, Apec is meggyónt, s attól fogva valóban élt
is a hitével.
Végső
betegségében -tüdőrákban - egyszer mikor nagyon rosszul volt, hívtam papot hozzá, az feladta a betegek
szentségét, és megáldoztatta, s Apec örült ennek /!!/ és meg is nyugtatta! Halála reggelén nála voltam, de el kellett
jönnöm tőle, mert tanítottam. Mondtam, hogy hamarosan itt lesz az orvos, akiben
bízott, a szeme ami eddig szinte megtört volt most felfénylett, tehát megértett. Az orvost már
nem Anika helyette a papot, s Apec nemcsak a betegek szentségében részesült,
hanem tudatosan még áldozott is!
Így halt meg
1954. június. 6-án 67 éves korában.